*ma van a félszülinapom*
Szeretsz?
- Parfait – sóhajtotta Julie. Belekortyolt
a kávéjába, és hátradőlt. – Na, mesélj valamit.
-
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gerda – kezdtem – meg egy Milu,
akik fogták magukat, és vonatra ültek, hogy Julie-vel találkozhassanak.
-
Ezt a mesét ismerem – nevetett az attraktív Julie. – Másikat kérek.
Eltűnődtem,
hogy előbb igyak a kávémból, vagy beleszívjak a cigimbe, és végül az utóbbit
választottam. Megpróbáltam füstkarikát fújni, de még mindig nem ment. Inkább
letüdőztem még egy kis kátrányt, és a füstöt a macskaköves utca felé küldtem.
Julie-vel
és Miluval egy montmartre-i kávézó teraszán üldögéltünk, mi Julie-vel kávét
ittunk, Milu teát, és hallgattuk a francia beszédet. Imádom Párizst és a
hangulatát, de ebbe idén kissé belezavartak az időnként feltűnő focidrukkerek.
-
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gerda, aki, amint megitta a
kávéját, leviharzik a Szajna-partra a bouquiniste-eket
boldogítani.
-
Remek. Milu drága, te jössz!
-
Hol volt, hol nem, az Óperenciás tengeren és fél Franciaországon túl volt egy
Milu, aki utálta, hogy a franciatudása kifúj a baguette-nél.
Julie
bedobta témának az új melóját, és tök jól elbeszélgetett Miluval, így alkalmam
nyílt egy kicsit hátravonulva megszemlélni őket. Két napja érkeztünk, és azóta
folyamatosan beszéltünk mind a hárman, most jutottam először egy kisebb
pihenőhöz. Volt is mit kipletykálnunk magunkból: szilveszter óta nem láttam
Julie-t. A nagyapja párizsi volt, tehát csak negyedrészt francia, de itt
töltötte a gyerekkora első öt évét, ezért gyönyörűen beszéli a nyelvet,
természetesen jobban, mint én valaha fogom. Már ezért is irigylem, de ráadásul
gyönyörű, és hosszú, elképesztően göndör, napfényszőke haja van, és nyúlánk,
karcsú alakja. Ha jól emlékszem, ezért gyűlöltem annyira általánosban. Amikor a
gimiben sem szabadultam meg tőle, kénytelen voltam megismerni, és belátni, hogy
mennyire jófej. Azóta a legjobb barátnőm.
A
Miluhoz fűző barátságom viszonylag újkeletű; a májusi Kobaltkék-pályázatra írt novellájával mindent vitt, és nagyon
felkeltette vele az érdeklődésemet. Akkor kezdtünk el beszélgetni, és azóta
Julie után a második legjobb barátnőmmé avanzsált azzal az előnnyel, hogy tőlem
két utcányira lakik. Egyébként Kamillának hívják, és mindössze tizenkilenc.
Másfél hete volt a szülinapja, ez volt az egyik oka, hogy magammal hoztam az éves
Julie-látogatásra.
-
Alors, on y va! – indítványozta Julie pár eurót hagyva a kávéscsészén, és
kiszökkent a macskakőre.
-
Julie drága, még mindig nem tudok franciául! – nyöszörögte Milu.
-
Pas de problème – vigyorogtam én is, és a barátnőimbe karolva úgy szökdécseltem
az utcán, mint a régi idők iskoláslányai.
Szabadnak
éreztem magam. Felszabadultan nevettem, egyikünket sem zavarta, hogy hülyét
csinálunk magunkból. A metróig ugrándoztunk, aztán nevetve és beszélgetve
utaztunk a Carrouselig. Ott leszálltunk, és vidáman bukkantunk fel a folyóhoz
közel.
Szép
és érdekes könyvek után kutatva nyálaztuk végig a ronda zöld bádogdobozok
kínálatát, és néha megvettünk egy-egy képeslapot. Az Eiffel-toronyig
gyalogoltunk és zaklattuk a bouquiniste-eket
– ők a szajna-parti zöld dobozok régiségkereskedői. Julie navigált és
egyfolytában csacsogott, Milu csak könyvjelzőket és képeslapokat gyűjtött, míg
én az Eiffelig gazdagodtam egy ’57-es kiadású Le Petit Prince-szel, egy Merle-kötettel és egy
Villon-gyűjteménnyel.
-
J’adore cette ville – sóhajtottam elégedetten, amikor fáradtan lerogytam a
partra a párizsi ikonnal szemben.
-
Ezt megértettem! – ujjongott Milu. – Mire hazamegyünk, megtanulok franciául!
-
Na, csajok, gossip time* – fecsegett tovább Julie, és hátradobta a haját. – Hadd
halljak valami kis szaftos, pécsi sztorit! Kicsi lokálpatriótám? Valami?
-
Nem is vagyok akkora lokálpatrióta – tiltakoztam. – Emlékszel a többiekre?
Aurél, Ákos, Lidi? Na, ők sokkal inkább.
-
Ákos a dinka csávó, nem?
-
Szerintem cuki – kottyant közbe Milu.
-
A maga módján – hagytam rá.
-
Jó, az most mindegy, erre visszatérünk. Marci nem írt azóta se?
Megráztam
a fejem, és hogy ne kelljen azonnal válaszolnom, lerángattam a fekete-fehér
pöttyös kendőt a csuklómról, és összekötöttem vele a rasztáimat, hogy egy
helyen legyenek.
Marcinak
az érkezéskor írtam egy esemest, akkor válaszolt, hogy örül, minden oké vele
is, és azóta nincs hírem róla. Kicsit megfagyott köztünk a hangulat, amikor a
telet Madridban töltötte, és ezt tavasszal, amikor hazajött két hétre, csak
félig-meddig sikerült helyreállítanunk. Miután elment, kaptam egy kisebbfajta
idegösszeomlást, és spontán elvetéltem a héthetes utódunkkal. Marcin nem
látszott, hogy különösebben megviselték volna az események. A telefonban
sajnálkozott, viszonylag gyakran írt e-mailt, de amióta májusban visszament,
nagyon ritkán jelentkezett, én meg elég ramatyul éreztem magam ahhoz, hogy ne
kezdeményezzek.
És
Julie és Milu persze minderről tudtak.
-
Én nem tudom, mi van. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, és minden
gondolat fáj – fakadtam ki. Kevésen múlott, hogy sírni kezdjek. – Talán én
vagyok túlságosan marcifüggő, de nekem ez így kevés, és piszok módon bánt, hogy
csak úgy képes volt itt hagyni.
-
Neked van igazad – mondta Milu –, mármint úgy értem, hogy egy normális
kapcsolat nem így kéne, hogy működjön.
-
Szerintem megunt – jelentette ki Julie kíméletlenül.
-
Ja, az lehet. Mióta is vagytok ti együtt?
-
Öt éve, de ti meg mióta is vagytok a pszichológusaim?
-
Szívem, mindig is az voltam – kacsint Julie. – Milu csak kontár. Kérsz egy
pszichogyógyító ölelést?
-
Az jól eshet – vontam vállat, és előbb Julie, majd Milu vállába fúrtam a fejem.
-
Figyelj, ha úgy érzed, ki kell sírnod magadból a Marci-salakot, csak tégy úgy,
és mi meghallgatjuk.
-
Köszi – szipogtam hálásan, és Milu felé fordultam. – Mi ez az Ákos-dolog?
Ránk
sötétedett. Alattunk a hajók, mögöttünk az emberek és autók jöttek-mentek,
szemben esti fényeiben ragyogott az Eiffel-torony. Kibeszéltük a közös ismerősöket,
Pécset, Párizst és Budapestet, vettünk egy üveg vörösbort, és sztorizgattunk.
Utoljára talán az érettségi utáni nyáron éreztem így magam, és az sem a
Szajna-parton, hanem egy orfűi stégen volt, és kicsit többet ittunk, mint egy
üveg bor…
Egy-két
óra múlva kezdett hűvös lenni az ujjatlanos-rövidnacis habtestünknek, úgyhogy
felkeltünk, és a metró felé indultunk. Cigiért kotorásztam a táskámban amikor a
kezembe akadt a fénylő kijelzőjű Nokia. Ki tudja, mikor némítottam le. Marci
hívott.
-
Szia.
-
Szia, Manócska, merre vagy? – Ideges volt a hangja.
-
Megyünk hazafelé. Most éppen a… - gyorsan ránéztem a kék táblára - …az Avenue
de New Yorkon.
-
Párizsban?
-
Igen, Marci, Párizsban.
-
Hogy kerülsz te oda?
Kétségbeesetten
néztem Julie-ékre.
-
Nyaralok Julie-nél, nem emlékszel? Mondtam is, és írtam, amikor ideértünk…
Miért, te hol vagy?
-
A pécsi vasútállomáson, bazdmeg, és rád várok fél órája! – ordította. – Mi a
reteknek mentél el Párizsba pont most, amikor tudtad, hogy jövök haza?
-
Marci, nem mondtad! – sírtam. Szabályosan zokogtam. – Alig hívtál, alig írtál,
egy szóval sem mondtad, mikor szándékozol hazajönni!
-
Dehogynem! Te léptél le!
-
Nem…
Egy
darabig csak a saját hüppögésemet és az ő dühödt, de lassan csillapuló
fújtatását hallottam.
-
Gerda… szerintem kiköltözöm.
Megint
rám tört a zokogás. Ha Milu nem támogat meg, összeesem.
Erőt
gyűjtöttem, és megkérdeztem Marcit:
-
Szeretsz?
-
Nem tudom – felelte hosszú csönd után. – Majd kitaláljuk, ha hazajöttél te is.
-
Nem mész már vissza?
-
Nem.
-
És kiköltözöl?
-
Ki.
-
Hova?
-
Nem tudom, a kurva életbe!
-
Marci…
-
Igen, Manó?
-
Szeretsz?
A
vonal pittyent egyet, aztán néma maradt. A lányok aggódva néztek rám.
Letöröltem a könnyeimet, eltettem a telefont, és végre rágyújtottam egy
cigarettára.
-
Vége van – közöltem. Furcsa, felszabadító ürességet éreztem a mellkasomban.
Mint amikor az ember kipakol egy kacatokkal teli dobozt, és már azon agyal, mit
tegyen bele következőnek.
-
Ne menjünk még haza – javasoltam. – Julie, hova jártok ti, párizsi egyetemisták
bulizni?
*Tündi mondása
2016. 04. 18.