2016. január 31., vasárnap

tulajdonságok

Nem, nem, nem és NEM! fogok az újult erővel tomboló ewa-komplexusomról beszélni. Helyette itt egy novella a múlt nyárról.

Tulajdonságok

 Csinálni kéne valamit. Én ezt tudom, de te csak ülsz, mint a krumplis zsák, és ettől dühös leszek. Te krumplis zsák vagy, full tele krumplival, és kábé annyi íkúval, amennyi egy zsák krumplinak van. 
  Én is egy zsák vagyok, csak bennem más van. Düh. Csalódottság. Bizalmatlanság. Az érzés, hogy valamit csináljunk már basszus, meg a töméntelen mennyiségű keserűség, és az egészből lesz egy rohadtnagy semmi, amit majd az orrod alá nyomok, hogy tessék, kezdjél vele valamit. Te meg nyilván nem kezdesz, mert nem tudsz kezdeni, de még folytatni meg befejezni sem. Nem a te hibád, veled született tulajdonság, az öröklődéskor domináns gén. A barna szem is domináns, tudtad? Nekem barna szemem van. A közepén meg fekete, a pupilla, olyan sötét, mint az elméd nagy része. Ezt is örökölhetted valahonnan. 
  Szóval akkor üljünk a seggünkön szép nyugodtan mind a ketten, amikor egyrészt minden vagyok, csak nyugodt nem, és ne csináljunk semmit, mert úgysem lehet vele mit kezdeni, és már amúgy is elcseszted a kedvem még a legelején. Majd amikor teljesen elegem lesz, kiköpöm ezt a rosszízű valamit, ami itt a torkomon akadt, és lenyomom a te torkodon, és akkor majd te se leszel ilyen baromira nyugodt, hanem ugyanúgy meg akarod magad fojtani egy hajszállal meg keserűséggel, mint én, mert ugye keserűség az van bőven. A bal zsebem egészen tele van vele, kérsz? Vedd ki nyugodtan, és akkor majd pofon vághatlak, amiért hozzáértél a combomhoz. 
  De te majd azzal se fogsz tudni mit kezdeni. Én viszont vérszemet kapok, és hozzád vágok mindent, ami mellettem van: a keserűséget a bal zsebemből, az irigységet meg önsajnálatot a jobb zsebemből, és még azt a baromi nagy darab bunkóságot is, amin ülök, pedig az egész kényelmes, végezetül meg lehánylak rosszindulattal, és egészen megkönnyebbülök. Már csak egy kis darab önbizalomhiány maradt nálam, azt meg majd beveszem este teával, te viszont ki se látszol a sokmindenből, amit hozzád vágtam. Tényleg megkönnyebbültem és tök jól vagyok, de még mindig csinálni kéne valamit, te viszont csak ülsz, és nem is veszel levegőt, mert valami rohadt légüres tér az egész hely, amiben amúgy se lehet csinálni semmit, csak megfulladni a keserűségben. Meg esetleg elkezdeni sírni, és akkor összeszednénk a egymás könnycseppjeit, és megennénk őket késsel-villával. És akkor már jóllakottak is lennénk mindketten meg kellően nyugodtak ahhoz, hogy sakkozzunk, kirakjuk a Rubik-kockát és megkeressük Honolulut a földgömbön. És akkor te mosolyognál, és kivennél a fiókból egy halom szeretetet, és elkezdenénk vele labdázni, aztán direkt kettétörnéd, hogy az egyik felét nekem add ajándékba. És ettől nekem bűntudatot kéne éreznem, amiért én megdobtalak bunkósággal és te a kezembe nyomsz egy félbetört szeretetet, de a bűntudat a kabátzsebemben maradt, és csak dühös leszek, amiért te nem lettél dühös attól, hogy megdobáltalak, hanem ajándékot adtál. És kezdődik az egész elölről, mert én megint dühös vagyok te meg nyugodt, és totál életképtelen vagy, mert az összes alapvető emberi tulajdonságot most vágtam hozzád. És te mit tudtál nyújtani cserébe?
  Szeretetet.

2016. január 18., hétfő

én vagyok

Én vagyok neked a tűz
Megégetlek ha nem vigyázol
Én vagyok neked az esernyő
Ha nem vagyok ott, bőrig ázol
Felhő leszek a zsebedben

Káosz vagyok és szélcsend
Óvóhely vagyok a viharban
Takaró vagyok a hidegben
És árnyék vagyok, ha meleg van
S ügyelek, hogy szépet álmodj

Én vagyok neked a Nap
Ha akarod, Hold is lehetek
Egy apró, százötvennégy centis
Testi kontaktus vagyok neked
Ha kéred, boldoggá teszlek

És mindig vigyázok rád


2016. 01. 18.

2016. január 17., vasárnap

régi-régi történetkezdemény szeleburdi család-stílusban

Fogalmam sincs, mikor írtam mindezt, de fárasztóan aranyosnak tűnhet, ha az embernek van türelme végigolvasni.


Vasárnap
Az anyukáját neki, hogy már megint kiesik a fülemből ez a nyomorult fülhallgató. Ma Lumi napja van, rá vagyok kényszerülve a fülesre, és a fejhallgatót ráadásul Berci lenyúlta, amíg vesz magának saját fülest az elromlott helyett, és mivel én vagyok az egyetlen, aki rendelkezik egy fejhallgatóval és egy agybadugós fülhallgatóval egyaránt, engem kellett meglopnia. Persze tök legálisan. Úgyhogy Lumi a hangszórókból üvölteti a Tankcsapdát, én meg félpercenként erőszakolom vissza a dugót a fülembe. Ez van.
Komolyan, Lumi mintha nem is az ikerbátyám lenne, annyira különbözünk. Igazából egyik tesóm se hasonlít rám, mert Lumi bolond, Berci gyagyás, Masni meg kicsi. De előreláthatólag ő se lesz normális. Nem mintha én az lennék, de én nyugodtan hülyézhetem a családom, mert egyedül nekem van eszem, csak én nem használom. Ahhoz például ész kell, hogy kitaláljam, a Muci azért maradhat ébren tovább, mint mi, mert reggel sok kávét iszik, és este ha akarna, se tudna aludni. Meg azért is, mert az anyukánk, de ez mellékes. A Puci meg alszik a tévé előtt, úgyhogy neki nincsenek ilyen gondjai.
Masni dörömböl az ajtón, Lumi meg visszadörömböl neki, és most ezen röhögök. Masni ordít. Már nem röhögök. Most a Muci ordít, hogy Lumi halkítsa le a zenét. Egyébként vicces, mert Lumi kábé csak Tankcsapdát, Bon Jovit meg Rolling Stones-t hallgat. Meg néha AC/DC-t is, ezek a leggyakoribbak. Nincs baj ezekkel, de egy idő után unalmas egy kissé. És ha én az orrá alá dugom a Hollywood Undead-et, the Grenma-t, Arctic Monkeys-t, Green Dayt, vagy Ivan & The Parazolt, akkor az én zenei ízlésem a ratyi. Még jó, hogy legalább a Queen-ben, Depeche Mode-ban és Paramore-ban egyetértünk az AC/DC mellett. Masni azt szereti amit én szeretek, úgyhogy ezzel már csatát lehet nyerni Berci ellen, aki meg nyomatja a tuc-tuc zenéit. És ha belegondolok, hogy az én fülesemmel… Nem, inkább nem gondolok bele. Masni amúgy is most éli a rózsaszín korszakát, Berci meg a dubstep-eset (halványlila rókagőzöm sincs, hogy az mi). Lumival legalább ebben az egyben hasonlítunk.
A sok egyéb különbség közül az egyik eredendő különbség az, hogy ő maga választotta a nevét, én meg nem. Panaszra nincs okom, semmi bajom a Manóval, de ez kicsit olyan, mint az eleve elrendelés tana a sorskovácsosdi szöveggel szemben. Luminak az a mániája, hogy ő olyan zseniális, meg szép és szerény, hogy valósággal világít. Egyszer a Discoveryn vagy a DaVinci Learningen, már nem emlékszem, de biolumineszcenciáról volt szó, és Lumi úgy döntött, hogy a „lumineszkálás”-ból rövidített „lumi” jobban hangzik mint a világítás bármiféle-fajta rövidítése. Így avanzsált néhány éve Péterből Lumivá. Bezzeg nekem születésem óta aránytalanul, felfoghatatlanul, hihetetlenül, és minden egyéb tlanul meg tlenül hegyes fülem van, úgyhogy asszem a szülésznő kezdte a manózást. Masni két okból kapta a nevét: 1. olyan icikepicike baba volt, mint egy masni, 2. akkora haja volt, hogy a Muci mindig masnit köt bele, amióta az eszemet tudom. Bercinek van a legviccesebb története: a nagyapa sose volt kibékülve vele, hogy az első unokája Csongor lett, és amúgy is mindig bercizni akart valakit, úgyhogy Berci csak papíron Csongor, egyébként mindenki Bercinek hívja, mert már neki is az tetszik jobban.
Hú, bosszúhadjáratot indítok Lumi ellen… Masni még mindig dörömbölt, és Lumi majdnem leütötte az én fuvolámmal. Az enyémmel! Amikor tudja, hogy nem nyúlhat a hangszereimhez. A zongora a tisztaszobában van, ami egyébként nappali, de mi tisztaszobának hívjuk, és azzal amúgy se kéne csapkodnia a húgunkat, a gitár esetében már van némi sikerélményem a „nemnyúlkapiszka”-háború ügyében, és a hegedűhöz se nyúlt egy ideje, amióta fenéken böktem a vonóval, de úgy tűnik, a fuvola még védtelen. Ha lenne dobszerkónk, amiért egyébként évek óta nyávogok, talán lecsapnám a dobverőkkel. Addig meg marad az angolkönyv és a Harry Potter-varázspálca, mert ezek Lumi tulajdonát képezik.
Szól a Muci, hogy menjek le vacsorázni, és laska van vacsorára, úgyhogy egyelőre jegelem ezt a könyvírást, majd holnap folytatom, mert holnap lesz tanítás és lesz más téma Lumi idiótaságain kívül. Masni bőg…

Hétfő
Lumi tökre megzizzent. Nem mintha eddig nem lett volna totálkáros, de ma az iskolában megdobálta almacsutkával a céseket. Hogy almacsutkát honnét szerzett, azt nem tudom. A tanci néniből meg amúgy annyira elegem van, hogy a hócipőm is tele lenne vele, ha nem olvadt volna el tavaly télen. Nem baj, idén csinálok újat, ha Masni nem ül rá a fiúk meg nem rúgnak bele, és beteszem a fagyasztóba. Szóval elegem van a tanci néniből, mert nem hiszi el nekem, hogy Lumi idegesít órán, és ezért inkább Lilli vagy Tammi mellett szeretnék ülni, mert ők a barátosnéim és őket szeretem. Szökőévente egyszer ugyan Lumit is szeretem, de olyankor se mindig.
  Szünetben kis híján megpukkadtunk egyébként, mert valaki hozott egy utóneves könyvet, és kiderült, hogy Tamminak a neve, ami Tamara, azt jelenti, hogy datolyapálma. Ez a szó önmagában mulatságos, de Tammi második neve, ami igazából harmadik, ha beleszámítjuk a Béradót is, de szóval hogy Pálma. Béradó Tamara Pálma. Béradódatolyapálmapálma. Na ezen pukkadoztunk, és Lillinek olyan vörös lett az ábrázata, mint a céklalé.
  És amúgy azt is megbeszéltük Lillivel, hogy hétvégén itt lesz nálunk Herripottert nézni. Berci a mai napig Helikopternek hívja, ami idegesítő, noha nem szoktam komolyan ideges lenni, mert a nagyapa mindig azt mondta volt nekem, hogy mi lesz később, ha már most idegeskedek.
  A nagyapáról jut eszembe, szólt a Muci, hogy megyünk látogatni. Ami attól eltekintve, hogy igencsak messze van, nem olyan rossz dolog, mert van erdő meg falu meg minden lótücsök (lótücsök is van), és nagyon jókat lehet ott játszani. A szomszéd Piroska néninek vannak tyúkjai is, amiket mesterien meg lehet csúzlizni, ha felmászunk a nyírfára. Szeretem azt a fát, mert ideiglenesen kuckókat építek rá, amikbe Lumi sose tud felmászni, meg ugye Masni se, Berci meg nem mászik fára, mert arisztokratikus. Csak olyankor nem, amikor senki nem látja, mert olyankor mászik fára ő is, meg sárcsatázik a Dáviddal, a barátosával, meg túrja az orrát és néha csámcsog is. És én ezt is látom, például a nyírfáról.
  A nyírfa átka, hogy potyog, és előszeretettel potyog a potyadéka a lekváromba.
  Na de lényegalényeg, és annak is a lényege: péntek délután indulunk. Ahogy a Puci mondta a múltkor, Szegedtől Mecseknádasd tényleg csak egy köpés. De szerintem amúgy még az óriások se köpnek ekkorát. Ha már óriások, sose értettem a csizma-dolgot: amikor a fiúcska fölveszi, hogy a bánatba léphet hét mérföldet? Megnő ő is akkorára, hogy egy lépése hét mérföld legyen, vagy a föld megy alatta össze, vagy teleszkópos lábat növeszt, vagy teleportál lépés közben? Még filozófiálok róla a nagyapával is. Csak kitalálunk valamit. Annyi mindenre rájöttünk már együtt, még az örökké megválaszolatlan „Miért piros a majom feneke?”-paradoxonra is. Nem tudom, mi az a paradoxon, de valami kérdésféle, és olyan jól hangzik, hogy ide kellett írni. De lehet hogy a fogkrém. Mindegy. Majd ha híres író leszek ezzel a könyvvel, ami tulajdonképpen napló, de nem szeretem ezt a szót, szóval majd a kiadó beleköt ahol akar, de én úgyis visszakötök, merthát mégiscsak én írom a magam könyvét és nem a kiadó. Naugye. Szóval a majom feneke, pontosabban csak a páviánféléké azért piros, mert kicsípi a kaki. Masniét is kicsípte, amíg pelenkás volt. Erre való a popsikenőcs.
  Most egyébként az ágyamban vagyok és retek nehéz így írni. Főleg mivel az ágyamban hentergésen meg szundin kívül mást nem is lehet csinálni. Egyrészt mert az ágy erre való, hentergésre és szundira, meg pihire, másrészt meg mert függőágy.
  És zárójelben hozzáteszem, hogy ma az én napom van, és 15-ösön szól a Green Day, azon belül is a Holiday, de annak mindjárt vége és akkor következik a Boulevard Of Broken Dreams, aminek végestelen végig tudom a szövegét. Berci szerint nem jól, de ez nem von le az értékéből, mivel ő egy szót se tud belőle. Ez így ebben a formában nem igaz, mert azzal, hogy tudja a címét, már négy szót tud a szövegből, de ez lényegtelen. És mint azt Lillivel megdiskurzusoltuk angolórán, amikoris mellettem ül: a lényeg lényege lényegében lényegtelen. Értelme nincs, de jól hangzik és nyelvtörőnek sem utolsó.
  Mára ennyit poétai vénámról és annak fényes csillogtatásáról, meg ilyenekről, mert a neném a múltkor hozott juharszirupot és ma van palacsinka, és ezért ma bontjuk meg, és ha nem táborozok le a konyhában jó előre, egy csepp se jut nekem. Egyébként szerintem a palacsinkát is csak mi hívjuk palacsinkának, mert eredetileg tével van. Mármint nem úgy hogy talacsinka, hanem palacsinta. Szóvalhogyakkorna. Megyek tábort verni, ami bajos lesz a konyhakőbe. Jó, majd cölöp nélkül.

Kedd
Arra ébredtem, hogy Lumi a fülembe óbégat, hogy menjünk Mongóliába. Masninak roppant tetszett ez a csodás reggeli közjáték, úgyhogy a nap hátralévő részében vidáman énekelgette, hogy megyünkamonóba, megyünkamonóba, és tündéri táncot lejtett hozzá. Mert ugye táncot lejteni szokás, nem leejteni.
  Egyébiránt ma igencsak boldogságos volt a hangulatom, mert a tanci néni adott csillagot az ötösömre énekből, mert azt a rózsás dalt (az egyiket a sok közül, leírom ha eszembe jut) eljátszottam furulyán, zongorán, meg gitáron is. Mondtam, hogy holnap eljátszom gitáron és hegedűn is, csak azt ugye el kell, hozni, de inkább gyorsan adott egy csillagot, és azt mondta, üljek le. Nem baj, majd eljátszom a Mucinak.
  Jaj de fura szaga van a veddfölkémnek, most érzem csak. Nem rossz, csak idegen szag. Majd kifilozófiálom ezt is. Meg pszikhóanalizálom is. Halványlila segéd ficcenetem sincs, hogy az miféle, de a Puci ezt szokta a betegekkel a munkahelyén. Vagy valami hasonlatost.
  Szerintem nekem is a kádban kéne gondolkodnom, mint a görög bácsiknak, és akkor én is zseni lennék, de a pucéranutcánfutkosós részt mellőzném a zseniségemből. Csak ha elmegyek fürödni, hátha rájövök, mi volt a rózsás dal, meg mitől van idegen szaga a veddfölkémnek.
  1 óra 20 perc múlva A víz tényleg csodákat tesz. Például életben tart, meg tisztán, meg tényleg rájöttem mindenre. Igaz, hogy elaludtam a kádban, így akaratomon kívül jól hajat is mostam, és ki is hűlt a víz, de ez most mind nem fontos. Annyira. Mert azért ahhoz elég fontos, hogy vegyem a fáradságot leírni. Szóval a rózsás dal úgy volt, hogy: Két szál pünkösdrózsa kihajlott az útra, el akar hervadni, nincs ki leszakítsa. Valahogy rossz benne egy ragozás de én nem értek hozzá, csak valahogy fura az egész. Na igen, a veddfölke esete pedig a következő: összecseréltem a Lilliével, mert neki is ugyanilyen van, és nem fura meg idegen a szaga, csak Lilliszaga van.

2016. január 6., szerda

vörös

Ervin nem vette föl a telefont.
Mia már órák óta próbálta hívni, és kezdett kétségbe esni. Körülnézett a szobában: a szokásos rendetlenség. Két Rubik-kocka az asztalon (egy háromszorhármas és egy négyszernégyes), mellette könyvtári könyvek kupaca, tetején az olvasójeggyel és egy doboz cigivel. Az ágyon és alatta szennyes zoknik és alsógatyák. Egy összegubancolódott fülhallgató a falnak támasztott gitár nyakára lógatva.
  Mia sorra megérintette a könyveket és képregényeket a polcon, kirámolta a ruhákat a szekrényből, normálisan összehajtogatta, majd visszapakolta őket. Újabb hívás Ervinnek. Semmi.
  Kinyitotta az ablakot, hogy elszívjon egy szálat az asztalon talált cigarettából. Ahogy nyílt az ablak, az üvegben megvillant valami. Valami vörös. Talán Mia haja.
  - Eh, fenét - rázta meg a fejét a lány. - A hajam sötétbarna, a legkevésbé sem vörös.
  Mia rágyújtott, és tovább hívogatta Ervint. A fiú továbbra sem válaszolt.
  Hirtelen megszólalt egy riasztó odakint, és a lány ijedtében elejtette a telefont. Az zuhant, és a járdánt földetérve darabokra tört.
  - Basszus! - üvöltött fel, és a cigit is elejtette - félig-meddig szándékosan. Becsapta az ablakot, és újra meglátta a tükörképét. A haja vörös volt.
  Kiszaladt a lakásból, és már a lépcsőházban futott lefelé, hogy összeszedje a mobil darabjait, amikor ismerős dallamot - a gyűlölt Telenoros csengőhangot - hallott a farzsebéből, és kivette onnan a telefont. Ervin hívta.
  - Szia, kicsi, miért hívtál? - szólt bele Ervin.
  - Szia, öö... - Mia már rég elfelejtette, mit akart neki mondani. Visszarohant a lakásba, egyenesen a fürdőszobába, és a mosdóba dobta a cigarettát, ami elkezdte kiégetni a másik farzsebét.
  - Te Ervin - motyogta a tükörképét bámulva -, milyen színű a hajam?
  - Vörös! Hol élsz te, kicsi? Te mondod mindig, mennyire imádod a hajad, és hogy irigylik mások. Ha most azt mondod, csak festett, és igazából szőke vagy...
  - A tükörben barna. - Az ablakban vörös, tette hozzá gondolatban. Apropó, az ablak!
  Visszarohant Ervin szobájába, és kinézett az ablakon. A járdán csak egy eldobott műanyagpoharat és néhány falevelet látott, a telefonnak se híre, se hamva. A kezében volt, sértetlenül.
  - Nem értem - suttogta halálra váltan. - Miért vörös?
  - Kicsi, nem tudom mi van veled, de le kell tennem. Szeretlek!
  Ervin letette.
  Mia nem értette, miért vörös a haja, és mi történt a telefonnal és a cigivel. Újra kinyitotta az ablakot, és kidobott egy tollat. Várt egy kis ideig, és a toll is eltűnt. Ez viszont nem a farzsebébe került vissza, hanem a könyökhajlatába, és beleállt a vénájába.
  - Aú! - ordított fel fájdalmasan, majd rémületében Ervint kezdte szólongatni, noha tudta, hogy a fiú nem hallhatja meg.
  Pislogott, és amikor újra kinyitotta a szemét, egy vörös hajú, fehér köpenyes nő éppen kihúzta a tűt a karjából.
  - Semmi baj, Mia.
  - Hol van Ervin? A vörös hajú nő arca kettészakadt, megcsavarodott, majd eltűnt. Mia megint érezte a fájdalmat a vénájában. Aztán a nyugtató szétáradt a testében, és az orvosok rázárták a szobája ajtaját.

2016. 01. 05.

2016. január 4., hétfő

elmész, ugye?

Mai alkotásom. Az idén az első!

Elmész, ugye?

A kocsiban ücsörögtem, és táblafilccel metaforákat és latin szavakat firkáltam az ablakra. Néha, amikor nem az üvegre fókuszáltam, elkaptam egy-egy járókelő furcsa vagy megvető pillantását. Nem különösebben érdekeltek: a fejhallgatómból üvöltött a Nirvana, és éppen rájöttem, hogy az ég színét milyen jól lehetne a vizespalackom papírjához hasonlítani. Tovább írogattam, aztán Marci vágódott be mellém.
  - Helló, Manócska - köszönt vidáman, és egy puszit nyomott a homlokomra. - Mit írsz?
  - Áh, csak sorokat. Nézd, pont olyan színe van az égnek, mint ennek - mutattam először az égre, aztán az üvegemre.
  - Ja, egész olyan - mondta Marci, és nagyot húzott az ásványvízből.
  - Hogy telt a napod?
  - Unalmasan. Valami nyugger tartott ma előadást, és semmit nem értettem abból, amit motyogott. Remélem, nem mondott olyat, ami zh-kérdés lesz.
  - Lehet, hogy mégsem a leghátsó sarokban kéne ülnöd - nevettem. - Indulhatunk?
  Marci bólintott, úgyhogy ráadtam a gyújtást. Régi Fiat, de én szeretem. Apámé volt.
  Áthajtottunk a városon, egészen haza Kertvárosig. A lakásban a szokásos káosz fogadott, Papucs, a macska a kanapén üldögélt.
  - Sicc! - kiáltott rá Marci, és Papucs sértődötten ugrott le a párnákról, hogy új ülőhely után nézzen.
  - Ne bántsd már! Kérsz kávét?
  - Aha. Kihozod az erkélyre?
  - Persze - mondtam fejcsóválva. Mindketten tudtuk, hogy kiviszem neki azt a kávét. Marci gyorsan megcsókolt, magára húzott egy pulcsit, és kicammogott az erkélyre. Lefőztem a kávét, megtöltöttem két bögrét - egy PTE-set és egy Angry Birds-ösöet -, és követtem a hűvösbe.
  - Jön az ősz - állapítottam meg. Fázósan összehúztam magamon a térdig érő, kötött kardigánt, és Marci ölébe ültem.
  - Akkor ne ilyen nadrágokban járkálj, hanem melegebben!
  - De ez a kedvencem - néztem a buggyos, batikolt vászonnadrágra.
  - Tudom, de ha felfázol, te fogsz szenvedni. De te tudod - vonta meg a vállát, és rágyújtott. Én is előszedtem egy szálat, és két slukk között belekortyoltam a kávémba. Sokáig ültünk szótlanul; Marci az egyik raszta tincsemmel játszott. Már elfogyott a kávé és fejenként egy szál cigi, amikor újra megszólalt.
  - Anyám felhívott ma.
  Kérdően néztem rá, mire összeráncolt homlokkal folytatta.
  - Terhes. Azt akarja, hogy menjünk ki "segíteni" neki.
  - Segíteni? Bazmeg, és hol a gyerek apja? Miért mi segítsünk? Szerinted újságírásból röhögve kiugrom hozzá Madridba kilenc hónapra?
  - Nyugi már, Gerda! Ki mondta, hogy neked is jönni kell?
  Kezdtem dühös lenni Zsuzsára. És ahogy Marci ezt kimondta, rá is. Nyugalmat erőltettem magamra, és úgy kérdeztem vissza.
  - Te mész?
  Nem válaszolt. Hallgatás-beleegyezés.
  - És mi lesz az egyetemmel?
  - Az tud várni. Különben is, csak fél évről van szó, asszem, már a harmadik hónapban van.   - Jó, de gondolod, hogy enged hazajönni, miután megszült? Szerintem sokkal több segítség kell egy újszölött körül, mint egy terhes nő körül. Vagy anyád őt se óhajtja felnevelni?
  - Ezt ne kezdd, Gerda, légy szíves, jó? - pattant fel. Az arca kicsit vörösebb lett, úgy folytatta. - Fogalmam sincs, mit akar. Csak annyit mondott, hogy terhes, és menjek.
  - És ha így is csak pénzt akar rólad lehúzni? Merthogy, ha jól emlékszem, nem ez lenne az első eset! Ja, és amúgy, apuci hol van? Vagy várj, jobbat kérdezek. Anyád tudja egyáltalán, hogy ki a gyerek apja?
  - Gerda, ne üvöltözz már, én csak segíteni akarok neki! Ha problémád van, vele beszéld meg.
  - Máris hívom - csörtettem be a lakásba. Papucsot lesodortam a táskámról, és a mobilom után kezdtem benne kutatni. Nem találtam. Dühömben mindent kiszórtam a padlóra. A mobil nagy csattanással ért földet, de persze semmi baja nem lett. Elpusztíthatatlan Nokia.
  Negyed óra alatt tizenkilencszer hívtam Zsuzsát, de persze nem vette föl. Marci közben elment futni. Én tésztát főztem vacsorára, és reméltem, hogy nem égettem oda a szószt. Papucs, a szürke macska a lábamhoz dörgölőzött. Tízpercenként újra hívtam Zsuzsát, és mindannyiszor végigcsörgettem. Semmi.
  Amikor Marci született, Zsuzsa éppen a tizenhetet töltötte. Apuka persze sehol. Marcit a nagyszülei nevelték fel, és az öccsét, Áront is, akit Zsuzsa négy évvel később szült. Az apa? Úgy van! Senki se tudja!
  Zsuzsa kiköltözött Madridba (illetve először Milánóba, aztán Londonba, aztán Koppenhágába, aztán Madridba), amikor Marci hét volt. Rá két évre meghaltak a nagyszülők.
  Zsuzsa most harmincnyolc, harminckilenc körül lehet. És újra terhes. Marcival az a baj, hogy túlságosan jószívű. Ha engem az anyám lepasszolt volna, és már háromszor lenyúlta volna a pénzem egy részét, nem nagyon akarnék neki segíteni. De Marci más. Nála mindig van még egy esély.
  Azt viszont nem értettem, miért akar engem itthon hagyni. Persze, nem kedveljük egymást Zsuzsával, de mégiscsak ő az egyetemista, és én az író. Ő a helyhez kötöttebb.
  Annyira lefoglalt az idegeskedés Marci anyjával kapcsolatban, hogy a saját terhességi tesztem totál kiment a fejemből, pedig ezzel akartam kezdeni, ahogy hazaérünk. Délután vettem, és csodálkoztam, miért nem jutott ez egyből eszembe Zsuzsa terhességéről, aztán arra gondoltam, biztos azért, mert ebből kisebbfajta balhé lett, az én mensesem meg csak egy hete késik.
  Átvonszoltam magam a fürdőszobába, és megcsináltam a tesztet. Vetettem rá egy pillantást, mielőtt meghallottam a kulcsot a zárban. Marci hazaért.
  - Szia - köszöntem rá, ahogy kiléptem az előszobába.
  - Szia, Manócska - felelte.
  - Marci...
  - Hm?
  - Elmész, ugye?
  - Jaj, Manó, még megbeszéljük...
  - Válaszolj. Mész?
  - Valószínűleg - hajtotta le a fejét, mintha bólintani akart volna, csak belefáradt a mozdulat közepén. - Megérted, ugye?
  - Meg én - mondtam. - De én is terhes vagyok.