Hetek óta szöszmötölök ezzel a novellával, de ma fizikán végre befejeztem.
Szemek
Kicsi, tüskés, barna valami volt, aranyszínű szemekkel. Amikor először találkoztam vele, azt hittem, egy elrontott sündisznó. Négyéves voltam. Ő rám mosolygott, és eltűnt a bokor mögött. A tappancsai csattogtak a kavicson, amíg odaért.
Egy darabig sajtot és cseresznyét tettem bokrok környékére, hátha újra feltűnik, és lesz alkalmam megszólítani, de még akkor sem jött elő, amikor az esti kakaómat csempésztem ki neki.
Már kezdett elhalványulni bennem az emléke, amikor tizenhárom éves koromban újra megpillantottam, ezúttal nem a kertben, a bokroknál, hanem az iskola mögött. Semmit sem változott, mióta nem láttam.
- Hahó! - szólongatott. - Itt vagyok!
Körülnéztem, lát-e valaki, de egyedül voltam: az osztálytársaim a másik irányba mentek. Közelebb mentem, és letérdeltem mellé.
- Szia - mondtam. - Ki vagy?
- Nem szeretem a cseresznyét - mondta ő, teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
- Végig követtél? - tettem fel az újabb kérdést.
- Jól áll rajtad ez a pulóver - felelte.
Nem erőltettem, felálltam és elindultam hazafelé. Egy darabig követett, aztán eltűnt.
Este láttam újra, lámpaoltás után. A szekrény tetején kuporgott, aranyszín szeme parázsként világított a sötétben. Megrémültem, felkapcsoltam a kislámpát - ő persze rögtön köddé vált. Erőt vettem magamon, lekapcsoltam a lámpát, és próbáltam elaludni. Nem ment, adrenalin száguldozott az ereimben, ráadásul kis idő múlva újra feltűnt a fénylő szempár, most az ablakpárkányon. Közeledett az ágy felé.
Rettegtem az aranyos, tüskés kis alaktól. Nem kapcsoltam le a lámpát, így aludtam el. Percek, de lehet, hogy órák múlva arra ébredtem, hogy zavar a fény. Félálomban kattintottam le a kapcsolót, és szinte azonnal megjelent az arany derengés az éjjeliszekrényen, alig fél méterre a fejemtől. Ijedtemben odavágtam egy párnát; az lesodorta a kislámpámat, ami a földre érve nagy csörömpöléssel ripityára tört.
Nem mertem megmozdulni, lélegezni, pislogni, vagy szívdobogni. Bebújtam a takaró alá, és vártam a reggelt.
Másnap a szemem sarkából láttam, hogy egész nap követett. Még a MediaMarktba is bejött utánam, ahol éjjeli lámpát vettem magamnak.
Az új lámpám többé-kevésbé bevált, látni nem láttam a kis démonomat, csak a hangját hallottam: csámcsogott valamin.
Reggel a rosszullét kerülgetett, amikor realizáltam, hogy a látogatóm a Harry Potter-sorozaton csámcsogott. A szőnyegemet teljesen beborították a könyvekből megmaradt fecnik és félbetépett borítók. Sírva fakadtam, és elkéstem az iskolából.
Éjjelente sorra fogytak a könyveim, pedig már a nagy lámpát is égve hagytam.
Nappal mindig jött utánam, ott ült az osztályban a tanári asztalon, vagy az utca másik oldalán jött velem párhuzamosan. Edzésen a fejem fölött ücsörgött a kapu keresztlécén. Nem mertem vetődni, féltem, hogy rám ugrik, minden lövést beengedtem, ő meg csak bámult rám a szemeivel, amik egyre inkább rézvörösnek hatottak.
Az volt az érzésem, csak én látom, és az őrületbe akar kergetni.
A könyveim már majdnem elfogytak. Éjjelente kisírt szemekkel meredtem az üresedő polcokra, és vártam a tüskés látogatót.
A mentő ötlet a verseskönyveim pusztulását látva jutott eszembe. Megvártam, míg jóllakik és odébbáll, aztán építkezni kezdtem. Hajnalra kész volt a csapda és a terv.
Napközben végig ott volt mellettem, így nem volt alkalmam körülnézni a bokrok mögött, csak a vakszerencsében bízhattam. Igyekeztem nem elárulni magam semmivel, a lámpát is szokás szerint égve hagytam, nehogy gyanút fogjon.
Nem aludtam, csak hallgatóztam, és vártam a csattanást. Valamiért most vártam, hogy megjelenjen.
Fél kettőig gubbasztottam a takaró alatt, és már félig-meddig aludtam. Átaludtam a lépéseket és a csámcsogást, és egy koppanásra és nyekkenésre riadtam fel. Kiugrottam az ágyból, és félszeg mosollyal meredtem a befőttes üvegbe szorult kis testre. Láttam, hogy a csapdám tökéletesen működött: a vazelinnel bekent polcokon lecsúszva beleesett az odakészített üvegbe, és nem tudott kimászni. Mostanra vérvörös szemével dühösen pislogott rám.
A terv szerint elővettem a ragasztót, és ráfolyattam a barna tüskékre, majd odalógattam az előkészített madzagot. Miután megszáradt a ragasztó, a madzaggal kirángattam a démont az üvegből. Bármit kérdezhettem tőle, semmire sem válaszolt, csak nyüszített, és hol mérgesen, hol kérlelve nézett rám vörösen fénylő szemeivel.
Úgy tíz percig néztünk farkasszemet, aztán megszántam: nem vittem ki a bokrokhoz, hanem megkerestem a bicskám, hogy levághassam róla a zsineget. Alighogy becsúsztattam a pengét a tüskék és a madzag közé, mocorogni és kapálózni kezdett. A kés megrándult a kezemben, és felhasította a bőrét.
Minden olyan gyorsan történt. Szemében kialudt a vérszín, újra aranyszínű szemével még egy utolsót pislogott, aztán egy hatalmas pukkanás kíséretében szó szerint köddé vált.
Mire a szobám levegője kitisztult, a kezemben csak a bicskát, a megszáradt ragasztótól kemény zsinórt és két szem aranyló karamellát tartottam.
Megettem a két karamellát, és visszafeküdtem aludni.
