Az utóbbi időben
több beszólást is kaptam, hogy drogos vagyok.
Kérdem
én: ennyire drogosnak nézek ki?
Nem
tagadom, megváltozott a világnézetem mostanában, és egyre több összefüggést
látok a világ dolgaiban. A BBC-t például a bábszínház rövidítéseként azonosítottam,
mert bí-bí-szí, és a szí az esz, mint színház, a bí bí meg a báb. Most merje
nekem valaki erre azt mondani, hogy ez nem logikus. (Amúgy tudom, minek a
rövidítése a BBC.)
Valójában
Aurél az egyetlen, aki nem tart őrültebbnek, mint amilyen vagyok. Tudom
magamról, hogy valami elkattant, de azért nem vagyok klinikai eset. Vagy ha
mégis, legalább nem vagyok egyedül.
Auréllal
az egyik kedvenc elfoglaltságunkká vált az utóbbi időben, hogy néhány doboz
sörrel felmászunk a régi városfal tetejére, ő bagózik, én énekelgetek, és néha
megpróbáljuk lelökni egymást.
-
Legközelebb hozhatnád a gitárodat – mondta a múltkor Aurél, ezért a gitártokot
a vállamra vetve indultam el otthonról.
Húsz
perccel később elgondolkodva ácsorogtam a Kőkert füvén. Aurél fent ült a fal
tetején, fején fekete kalappal, lábán lógó fűzőjű bakanccsal, vigyorgó szájában
meggyújtatlan cigarettával, és felajánlotta, hogy megfogja a tokot, amíg
felmászom mellé.
-
Felejtsd el – torkolltam le. – A gitárom közelébe se jöhetsz. Majd megoldom.
Gond
nélkül felmászom bárhova, de a gitáromra már-már betegesen vigyázok.
Óvatosan
felkapaszkodtam a falra, és kinyitottam magamnak egy sört.
-
És most?
-
Beszélgetünk, aztán gitározol nekem – mondta, és rágyújtott.
-
Remek. Miről beszélgessünk?
-
Kristófról. Kristóf otthagyta az egyetemet.
-
Mer’?
-
Lelép Krakkóba a nőjéhez. Pénteken búcsúbuli a Cooltourban. Megyünk?
-
Ja.
-
Akkor ezt megbeszéltük. Nőd?
-
Nekem nincs nőm – ráztam meg a fejem.
-
Akkor ez ki?
A
bal karomra bökött, ahol hússzínűen domborodott a hat betű.
-
Egy kísértet – suttogtam, és kicipzároztam a gitártokot. Aurél elhallgatott,
egy utolsót szívott a cigijéből, aztán elnyomta a csikket, és egy apró
fémdobozba tette másik négy mellé. Aurél egy környezetvédő sznob.
Játszani
kezdtem a The Neighbourhood-féle Wirest,
és megpróbáltam a Lenóra ezüstszínű derengése utáni sóvárgásomat a hangokba
fojtani.
Feltámadt
a szél, és lefújta Aurél fejéről a kalapot. Fekete plecsnivé vált a fal
tövében.
-
Straight to hell, straight to hell – énekeltem halkan. Aurél megvárta, amíg az
első refrén végére érek, aztán gunyorosan tapsolt párat.
-
Bravo. Lehet dalt kérni?
-
Csak olyat, amit el tudok játszani.
A
kalap bukfencezett egyet, aztán megakadt egy téglában. Kortyoltam párat a
sörömből, és Aurél is kibontott egyet. A nyitófület letépte a dobozról, és
ivott, mielőtt válaszolt.
-
A Lullaby-t kérem. The Cure.
Egy
pár jelent meg a Kőkert Székesegyház felőli végében. Gondoltam, hadd kapjanak egy
kis ízelítőt a régi jó zenékből, hát játszani kezdtem. Amikor mellénk – alánk –
értek, egy-egy érmét dobtak Aurél kalapjába. Annyira meglepődtem, hogy majdnem
abbahagytam az éneklést, de aztán csak elmosolyodtam, Aurél viszont kisebb
fajta röhögőgörcsöt kapott, és kis híján leszédült a falról.
-
Utcazenésznek állsz, öreg?
-
Te mondtad, hogy hozzam a gitárt – pirítottam rá.
Elhallgattunk,
és a kalapot bámultuk. Aztán egyszerre kezdtünk el beszélni. Aurél azt
kérdezte, mennyit kaptunk, aztán azt, hogy hány dalt tudok fejből, én meg azt,
hogy hány óra van, és jó idő lesz-e este.
-
Király utca?
Bólintottam,
majd valahogy lemanővereztem a gitárral a földre.
Nyár
este lévén elég sokan járkáltak a Király utcában, és egy részüket elnyelte a
Nappali vagy a Cooltour ajtaja. Más utcazenészt nem láttunk, ezért
letelepedtünk egy szimpatikus padra. Kitettük a kalapot magunk elé, összeszedtünk
egy órára való zenét, behangoltam, és gitározni és énekelni kezdtem.
Nincs
kiemelkedően jó hangom, de nem vagyok hamis. Ez éppen elégnek tűnt. A kalapba
gyűltek az érmék, és időnként ismeretlen társaságok jöttek oda hozzánk
dicsérni, vagy csak úgy beszélgetni. Fél tíz felé például megjelent két barna
hajú lány, talpig kiöltözve.
-
Színházban voltunk – mesélte az egyik. – Ti meddig maradtok itt?
-
Meddig szeretnétek? – kérdezte Aurél valami szexinek szánt vigyorral, amit én legszívesebben
kiröhögnék, de a lányok valamiért nagyon szeretik.
-
Beülhetnénk valahova, nem? Amúgy, Vivi vagyok.
-
Laura – mutatkozott be a másik is, aki eddig csöndben volt.
Aurél
a tőle megszokott körmondatokkal kezdte fárasztani a lányokat, amíg én elraktam
a gitárt. Ezerhétszáz forintot szedtem ki a kalapból, aztán Aurél fejébe
nyomtam. Alapesetben minimum orrba vágott volna, de csak színpadiasan elnevette
magát amolyan „jajj, de vicces ez az Ákos!” stílusban.
-
Na, kedves Ákos, mit szólnál ahhoz, ha a frissen megkeresett vagyonkánkból
meginvitálnánk ezeket a csinos hölgyeket egy pohár finom borra? Vagy mást
preferálnátok, hölgyeim?
-
Aurél – sziszegtem. - Beszélhetnénk?
-
Hát persze, drága barátom – játszotta még mindig az eszét. Elbűvölő mosolyt
villantott a lányokra, és három lépést odébb ment. Rohadt ideges voltam rá.
-
Nem költheted el a pénzemet két kicicomázott tyúkra!
-
Most mi bajod van? Bármikor kiülhetsz ide újra gitározgatni. Most összeszedtem
két csajt, ihatsz, kefélhetsz, élhetsz, tuskó!
-
De nem akarok! – csattantam fel, a kelleténél kicsit hangosabban. Oldalra
sandítottam; a „kicicomázott tyúkok” elég bizalmatlanul méregettek.
-
Nyugi, ember, vettük a célzást – mondta az egyik, talán Laura, a karomon húzódó
heg felé pislogva. Látszott, hogy mehetnékjük van. Nekem is az volt. Oké,
persze, dekoratív lányok voltak, de akkor éppen semmi kedvem nem volt az
ellenkező nemhez.
-
Tudod, mit? Baszd meg őket – morogtam Aurélnak, és a kezébe nyomtam az aprót,
majd otthagytam őket.
-
Drogos fasz – mondta félhangosan Vivi, Aurél meg továbbra is tette a szépet,
elnézést kért miattam meg a labilis idegzetem miatt. Hátra se nézve a magasba
emeltem a középső ujjam, és fanyar mosollyal nyugtáztam a három tónuson
felhangzó gúnyos nevetést.
Felkaptattam
az alagút tetejére, és a gitáromat szorongatva kiterültem a füvön. A nőkön
gondolkoztam, a barátságon, a drogokon. Aurél kicsinyes viselkedésén, és a
valószínű – és véleményem szerint gusztustalan – édeshármasukon. Ő vevő az ilyenekre.
Játssza a komolyt, a sznobot meg a művelt nagyfiút, miközben csak egy
túlságosan beképzelt, megbántott gyerek.
Az
eget néztem, és hirtelen újabb párhuzamokat láttam meg ennek a belülről rothadó
univerzumnak a színessel kipingált parányi foltjában, amelybe zsugorítva
létezem.
Párhuzamot
találtam saját magam és örök példaképem, E. A. Poe között. Egy kósza gondolat erejéig
átfutott az agyamon, hogy a reinkarnációja vagyok, de ez még az én beteg
agyamnak is olyan abszurd volt, hogy elnevettem magam.
Ő
is elvesztette azokat, akiket szeretett. Én elvesztettem a testvéremet,
mindenki mást idejekorán ellöktem magamtól, hogy előre megkíméljem magam a
majdani fájdalmaktól, és inkább írott karakterekké – szellemalakká –
változtattam őket.
Hogy
fájt-e?
Igen.
De ez is része mindennek. Talán Aurélhoz is ez köt.
Nagyot
sóhajtottam, majd megkerestem a telefonomban Lenóra számát, és megnyomtam a
zöld gombot.
2016. 04. 18.