2016. október 29., szombat

koncerten járt a Cure-fangörl

Szomorú, de sajnos nem meglepő a számomra, ha nem ismeritek a The Cure-t, én viszont az ő zenéjükön nőttem fel. 2005-ben, négy és fél évesen már ott csápoltam Szegeden a koncertjükön (cikkeztek is rólunk a helyi lapok). Több, mint egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra láthassam élőben "a Robert bácsit". 
  Alabpól torokfájós takonykórral küszködve ültem be az Arénába előbb a skót előzenekar, a The Twilight Sad, majd a Cure előadására, és ez utóbbit végigüvöltöttem, képzelhetitek, mennyi hangom van. Ülőhelyünk volt, nem tombolhattam hát a színpad előtt, pedig mekkora poén lett volna bemutatkozni, mint a tíz évvel ezelőtti legfiatalabb rajongó...
  Robert Smith a hatvanhoz közelít, és még így is lenyomott egy két és fél órás show-t, amúgy három ráadással. Szerintem húsz éve még ment volna a koncert utáni beba, manapság valószínűleg csak megcsörgeti Mary-t, akivel tizennégy éves koruk óta alkotnak egy párt (nagyon tisztelem a nőt, nem lehet egyszerű dolga), hogy 'végeztem, megtapsoltak, szeretlek, jóéjt'. 

A dallistát, főleg az első negyven percet meg az utolsó két ráadást mintha külön nekem állították volna össze. Természetesen volt a 
Meglepetésként hatott a 
Aminek lennie kellett volna, de kimaradt:
És amiben biztos voltam, hogy nem lesz, de álmodozni szabad:
Persze voltak még új számok is, amiket én nem ismertem, vagy csak egyszer hallottam őket. Tökéletes arányban keverték a régit az újjal, hallottunk még nem megjelent dalt is, és Robert még üzent is nekem. Nem tudom, hogy engedékenységre akart-e biztatni, vagy csak oldalba böködni, amikor a legszebb szerelmes számuk refrénjében a 'Whatever words I say'/(Bármilyen szavakat is mondok) sort élőben 'Whatever games I play'/(Bármilyen játékokat is játszom)-ra módosította. Szép volt, Robert, egészen szuratós. 
  Az Arénából kifelé jövet apa vett nekem és az öcsémnek egy-egy Boys Don't Cry posztert, egy ezrest alkudott is az összegből, így már az ajtóm sem lesz olyan idegenül szűz. Remek. 
Na ennyi fangörlködés elég is volt egy bejegyzésbe. 




Legközelebb budapesti barangolós, majd szülinapi szeszfogyasztós beszámolókkal jelentkezem, addig is hallgassatok régi jó alter bandákat, nem bánjátok meg.

2016. október 12., szerda

már megint egy slam

Az e havi téma a "hang" volt. Harmadik lettem a szövegemmel, így videó is készült rólam, íme.
De azért alatta ott van a leirat, kisbetűvel, meg minden, ahogy a telefonomban elkészült.



mielőtt komolyabbra fordítanám a szót, szögezzünk le egy apróságot: nő vagyok. 
nem azért, mert ezt kétségbe szokták vonni, hanem mert az XX kromoszóma bizonyos előjogokkal jár,
még akkor is, ha neked a nők elnyomásáról kampányol a tesitanár,
és itt most elsősorban nem az anyaságra gondolok,
pedig szülőire járni kétségkívül jó dolog.
csak tudod, nőként jogom van random megsértődni, és problémaügyben eltitkolni mindent.
jogom van erősnek mutatkozni, és közben ordítva zokogni itt bent.
jogom van azt a látszatot kelteni, hogy felnőttem,
pedig sokszor icipici kislánynak érzem magam, aki az ölelésedre vágyik, nem a csókjaidra, és ártatlanabb a ma született gyapjúpulcsinál is.
egy icipici kislány, aki hírből sem ismeri a dohányzást meg a szexet,
nutellával eszi a háztartási kekszet,
és csak a tévéből ismeri a szexet meg az alkoholt
de hát ilyen is utoljára úgy két éve volt.
tudom, ez már nem én vagyok. de hát nálad jobban senki nem ismer.
épp ezért kéne tudnod, mikor mi bajom, mikor szenvedek premenstruációs szindrómában,
és mikor bántottál meg te. tudnod kell, hiszen ismersz.
neked megnyíltam. széttártam a kabátomat, láthattad alatta az otthoni, ócska gönceimet,
láttál smink nélkül és betegen.
eleinte ez kurva megterhelő volt nekem.
féltem, hogy ha rájössz, ki vagyok, nem fogok kelleni.
azóta már láttál sírni és én is láttalak sírni, haraptalak már véresre és törtem el a kezemet a homlokodon.
kétszer lehánytam a cipődet, és még mindig velem vagy. innentől kezdve hajlamos vagyok hinni az örökkében, de tudod, hogy nem fogok hozzád menni.
megbeszéltük ezt is, mert akkor valamiért tudtam beszélni.
a gondoltad volna szerint azért hallgatnak az emberek, mert nem akarják megbántani a másikat. valami ilyesmi lehet velem is. tudd, hogy amikor a dolgokat sírva a füledbe mormogom,
szólni szeretnék, csak nem jön ki hang a torkomon.
ha hagynád, hogy leírjam, úgy talán menne. ha levennél egy random könyvet a polcról, és megkérdeznéd, miről szól és milyen, talán visszajönne a hangom, előbb-utóbb elmondanám mi van velem,
és nem köpdösném ki az erőltetett szavaktól a belem.
olyan nehéz lenne kicsit használni a fejed, és a helyembe képzelni magad? tudod, try walking in my  shoes, megmondta a Depeche Mode is.
szeretném magam farmergatyás királylánynak érezni melletted, akiért meg kell küzdeni. persze nem várom el, hogy sárkányt ölj, mert nem te vagy a szent györgy, a hisztijeimmel kell megküzdened, és nem karddal, hanem türelemmel.
tudod, hogy rossz a májam (de semmi baj, szedek rá gyógyszert), és kellemetlenül őszinte vagyok néha, a semminél nagyobbat neked se hazudok, és mint kiderült, azt is azért, hogy össze ne törjem a lelki békédet.
szeretnék vigyázni rád és gondoskodni rólad, kimosni a cuccaidat meg kávét főzni neked.
és bár főzni nem tudok, csak rántottát sütök mesterien,
ezt kell szeretned, mert csak neked vagyok ilyen.

2016. október 5., szerda

csend

Bezártam a mondatainkat üvegbe
Rájuk tekertem a fémkupakot
Ott vigyorog már a kicsi címke
Mint aki nem betűt, enni kapott

Odabenn mocorognak mind a szavak már
Át akaródzik törni a gátat
Tart a kupak még, csepp üveghombár
Ám hamarosan vége, kifárad

Én kicsi kincsem, légy türelemmel
Fáj ez a csend, hidd el, nekem is
Fogd a palackot, s kérlek, repeszd el
Egy szó marad benn egyedül, a hamis

2016. 10. 05.