2016. május 21., szombat

filmmaraton, avagy az inszomnia ellenszere

Szervusz, drága Olvasó!

Nagyon ki kéne már olvasnom azt az Agatha Christie-könyvet, de szerintem már 100 oldal után rájöttem a megoldásra, ezért annyira nem érdekfeszítő. A filmes műveltségem meg amúgy is kritikán aluli, ezért úgy döntöttem, ezt az éjszakát betűk helyett képkockákra áldozom, és megnézek pár túl régóta halogatott filmet.
  Kaptok egy snitt.hu-s leírást (nem vagyok regisztrálva), színészek meg egyebek végett, egy saját véleményt meg egy előzetest, vagy részletet, vagy ilyesmit.

HOLT KÖLTŐK TÁRSASÁGA
(Dead Poets Society)
Jajj, a jó öreg Robin Williams, béka poraira. Nem láttam túl sok filmjét, de amit láttam, azt nagyon szerettem. A legelső szimpatikus vonása az, hogy alacsony, bár talán csak a saját méreteim miatt rokonszenvezek a kis termetű emberekkel. A többi filmenként változik, attól függ, éppen mit mutat meg magából. Ebben a filmben a szuverén gondolkodást testesítette meg, a humanizmust, a szavak erejét. Mert álmodni, és merte tanítani az álmodást, és azok valóra váltását.
  A fiúk (a film közepére nagyjából sikerült őket megkülönböztetnem) egy-egy kamaszkori problémát jelenítenek meg, a saját kis lelki csatáikkal. Van, aki győz - és van, aki nem. Ilyen az élet. Carpe diem. Meg kellett volna találni az arany középutat, akkor talán elkerülhető a haláleset. De ha nincs haláleset, nincs meg a katarzis sem, ami az erkölcsi rend helyreállásához vezet (bocsi, Shakespeare-drámákra és azok elemzésére vagyok hangolódva).
  Persze, itt nem állt helyre az erkölcsi rend, mert továbbra is fennmaradtak a végletek. Az ember vagy Keating-féle lázadó, vagy Perry-féle diktátor.
  Meg kellett volna találni az arany középutat. Mindig meg kéne találni, nem?


GYALOG GALOPP
(Monty Python and the Holy Grail)
Ez, drága Olvasó, az a film, amit mindenkinek látnia kell legalább egyszer, mielőtt meghal, de inkább tizenegyszer. Mivel én már túl vagyok a magam tizenegyén, úgy döntöttem, itt az ideje angolul is végignézni ezt a filmet. Megállapítottam, hogy még mindig jó, a magyar szinkron is elképesztően jól sikerült, fejlődik az angol nyelvtudásom, és még egy csomó mindent. Például, hogy a humorom fél egykor is kitűnően működik, köszöni szépen.
  Ha valakit érdekel, itt egy kis kedvcsináló, angolul. A következő challenge az lesz, hogy angolul is tudjak belőle idézni, magyarul már kábé az egész szövegkönyvet tudom, úgy már annyira nem vicces.


ANNIE HALL
(Annie Hall)
Apám már legalább egy évszakja rágja a fülem ezzel a filmmel. Most megnéztem. Ha röviden akarom leírni, akkor a narkós picsa és a paranoid pálcikaember cuki szerelmi története. Ha hosszan, akkor a narkós picsa és a paranoid pálcikaember jópofa, életszerű szerelmi története, amiben a főszerepet egy hihetetlenül csúnya ember játssza, cserébe viszont olyan szövege van, amitől az embernek még az anyja temetésén is nevethetnékje támad. Bocs az akasztófahumorért.
  A film amúgy elég rövid. Pont olyan érzésem volt tőle, mint amikor a Zabhegyezőt olvastam: most akkor vagy történjen valami, vagy legyen már vége. Lényegében valami mindig történik, de közben mégsem történik semmi. Lehet szeretni Woody Allen szövegét, lehet szórakozni a tökéletesen abszurd és mégis életszerű szituációkon, meg a fura karaktereken.
  Kellően lefárasztott, azt hiszem, és nincs rá jobb szavam, mint az, hogy 'aranyos'. Talán majd egyszer megpróbálok mélyebb értelmet is keresni benne, valami komoly utalást a nagybetűs Életre meg a bonyolult emberi személyiségre, de az nem most lesz.


És amúgy majdnem megnéztem negyedikként a Donnie Darkót, de megnéztem az előzetest, és úgy döntöttem, ezt majd világosban. Inkább átadom magam Agatha néni regényének, és kíváncsian várom, hogy előbb oldom-e meg a bűntényt, mint Miss Marple és Craddock felügyelő.

Jóéjt nektek, majd ha megnéztem a maradék várólistás filmet is, talán szólok. Talán.

2016. május 12., csütörtök

slamszüzesség elveszítve ✔

Hát igen, egyszer mindent el kell kezdeni. És bár két hónapja még szentül meg voltam róla győződve, hogy slamet írni se vagyok képes, elmondani meg pláne nem, végül egészen jól szórakoztam tegnap este.
  Gyorsan elcsapadékolom, milyen érzések kerítettek hatalmába a színpadon, és hány litert izzadtam puszta izgulásból, aztán elolvashatjátok a művemet. Ha akarjátok.
  Akarjátok. Úgy döntöttem. *öntelt vigyor*

Szóval. Aki ismer, tudja, hogy még egy sima kis osztály előtt előadandó prezitől is totál bepánikolok, és most is annyi adrenalint termelt a szervezetem, mint másnak egy év alatt se.
  Két cigi és a slammereknek járó ingyensör után kellően felengedtem, és szinte odatartozóként mentem fel a színpadra. A slamszüzeknek kijáró ováció fogadott, és ami meglepett és meg is örvendeztetett, az a sok-sok csettegés volt, amit közben hallottam. Ez azt jelezte, hogy a közönségnek tetszik, amit csinálok. Márk elmondása szerint a zsűrinek is tetszettem, Kövi és a zsűritag Mészáros Anikó (bennfentes slamkubos mind a kettő) néhol össze is néztek, hogy wow. Amikor pedig befejeztem, állati nagy tapsot kaptam, akkorát, hogy már kissé soknak is éreztem. Párszor oldalra is sandítottam Kövire, de ő csak mosolyogva rázta a fejét, és azt mondta:
  - Nem mentelek ki, ez neked szól.
  Aztán végre megkaptam a pontjaimat: 8, 8, 8, 8, 9. Helyezett ugyan nem lettem ezekkel, de mint legjobb slamszűznek, a Bagolyfészek Könyvesbolt jóvoltából nekem is jutott egy könyv. Hogy mit kezdek egy Leninről szóló kötettel, azt még nem tudom, de örülök neki.

Na, és itt a slam. Úgy olvassátok, hogy a slam poetry alapvetően színpadi műfaj, tehát jobban kell hogy hangzzon szavalva, mint olvasva. És ajánlott csak egyszer elolvasni. Okuljatok az én hibámból: minél többször olvasod el, annál rosszabb lesz.

Mindenkinek megvannak a kedvenc problémái. Van, aki nem jut túl a viszonzatlan szerelem című csuklóvagdosáson, vagy nem teszi túl magát egy szülőelváláson, vagy sok neki az elvárás, vagy ha nincs saját baja, hát kitalál magának. Mindenkinek van egy kedvence, például a csúnyavagyokéskövér-önsajnálat. Nekem leginkább az önbizalomhiány lehetne, de időnként biztos elém ugrik valami más, és igen, ha az élet citromot ad, csináljak limonádét, de eltörtem a citromfacsarót a múlt héten, a cukrot meg a kávémba szórtam, hogy egy kicsit megédesítsem a keserű ébrenlétet. Nem ám. Szeretek ébren lenni, mert ilyenkor tudok írni-olvasni-enni, de néha szívesen átaludnám az ébrenlétet is, csak hogy egy kibaszott paradoxon legyek. 
Igen, megvannak nekem is a kedvenc gondjaim, de én általában mindent kidühöngök vagy kiírok magamból. Főleg prózában alkotok meg indie-rockot hallgatok és szeretem magamról azt gondolni hogy egy kicseszett művész vagyok, de attól még nem leszek az, hogy ráírom koreaiul a pólómra 
Amúgy én úgy vagyok ezzel a klisés, elfuserált világgal, mint Kurt Cobain: tudomásul veszem, hogy létezik, és csinálok magamnak egy másikat. Összevarrom szavakból és ragasztok bele hangokat, és úgy teszek, mintha lenne értelme bárminek is, és fennkölt gondolatokkal fárasztom a saját agyamat. Közben néha elhiszem, hogy valamit jól csináltam, mert ötvenkilenc megtekintést láttam a blogom háttéroldalában. És hogy ne csak egy pixelfelhő legyek a kibertérben, vettem a bátorságot - korsóban adták és 300 forintba került - és kiálltam ide, mert ugye mi a faszért ne? 
És hogy visszatérjünk a problémákra, mondok néhány lájtosabbat: ha a hétnek nyolc napja lenne, nyolcnak hívnák-e? És abból mennyit kéne iskolába járni? Az emberek a túl sok minecrafttól szoktak pixeleket hányni? Ki lehet-e mondani a leírhatatlant, és a kimondhatatlant leírni, vagy mindenki köteles a kimondható közhelyekkel beérni? Vagy esetleg kilencvenhét túlzófokkal mantrázni az igazadat, hátha az a leírhatatlannak is igazat ad, de nem! Nem. Nem mehetsz mindig elébe a bonyodalmaknak, tudod? Kicsi vagy és gyönge, így jártál, majd megnősz. Vagy nem. Én már nem növök. És mégis meg tudom oldani a bonyodalmakat, ha elfelejtem a struccpolitikát. Felejtsd el te is, csak rossz hatással van rád. Inkább írj össze pro és kontra elveket, a leszaromság meg elmehet a strucckolóniába. Fel kéne nőnöd a gondolkodáshoz, és a kimondhatatlan problémáidat leírni, aztán hátrahagyni mindet csöndben megpenészedni, és csak tenyész a penész majd az is elenyész, és felemésztette minden gondodat. De te úgyis találtál azóta fontosabbakat. Más gondok, más ember, megváltoztál te is, a lelked is, az ízlésed is, és már örülök, ha bedobsz valami Arctic Monkeys-t két Me, Myself & I közé. 
Durva, nem? Te változol, én alkalmazkodom. De én mikor leszek elég fontos ahhoz, hogy te alkalmazkodj hozzám?

2016. május 6., péntek

szeretsz?

*ma van a félszülinapom*


Szeretsz?

- Parfait – sóhajtotta Julie. Belekortyolt a kávéjába, és hátradőlt. – Na, mesélj valamit.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gerda – kezdtem – meg egy Milu, akik fogták magukat, és vonatra ültek, hogy Julie-vel találkozhassanak.
- Ezt a mesét ismerem – nevetett az attraktív Julie. – Másikat kérek.
Eltűnődtem, hogy előbb igyak a kávémból, vagy beleszívjak a cigimbe, és végül az utóbbit választottam. Megpróbáltam füstkarikát fújni, de még mindig nem ment. Inkább letüdőztem még egy kis kátrányt, és a füstöt a macskaköves utca felé küldtem.
Julie-vel és Miluval egy montmartre-i kávézó teraszán üldögéltünk, mi Julie-vel kávét ittunk, Milu teát, és hallgattuk a francia beszédet. Imádom Párizst és a hangulatát, de ebbe idén kissé belezavartak az időnként feltűnő focidrukkerek.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gerda, aki, amint megitta a kávéját, leviharzik a Szajna-partra a bouquiniste-eket boldogítani.
- Remek. Milu drága, te jössz!
- Hol volt, hol nem, az Óperenciás tengeren és fél Franciaországon túl volt egy Milu, aki utálta, hogy a franciatudása kifúj a baguette-nél.
Julie bedobta témának az új melóját, és tök jól elbeszélgetett Miluval, így alkalmam nyílt egy kicsit hátravonulva megszemlélni őket. Két napja érkeztünk, és azóta folyamatosan beszéltünk mind a hárman, most jutottam először egy kisebb pihenőhöz. Volt is mit kipletykálnunk magunkból: szilveszter óta nem láttam Julie-t. A nagyapja párizsi volt, tehát csak negyedrészt francia, de itt töltötte a gyerekkora első öt évét, ezért gyönyörűen beszéli a nyelvet, természetesen jobban, mint én valaha fogom. Már ezért is irigylem, de ráadásul gyönyörű, és hosszú, elképesztően göndör, napfényszőke haja van, és nyúlánk, karcsú alakja. Ha jól emlékszem, ezért gyűlöltem annyira általánosban. Amikor a gimiben sem szabadultam meg tőle, kénytelen voltam megismerni, és belátni, hogy mennyire jófej. Azóta a legjobb barátnőm.
A Miluhoz fűző barátságom viszonylag újkeletű; a májusi Kobaltkék-pályázatra írt novellájával mindent vitt, és nagyon felkeltette vele az érdeklődésemet. Akkor kezdtünk el beszélgetni, és azóta Julie után a második legjobb barátnőmmé avanzsált azzal az előnnyel, hogy tőlem két utcányira lakik. Egyébként Kamillának hívják, és mindössze tizenkilenc. Másfél hete volt a szülinapja, ez volt az egyik oka, hogy magammal hoztam az éves Julie-látogatásra.
- Alors, on y va! – indítványozta Julie pár eurót hagyva a kávéscsészén, és kiszökkent a macskakőre.
- Julie drága, még mindig nem tudok franciául! – nyöszörögte Milu.
- Pas de problème – vigyorogtam én is, és a barátnőimbe karolva úgy szökdécseltem az utcán, mint a régi idők iskoláslányai.
Szabadnak éreztem magam. Felszabadultan nevettem, egyikünket sem zavarta, hogy hülyét csinálunk magunkból. A metróig ugrándoztunk, aztán nevetve és beszélgetve utaztunk a Carrouselig. Ott leszálltunk, és vidáman bukkantunk fel a folyóhoz közel.
Szép és érdekes könyvek után kutatva nyálaztuk végig a ronda zöld bádogdobozok kínálatát, és néha megvettünk egy-egy képeslapot. Az Eiffel-toronyig gyalogoltunk és zaklattuk a bouquiniste-eket – ők a szajna-parti zöld dobozok régiségkereskedői. Julie navigált és egyfolytában csacsogott, Milu csak könyvjelzőket és képeslapokat gyűjtött, míg én az Eiffelig gazdagodtam egy ’57-es kiadású Le Petit Prince-szel, egy Merle-kötettel és egy Villon-gyűjteménnyel.
- J’adore cette ville – sóhajtottam elégedetten, amikor fáradtan lerogytam a partra a párizsi ikonnal szemben.
- Ezt megértettem! – ujjongott Milu. – Mire hazamegyünk, megtanulok franciául!
- Na, csajok, gossip time* – fecsegett tovább Julie, és hátradobta a haját. – Hadd halljak valami kis szaftos, pécsi sztorit! Kicsi lokálpatriótám? Valami?
- Nem is vagyok akkora lokálpatrióta – tiltakoztam. – Emlékszel a többiekre? Aurél, Ákos, Lidi? Na, ők sokkal inkább.
- Ákos a dinka csávó, nem?
- Szerintem cuki – kottyant közbe Milu.
- A maga módján – hagytam rá.
- Jó, az most mindegy, erre visszatérünk. Marci nem írt azóta se?
Megráztam a fejem, és hogy ne kelljen azonnal válaszolnom, lerángattam a fekete-fehér pöttyös kendőt a csuklómról, és összekötöttem vele a rasztáimat, hogy egy helyen legyenek.
Marcinak az érkezéskor írtam egy esemest, akkor válaszolt, hogy örül, minden oké vele is, és azóta nincs hírem róla. Kicsit megfagyott köztünk a hangulat, amikor a telet Madridban töltötte, és ezt tavasszal, amikor hazajött két hétre, csak félig-meddig sikerült helyreállítanunk. Miután elment, kaptam egy kisebbfajta idegösszeomlást, és spontán elvetéltem a héthetes utódunkkal. Marcin nem látszott, hogy különösebben megviselték volna az események. A telefonban sajnálkozott, viszonylag gyakran írt e-mailt, de amióta májusban visszament, nagyon ritkán jelentkezett, én meg elég ramatyul éreztem magam ahhoz, hogy ne kezdeményezzek.
És Julie és Milu persze minderről tudtak.
- Én nem tudom, mi van. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, és minden gondolat fáj – fakadtam ki. Kevésen múlott, hogy sírni kezdjek. – Talán én vagyok túlságosan marcifüggő, de nekem ez így kevés, és piszok módon bánt, hogy csak úgy képes volt itt hagyni.
- Neked van igazad – mondta Milu –, mármint úgy értem, hogy egy normális kapcsolat nem így kéne, hogy működjön.
- Szerintem megunt – jelentette ki Julie kíméletlenül.
- Ja, az lehet. Mióta is vagytok ti együtt?
- Öt éve, de ti meg mióta is vagytok a pszichológusaim?
- Szívem, mindig is az voltam – kacsint Julie. – Milu csak kontár. Kérsz egy pszichogyógyító ölelést?
- Az jól eshet – vontam vállat, és előbb Julie, majd Milu vállába fúrtam a fejem.
- Figyelj, ha úgy érzed, ki kell sírnod magadból a Marci-salakot, csak tégy úgy, és mi meghallgatjuk.
- Köszi – szipogtam hálásan, és Milu felé fordultam. – Mi ez az Ákos-dolog?
Ránk sötétedett. Alattunk a hajók, mögöttünk az emberek és autók jöttek-mentek, szemben esti fényeiben ragyogott az Eiffel-torony. Kibeszéltük a közös ismerősöket, Pécset, Párizst és Budapestet, vettünk egy üveg vörösbort, és sztorizgattunk. Utoljára talán az érettségi utáni nyáron éreztem így magam, és az sem a Szajna-parton, hanem egy orfűi stégen volt, és kicsit többet ittunk, mint egy üveg bor…
Egy-két óra múlva kezdett hűvös lenni az ujjatlanos-rövidnacis habtestünknek, úgyhogy felkeltünk, és a metró felé indultunk. Cigiért kotorásztam a táskámban amikor a kezembe akadt a fénylő kijelzőjű Nokia. Ki tudja, mikor némítottam le. Marci hívott.
- Szia.
- Szia, Manócska, merre vagy? – Ideges volt a hangja.
- Megyünk hazafelé. Most éppen a… - gyorsan ránéztem a kék táblára - …az Avenue de New Yorkon.
- Párizsban?
- Igen, Marci, Párizsban.
- Hogy kerülsz te oda?
Kétségbeesetten néztem Julie-ékre.
- Nyaralok Julie-nél, nem emlékszel? Mondtam is, és írtam, amikor ideértünk… Miért, te hol vagy?
- A pécsi vasútállomáson, bazdmeg, és rád várok fél órája! – ordította. – Mi a reteknek mentél el Párizsba pont most, amikor tudtad, hogy jövök haza?
- Marci, nem mondtad! – sírtam. Szabályosan zokogtam. – Alig hívtál, alig írtál, egy szóval sem mondtad, mikor szándékozol hazajönni!
- Dehogynem! Te léptél le!
- Nem…
Egy darabig csak a saját hüppögésemet és az ő dühödt, de lassan csillapuló fújtatását hallottam.
- Gerda… szerintem kiköltözöm.
Megint rám tört a zokogás. Ha Milu nem támogat meg, összeesem.
Erőt gyűjtöttem, és megkérdeztem Marcit:
- Szeretsz?
- Nem tudom – felelte hosszú csönd után. – Majd kitaláljuk, ha hazajöttél te is.
- Nem mész már vissza?
- Nem.
- És kiköltözöl?
- Ki.
- Hova?
- Nem tudom, a kurva életbe!
- Marci…
- Igen, Manó?
- Szeretsz?
A vonal pittyent egyet, aztán néma maradt. A lányok aggódva néztek rám. Letöröltem a könnyeimet, eltettem a telefont, és végre rágyújtottam egy cigarettára.
- Vége van – közöltem. Furcsa, felszabadító ürességet éreztem a mellkasomban. Mint amikor az ember kipakol egy kacatokkal teli dobozt, és már azon agyal, mit tegyen bele következőnek.
- Ne menjünk még haza – javasoltam. – Julie, hova jártok ti, párizsi egyetemisták bulizni?

*Tündi mondása

2016. 04. 18.