2016. április 18., hétfő

drogosnak nézek ki?



Az utóbbi időben több beszólást is kaptam, hogy drogos vagyok.
Kérdem én: ennyire drogosnak nézek ki?
Nem tagadom, megváltozott a világnézetem mostanában, és egyre több összefüggést látok a világ dolgaiban. A BBC-t például a bábszínház rövidítéseként azonosítottam, mert bí-bí-szí, és a szí az esz, mint színház, a bí bí meg a báb. Most merje nekem valaki erre azt mondani, hogy ez nem logikus. (Amúgy tudom, minek a rövidítése a BBC.)
Valójában Aurél az egyetlen, aki nem tart őrültebbnek, mint amilyen vagyok. Tudom magamról, hogy valami elkattant, de azért nem vagyok klinikai eset. Vagy ha mégis, legalább nem vagyok egyedül.
Auréllal az egyik kedvenc elfoglaltságunkká vált az utóbbi időben, hogy néhány doboz sörrel felmászunk a régi városfal tetejére, ő bagózik, én énekelgetek, és néha megpróbáljuk lelökni egymást.
- Legközelebb hozhatnád a gitárodat – mondta a múltkor Aurél, ezért a gitártokot a vállamra vetve indultam el otthonról.
Húsz perccel később elgondolkodva ácsorogtam a Kőkert füvén. Aurél fent ült a fal tetején, fején fekete kalappal, lábán lógó fűzőjű bakanccsal, vigyorgó szájában meggyújtatlan cigarettával, és felajánlotta, hogy megfogja a tokot, amíg felmászom mellé.
- Felejtsd el – torkolltam le. – A gitárom közelébe se jöhetsz. Majd megoldom.
Gond nélkül felmászom bárhova, de a gitáromra már-már betegesen vigyázok.
Óvatosan felkapaszkodtam a falra, és kinyitottam magamnak egy sört.
- És most?
- Beszélgetünk, aztán gitározol nekem – mondta, és rágyújtott.
- Remek. Miről beszélgessünk?
- Kristófról. Kristóf otthagyta az egyetemet.
- Mer’?
- Lelép Krakkóba a nőjéhez. Pénteken búcsúbuli a Cooltourban. Megyünk?
- Ja.
- Akkor ezt megbeszéltük. Nőd?
- Nekem nincs nőm – ráztam meg a fejem.
- Akkor ez ki?
A bal karomra bökött, ahol hússzínűen domborodott a hat betű.
- Egy kísértet – suttogtam, és kicipzároztam a gitártokot. Aurél elhallgatott, egy utolsót szívott a cigijéből, aztán elnyomta a csikket, és egy apró fémdobozba tette másik négy mellé. Aurél egy környezetvédő sznob.
Játszani kezdtem a The Neighbourhood-féle Wirest, és megpróbáltam a Lenóra ezüstszínű derengése utáni sóvárgásomat a hangokba fojtani.
Feltámadt a szél, és lefújta Aurél fejéről a kalapot. Fekete plecsnivé vált a fal tövében.
- Straight to hell, straight to hell – énekeltem halkan. Aurél megvárta, amíg az első refrén végére érek, aztán gunyorosan tapsolt párat.
- Bravo. Lehet dalt kérni?
- Csak olyat, amit el tudok játszani.
A kalap bukfencezett egyet, aztán megakadt egy téglában. Kortyoltam párat a sörömből, és Aurél is kibontott egyet. A nyitófület letépte a dobozról, és ivott, mielőtt válaszolt.
- A Lullaby-t kérem. The Cure.
Egy pár jelent meg a Kőkert Székesegyház felőli végében. Gondoltam, hadd kapjanak egy kis ízelítőt a régi jó zenékből, hát játszani kezdtem. Amikor mellénk – alánk – értek, egy-egy érmét dobtak Aurél kalapjába. Annyira meglepődtem, hogy majdnem abbahagytam az éneklést, de aztán csak elmosolyodtam, Aurél viszont kisebb fajta röhögőgörcsöt kapott, és kis híján leszédült a falról.
- Utcazenésznek állsz, öreg?
- Te mondtad, hogy hozzam a gitárt – pirítottam rá.
Elhallgattunk, és a kalapot bámultuk. Aztán egyszerre kezdtünk el beszélni. Aurél azt kérdezte, mennyit kaptunk, aztán azt, hogy hány dalt tudok fejből, én meg azt, hogy hány óra van, és jó idő lesz-e este.
- Király utca?
Bólintottam, majd valahogy lemanővereztem a gitárral a földre.
Nyár este lévén elég sokan járkáltak a Király utcában, és egy részüket elnyelte a Nappali vagy a Cooltour ajtaja. Más utcazenészt nem láttunk, ezért letelepedtünk egy szimpatikus padra. Kitettük a kalapot magunk elé, összeszedtünk egy órára való zenét, behangoltam, és gitározni és énekelni kezdtem.
Nincs kiemelkedően jó hangom, de nem vagyok hamis. Ez éppen elégnek tűnt. A kalapba gyűltek az érmék, és időnként ismeretlen társaságok jöttek oda hozzánk dicsérni, vagy csak úgy beszélgetni. Fél tíz felé például megjelent két barna hajú lány, talpig kiöltözve.
- Színházban voltunk – mesélte az egyik. – Ti meddig maradtok itt?
- Meddig szeretnétek? – kérdezte Aurél valami szexinek szánt vigyorral, amit én legszívesebben kiröhögnék, de a lányok valamiért nagyon szeretik.
- Beülhetnénk valahova, nem? Amúgy, Vivi vagyok.
- Laura – mutatkozott be a másik is, aki eddig csöndben volt.
Aurél a tőle megszokott körmondatokkal kezdte fárasztani a lányokat, amíg én elraktam a gitárt. Ezerhétszáz forintot szedtem ki a kalapból, aztán Aurél fejébe nyomtam. Alapesetben minimum orrba vágott volna, de csak színpadiasan elnevette magát amolyan „jajj, de vicces ez az Ákos!” stílusban.
- Na, kedves Ákos, mit szólnál ahhoz, ha a frissen megkeresett vagyonkánkból meginvitálnánk ezeket a csinos hölgyeket egy pohár finom borra? Vagy mást preferálnátok, hölgyeim?
- Aurél – sziszegtem. - Beszélhetnénk?
- Hát persze, drága barátom – játszotta még mindig az eszét. Elbűvölő mosolyt villantott a lányokra, és három lépést odébb ment. Rohadt ideges voltam rá.
- Nem költheted el a pénzemet két kicicomázott tyúkra!
- Most mi bajod van? Bármikor kiülhetsz ide újra gitározgatni. Most összeszedtem két csajt, ihatsz, kefélhetsz, élhetsz, tuskó!
- De nem akarok! – csattantam fel, a kelleténél kicsit hangosabban. Oldalra sandítottam; a „kicicomázott tyúkok” elég bizalmatlanul méregettek.
- Nyugi, ember, vettük a célzást – mondta az egyik, talán Laura, a karomon húzódó heg felé pislogva. Látszott, hogy mehetnékjük van. Nekem is az volt. Oké, persze, dekoratív lányok voltak, de akkor éppen semmi kedvem nem volt az ellenkező nemhez.
- Tudod, mit? Baszd meg őket – morogtam Aurélnak, és a kezébe nyomtam az aprót, majd otthagytam őket.
- Drogos fasz – mondta félhangosan Vivi, Aurél meg továbbra is tette a szépet, elnézést kért miattam meg a labilis idegzetem miatt. Hátra se nézve a magasba emeltem a középső ujjam, és fanyar mosollyal nyugtáztam a három tónuson felhangzó gúnyos nevetést.
Felkaptattam az alagút tetejére, és a gitáromat szorongatva kiterültem a füvön. A nőkön gondolkoztam, a barátságon, a drogokon. Aurél kicsinyes viselkedésén, és a valószínű – és véleményem szerint gusztustalan – édeshármasukon. Ő vevő az ilyenekre. Játssza a komolyt, a sznobot meg a művelt nagyfiút, miközben csak egy túlságosan beképzelt, megbántott gyerek.
Az eget néztem, és hirtelen újabb párhuzamokat láttam meg ennek a belülről rothadó univerzumnak a színessel kipingált parányi foltjában, amelybe zsugorítva létezem.
Párhuzamot találtam saját magam és örök példaképem, E. A. Poe között. Egy kósza gondolat erejéig átfutott az agyamon, hogy a reinkarnációja vagyok, de ez még az én beteg agyamnak is olyan abszurd volt, hogy elnevettem magam.
Ő is elvesztette azokat, akiket szeretett. Én elvesztettem a testvéremet, mindenki mást idejekorán ellöktem magamtól, hogy előre megkíméljem magam a majdani fájdalmaktól, és inkább írott karakterekké – szellemalakká – változtattam őket.
Hogy fájt-e?
Igen. De ez is része mindennek. Talán Aurélhoz is ez köt.
Nagyot sóhajtottam, majd megkerestem a telefonomban Lenóra számát, és megnyomtam a zöld gombot. 

2016. 04. 18.

2016. április 7., csütörtök

haikuáradat

Üdvözlet, Mélyen Tisztelt Olvasó!
  Rákattantam a haikukra. Csak úgy írtam kettőt március 29-én, aztán még ötöt 30-án, aztán levettem a polcról a Bandó-féle haIQ-könyvet, és majd mindjárt írok róla valamit. 
  Amúgy azért jó a haiku, mert egy teljes életbölcsességet bele lehet suvasztani 17 szótagba. Bárki tud ilyet írni. Úgyhogy éljen a japán költészet!

több időm lenne
ha megtanulnék bánni
a jó könyvekkel

voltam már madár
törtek már el szárnyaim
de a csőröm ép

*

minek nekem vörd
tudok én írni kézzel
tollal papírra

vajon miért nem
érdeklik őt annyira
az írásaim?

fenolftalein
kálium-permanganát 
nátrium-nitrát

"tiéd a világ"
mondta a topjoy-kupak
nem volt igaza

hihetsz istenben
megnyugtató dolog, de
ő nem hisz benned

Namármost, Bandó bácsit nem bántjuk, mert hát mégiscsak drága jó atyám kebelbarátja, és ezért inkább semmilyen véleményt nem formálok a könyvéről, amiről írni akarok, és ez nehéz lesz. Összeszámoltam, hogy összesen nyolc darab haiku tetszett a 333-ból. A többi semmilyen és logikai kapcsolatoktól mentes. Mondtam, hogy nem formálok véleményt. 
  Azt a nyolcat viszont megosztanám veletek. 

Amennyiben a
Föld gömb, az óceán sem
lehet vízszintes.

Útszélen hever
egy kivilágítatlan 
szentjánosbogár.

Halottnak sem a 
részvét, sem a részvétel
nem túl nagy öröm.

Altatódalt is
zord, fekete zongorán,
s a gyászzenét is.

Megdobták kővel. 
Úgy tűnik, ő sem eszik
többé kenyeret.

Az eső lába 
földig ér, s belelóg a
levesestálba. 

Magam lehetek
majd melletted? S ha elhagysz,
veled mehetek?

Már a hordágyon
szíven ütött: átvágnak
majd a bordákon.

És hogy azért ne legyetek leterhelve a 'haikuáradattól', kaptok egy zenét. Neighbourhoodot, mert tgnap rájöttem, hogy nem csak a Sweater Weather meg az Afraid létezik. Hanem például ez is.