2017. december 31., vasárnap

olvasmánylista '17

Szervusz, Drága Olvasó!

Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is feljegyeztem az elolvasott könyveket (a szokott szisztéma szerint), és egy éve már a Moly is segítségemre van ebben. Ott ugye minden könyv megtalálható, ami itt alant szerepel, meg lusta is vagyok, ezért külön linket most sehova nem teszek, viszonyt (nagyrészt várólistás) könyves instafotókkal toldom meg ezt a szégyenletesen rövid listát. Igen, az a nyavalyás olvasási válság rányomta a bélyegét a teljesítményemre, arrgh.

  1. Katona József: Bánk bán (K)
  2. Kurt Cobain: Naplók
  3. Elisabetta Gnone: A sötétség bűvölete
  4. J. K. Rowling: Bogar bárd meséi
  5. Ken Dean: Queen
  6. Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (K)
  7. Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben (2x)
  8. Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának (2x)
  9. Nathaniel Hawthorne: A hétormú ház (2x)
  10. Simon Márton: Polaroidok
  11. Alexandr Szergejevics Puskin: Anyegin (K)
  12. Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére
  13. Petőfi Sándor: A helység kalapácsa (K)
  14. Kenneth Oppel: Silverwing
  15. Rosemary Sutcliff: Az ezüstág
  16. Géczi János: A Bunkerrajzoló
  17. Závada Péter: Ahol megszakad
  18. Émile Ajar: Előttem az élet
  19. Agatha Christie: Curtain - Poirot's Last Case
  20. Totth Benedek: Holtverseny
  21. Arany János: Toldi (K) (2x)
  22. Arany János: Toldi estéje (K)
  23. Franz Kafka: Az átváltozás
  24. John Flanagan: Gorlan romjai
  25. Kazinczy Ferenc: Tövisek és virágok
  26. Madách Imre: Az ember tragédiája (K)
  27. Gustave Flaubert: Bovaryné (K)
  28. Jerzy S. Sito: LSD
  29. Havas Henrik: Kurvaélet
  30. Csapody Kinga - Nagy Boldizsár (szerk.): Az első
  31. Győrffy Ákos: Haza
  32. Simon Márton: Dalok a magasföldszintről
  33. Rudyard Kipling: A dzsungel könyve
  34. Lewis Carroll: Alice Csodaországban
  35. Lev Tolsztoj: Anna Karenina
  36. Marie-Claude Monchaux: A sehány éves kislány
  37. Ohba Tsugumi - Obata Takeshi: Death Note 1. - Unalom
  38. Ohba Tsugumi - Obata Takeshi: Death Note 2. - Találkozás
  39. Ohba Tsugumi - Obata Takeshi: Death Note 3. - Menyasszony
  40. Ohba Tsugumi - Obata Takeshi: Death Note 4. - Szerelem
  41. Ohba Tsugumi - Obata Takeshi: Death Note 5. - Apa és fiú
  42. Ohba Tsugumi - Obata Takeshi: Death Note 6. - Csere
  43. Ohba Tsugumi - Obata Takeshi: Death Note 7. - Helyzet
  44. Ohba Tsugumi - Obata Takeshi: Death Note 8. - Célpont 
 
a 8. kötetnél félbemaradt Death Note-maraton illusztrációja

2017. december 24., vasárnap

haza = halálfélelem

Üdvözöllek, Mélyen Tisztelt Olvasó!

Tudom, tudom, nagyon régen találkoztunk. Ha szoktunk beszélni, tudhatod, miért, ha nem, beszélgessünk. Mindenesetre engedd meg, hogy Kellemes Karácsonyt kívánjak, legalábbis kellemesebbet, mint amilyen az én melankolikus lelkecskémben van, és amit most jól belefojtok egy könyvajánlóba.

Merthogy születésnapomra kaptam meg Gáborbától Győrffy Ákos Haza című kötetét, és rettenetes, de csak az elmúlt napokban sikerült elolvasnom. Mindössze száz és egynegyed oldalas a könyv, de annyira tömény és sűrű, hogy bármennyire szerettem volna, nem bírtam egy szuszra elolvasni. Lenyűgöző hangulata van, az író nevetségesen egyszerű szavakat és kifejezéseket használ, és mégis olyan gyönyörű képeket fest, amik körülveszik az olvasót, különleges, homályos és súlyos és időtlen légkört teremtenek. Minden egyes mondat megállná a helyét önálló idézetként, nem viccelek, minden egyes mondat. Olyan triviális igazságokat fogalmaz meg Ákosunk, amik senkinek nem jutnak eszébe, mert mindenki tisztában van vele, aki járt már erdőben.
  Ugyanis az egész könyv egy nagy séta, egy kúttól egészen egy saját házig tart, erdőn-mezőn, árkon-bokron át. A lírai én a természetbe menekül, annak tökéletes része, éppúgy beletartozik a rendszer harmóniájába, mint a tó a hegytetőn, aminek a közepére kápolnát szeretne építeni. Egyszerre van benne valami tanult vallásosság és naiv alázat, mintha az ő istene valaki egész más lenne, mint akit a templom falára festve látott. És nyilvánvalóan egészen más az, akit vagy amit ő tisztel, akiben vagy amiben ő hisz. És ezt az istenséget, a hazát keresve sétálgat határon innen és túl (néha illegálisan), átússza a Dunát, míg végül egyszer csak hazatér.
  Ákos azt mondja: a haza valójában halálfélelem, az elviselhetőbb halálfélelem az ismerős és megszokott díszletek között. Ahogy képes azonosulni a természettel, megtapasztalja a hajszálvékony határvonalat élet és halál között. Érzi, ahogy minden él, a Duna is, még lát is a Duna szemével, amíg úszik, kideríti, milyen szaga van egy kőnek, és hogy milyen érzés egy zúgó része lenni. Hogy mennyire közel van az ember a növényhez, a föld az éghez, élet a halálhoz. Félelmetesen közel.
  Mindezt rémesen pontosan leírt érzésekből tudjuk. Amolyan indirekt közlések ezek, Ákos keveset mond, és mégis tudunk belőle mindent, amit kell. Érzéseket és azok hiányát, hol egy kiskamasz, hol egy fiatal felnőtt bűntudatát és halálfélelmét. Az elbeszélőnk ugrál az időben, mesteri érzékkel állítja szembe vagy párhuzamba a különböző idősíkok tapasztalatait.
  És a könyv egyetlen hibája mégis egy ilyen ugrásba csúszott bele. Egy alkalommal olyan élesen és esetlenül hozza be jelent a történetbe, hogy kiesik a ritmusból, és csak másfél-két oldal múlva talál bele vissza. Nem is fejtegetem tovább, szóra sem érdemes.
  Összegezve egy remek alkotást vettem a kezembe, a lírai én átlagos és mégsem az, egyszerre békés és szorongó, a leírásai tökéletesen tiszták és mégis zavarosak. Fájóan, csontba vágóan hiteles és élet-szagú, de közben mégis tündérmeseszerű. Ez a könyv maga az élet, és én a legmélyebb hálával köszönöm Gáborbának, hogy megajándékozott ezzel az élménnyel.

Ajánlom figyelmetekbe tehát ezt a művet, és még egyszer békés ünnepet kívánok nektek, Drága Olvasóim. A hangulat kedvéért itt hagyom az egyik új kedvenc zenémet, ami nem karácsonyi, de mégis a legkarácsonyibb nem karácsonyi, mert hát mégis csak erre táncolt Mike és El a karácsonyi bálon, Stranger Things spoiler alert, befogtam, megyek és elásom magam. Jóéjt. Csendes éjt.

2017. november 28., kedd

garzon

- Innék egy teát.
- Igyál. A vécé melletti főzőfülkében találsz vízforralót, a szekrényben van bögre, meg a hűtő tetején egy csomó filter is.
  - Várj, ebben a lyukban?
  - Ott. Én általában konyhának becézem.
  - Oké, megvan.
  Megnyitom a csapot.
  - Megvan a vízforraló, de nem nagyon van konnektor!
  - Húzd ki a mikrót, és dugd oda!
  - A mikró nincs is bedugva.
  - Akkor meg?
  - Kenyérpirító.
  - Akkor húzd ki azt, és dugd annak a helyére!
  Tökéletes ürügy a zuhanyzás, semmi kedvem végignézni, ahogy szétpakolja a konyhámat. A zuhanytálca viszont elég sekély, nem húzhatom addig a dolgot, ameddig szeretném. 
  - Figyelj, melyik bögréből ihatok?
  - Amelyik szimpatikus, meg mondjuk tiszta is.
  - Akkor a kínai nénisből fogok, jó?
  Az a bögre herendi porcelán, a dédnagymamámé volt, és talán tíz darab van belőle a mai napig épen. És nem mellesleg gésák vannak rajta, akik igencsak japánok. Lenyelek egy goromba választ.
  - Jó, persze.
a gésás bögre valódi
  A vízcsobogásba a forraló fütyülése keveredik, már alig hallom, amit kiabál.
  - Mit mondtál, hol van a tea?
  - A hűtő tetején!
  - Itt nincs!
  - Akkor valamelyik szekrényben, egy több rekeszes fadobozban, az van ráírva, hogy...
  - Jó, jó, már megvan!
  Belefolyik a sampon a szemembe.
  - Öö, figyelj, nincs fekete teád? Earl grey, vagy ilyesmi?
  - Nincs! De van zöld, meg legalább hatféle gyümölcstea!
  - Jó, azt látom... de... inkább mégis kávét innék, ha lehet! Van kávéd?
  - Van, csatos befőttesüvegben, a kávéfőző meg a mikró mellett van!
  Elzárom a csapot, vaksin törülköző után tapogatózom. Ennyire akaratos és kényeskedő kalandom még sose volt. Azon gondolkodom, hogyan tudnám minél előbb elküldeni, és lehetőleg örökre lerázni.
  - De ez kotyogós, meg őrölt kávé! Instant nincs? Tasakos vagy sima?
  - Nincs. Én azt nem iszom meg, az nem kávé.
  A vízforraló is elhallgatott már, a zuhanyfülkében ácsorgok, és a samponos vizet dörgölöm ki a szememből. Ormótlan lépteket hallok, aztán elrántja a zuhanyfüggönyt, és komolyan a szemembe néz.
  - Azt hiszem, ez így nem fog működni köztünk.
  Fáradt és egy kicsit dühös arccal nézek rá, nem tudom eldönteni, sírjak-e, vagy az arcába röhögjek. Végül csak annyit mondok:
  - Hát, a miniatűr lakásom előnye, hogy legalább a bejárati ajtót nem tévesztheted el.
  És visszahúzom a függönyt, hogy nyugodtan megtörölközhessek.

2017. november 12., vasárnap

magyarfaktos slam

Szervusz, Mélyen Tisztelt Olvasó!
  Októberben voltam slammelni, és akkora boldogság és megtiszteltetés és mindenféle ért, hogy egy kisebb pánikroham után nemcsak Márkot, de Gáborbát, Survivort és Szoffot is a nézők között tudhattam. Jó rég volt már, de azért köszönöm, hogy eljöttetek, támogattatok, talán majd egyszer összeszedem magam, és megint slammelek egy jót. Mármint jól kislammelem magamból a fölös szavakat, nem jó szöveget írok, értitek.
  Ez tehát a legutóbbi szövegem, telis-tele Arany- meg Petőfi-átiratokkal és -idézetekkel (sőt, még Shakespeare is van benne), és direkt nem dőltbetűzöm meg őket, legyen hozzá műveltséged, Drága Olvasóm. Nem muszáj magyar faktra járni, de érettségizni kell(ett) irodalomból, nem?

olyan fura vége lett a szeptembernek. fura volt az eleje is, de egész másképp. két nyelvvizsga és a kresz fenyeget, vágtázik felém az érettségi, miként a halottkémek, én meg éjszakánként az ablakpárkányon ülök, az undokul kivilágított tévétornyot bámulom, és azt várom, mikor találnak ide az ufók. fura vége lett a szeptembernek, bár valóban nyílnak a kerti virágok, csak nincsen nyárfa az ablak előtt, és csak képeken látom a téli világot, ha órákat ülök a Trónok harca előtt... szép a lassan a winter is coming, kötött pulcsikkal és teával és illatgyertyákkal, én meg még mindig nem büszkélkedhetek olyan óriási sállal, és nem kóstoltam pumpkin spice lattét se. de legalább kitartóan végigalszom a fizikaórákat, elolvastam az anna kareninát, híztam pár kilót, egyszóval úgy viselkedem, mint egy átlag magyarfaktos, és asszem már az ereimben is koffein csörgedezik a vörös és fehérvérsejtek között, és igen, belém egy csekélyke biosztudás is költözött.
szóval amikor őszbe csavarodott a természet feje, kizökkent az idő is - oh, kárhozat -, de rá kellett jönnöm, hogy nem én születtem helyretolni azt, sőt, olvasási, alkotói és identitás válságban szenvedek egyszerre, tehát egyelőre a saját agyműködésemet kéne helyretolni. de beütött a bipoláris zavar, nem találom a helyem, ütik egymást az elvárások és jól kibasznak velem. nem tudok két dolgot maximumon csinálni, az osztódás meg még csak sejtszinten megy, az alvásigényem tavaly óta négyről hét órára nőtt, és a dolgozataim is rosszabbak, mint bármikor azelőtt... a múltkor is egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom bevallani, hogy hármas lett a dogám... plusz egy kevés egyedüllét, és azon kaptam magam, hogy patakzott a könnyem és velem sírt az ég is, és meg akartam halni, de itt maradtam mégis. itt maradtam, hogy megerősödjek. legózni kezdtem a lelkem darabkáival, először piramist építettem belőlük, aztán kviddicspályát. aztán nyakon öntöttem őket feketekávéval, hátha magukhoz térnek, de nyakon önthetem hideg vízzel is, az is van bőven, mert bár tüzesen süt le a déli nap sugára az ég tetejéről a napelempárra, fölösleges dolog sütnie oly nagyon, mert melegvíz két hónapja csak az álmainkban vagyon...
ugyanolyan álomkép a melegvíz is, mint a sikeres oktv, nyelvvizsga meg szociális élet. az álmok és a célok között az a különbség, hogy a célokért teszünk is, mondta egyszer az életem legfontosabb, kólaszínű hajú visszatérő motívuma, és ebben kivételesen igaza volt. úgyhogy küzdök, hogy az álmaimból jövő lehessen, én az eltére ő meg Angliába mehessen, és mégse úgy váljunk el egymástól, mint ágtól a levél... mert akkor az egész harcom egy hangyafaszt sem ér.
és küzdök azért is, hogy az a sok-sok apró kép, amit az öregkorunkról festettünk le egymásnak, whiskasszínű macskával, hatalmas franciaággyal és pöttyös kávéskészlettel, egyszer valóság legyen. és bár ezek többnyire képtelenségek, miattuk van oka, hogy még mindig élek.   
igen, én varrtam oda azt a Pink Floydot

2017. október 29., vasárnap

AHS-kalauz | pumpkin-parádé #4


Szervusz, Drága Olvasó!
Talán tudod, mekkora rajongója vagyok az American Horror Story című sorozatnak, aminek jelenleg a hetedik évadja van kifutóban. Ha szerencsém van, és lelkes AHS-fanokkal állok szemben, nem kell sokat magyaráznom, de ha netalántán nem ismered ezt a világot, igyekszem érthető lenni a bejegyzés során.

Az American Horror Story első évadát 2011-ben alkotta meg Ryan Murphy és Brad Falchuk, olyan remek színészekkel, mint Jessica Lange, Sarah Paulson, Evan Peters, Emma Roberts, Frances Conroy, Kathy Bates, sőt, az ötödik évadban még Lady Gagának is főbb szerep jut.
  Az AHS évadai nem függenek össze, mindegyik egy-egy egész kis sorozat, és a legtöbb színész több évadban is feltűnik, mindig más szerepben. Egyedül Sarah Paulson, Evan Peters és Lily Rabe játszik mind a hét évadban.

 

Az első évad, a Murder House (Gyilkos ház) egy kaliforniai ház sok évtizedes történetét mutatja be soook halálesettel és egy 2011-es jelensíkkal, az Asylum (Zárt osztály) 1964-ben játszódik egy massachusettsi elmegyógyintézetben, és szerintem minden évad közül ez a legparább. A Coven (Boszorkányok) 2013 New Orleans-ában játszódik, a legkevésbé ijesztő, de szívemnek talán legkedvesebb AHS-évad. A Freak Show (Rémségek cirkusza) egy floridai horrorcirkusz életét mutatja be 1952-ben, és ez Jessica Lange utolsó szereplése is a sorozatban - pedig elég jól csinálta a néni. A Hotel és a Roanoke is a jelenben játszódik, 2015-16-ban, és valljuk be őszintén, a Roanoke a sorozat mélypontja. Az éppen futó Cult pedig a jelen Michiganjében zajlik, és tele van politikával. Iszonyú kíváncsi leszek, hogy Trump bácsi mit fog ehhez az egészhez szólni.


Az AHS rettenetesen összetett, és nagyon ütős sorozat, ami még mindig tud újat mondani. Igényesen kidolgozott karakterdrámája van, kevés az egysíkú karakter, és persze remek színészi alakításokat lehet látni. Még Lady Gagát is megtanították színészkedni egy évad erejéig. A kedvencem Jessica Lange négy karaktere, mind a négy nő önző, hidegvérű és okos, a maga módján tehetséges, de a legkevésbé sem ártatlan alak. A másik kedvenc Evan Peters: az egymástól nagyon elütő jellemű karaktereket is tökéletesen hozza, mindig jó a szövege, de sose normális. Imádom. Még Andy Warhol is volt egy fél rész erejéig.


Lehet a sorozatot szeretni vagy utálni, de senki nem megy el mellette szó nélkül, és ez az AHS egyik legjobb tulajdonsága. Pár apróság teszi ennyire megosztóvá, és szerintem a zsenialitása is ezekben rejlik:

  • Nem tömik tele az alkotók gagyi jumpscare-ekkel és nem is lesznek tőle rémálmaid, tehát az ugrálós horrortól és a pszichothrillertől is elég messze áll, de elgondolkodtat, és görbe tükröt tart eléd.
  • Tanít, nem szájbarágósan, hanem úgy, hogy észre sem veszed. Az interperszonális kapcsolatokról és a nagybetűs életről egyaránt, de ha odafigyelsz, még halottat feltámasztani is megtanulhatsz a harmadik évadból. 
  • Fanyar, szarkasztikus humora van, és Evan Peters fent megjelenő nyolc karakteréből mondjuk hat felelős a komikum jelentős részéért. 
  • Rádöbbent, hogy jöhetnek-mehetnek itt boszorkányok meg kísértetek meg vérszívók meg mindenfélék, mégiscsak a Homo sapiens a legfélelmetesebb dolog, amivel találkozhatsz.


A hetedik évadnak már hét részét sugározták a tizenegyből, és nagyon erőszakosan feszegeti a 21. század fontos kérdéseit. Az elnökválasztásból indul ki az egész cselekmény, van egy leszbikus házaspárunk és két meleg fickónk is, szerepe van a rasszizmusnak és a média erejének is. Egyre durvulnak az események, az eleinte hallucinációnak hitt bohócbanda mindenkit likvidál, aki beleköp a politikuspalánta levesébe, összevissza kuszálódnak az egyébként is gubancos szálak, és én már tűkön ülve várom, vajon a) hová tart ez az egész, életben marad-e egyáltalán valaki, b) összeháborúzik-e a két szervezet, c) mi lesz Allyvel és d) milyen lesz a visszhangja ennek az évadnak - úgy értem, politikailag. Én úgy látom, Murphy-ék igyekeznek nem direkt módon állást foglalni Trump ellen vagy mellett, de azért szurkálják a fickót rendesen. Ha jól működik az emberismerő szenzorom, és az elnök úr tényleg nem érti a szarkazmust, nem lehet nagy baj, de komolyan nagyon kíváncsi vagyok, belekötnek-e a politikusok, vagy sem.

Végül pedig hoztam pár érdekességet és információt:
  • Lesz egy nyolcadik és egy kilencedik évad is, és Sarah Paulson is vállalt szerepet.
  • Evan Peters és Emma Roberts jegyben járnak. 
  • Az első évadbeli ház létezik, a Buffy, a vámpírok réme című sorozatban is feltűnt és 2013 óta eladó, valamint az ötödik évad Hotel Corteze is létezett valahol Chicagóban (az összes titkos járatával és mindennel együtt).
  • A második évadnak kb. a 80%-a igaz történet, Alma és Kit szerelmétől Dr. Thredson gyilkosságain át az elmegyógyintézet kedves kis gyógymódjaiig.
  • A harmadik évadban feltűnő Delphine LaLaurie, Marie Laveau és a New Orleans-i hóhér is létező személyek voltak, a negyedik évad Edward Mordrake-je pedig egy Charles Lotin Hildreth nevű fickó könyvének szereplője volt.
  • A Freak Show-ban Bette és Dot, a sziámi ikrek jelenetein 27 ember dolgozott, és minden jelenet felvétele kb. 15 órába telt.
  • A szintén a negyedik évadban Ma Petite-et játszó Jyoti Amge-t mérete miatt Indiában istenségként tisztelik.
  • Evan Peters tetőtől talpig be volt kenve síkosítóval, hogy beleférjen a bőrszerkóba az első évadban.
  • Az intróban természetesen nem véletlenül látjuk azt, amit. A készítője, Kyle Cooper alkotta meg a Walking Dead című sorozat intróját is.
  • Azokban a diákokban, akik az első évadban az iskolai lövöldözésben haltak meg, van egy közös tulajdonság: mind Boston Red Sox játékosok neveit viselik.
  • Az évadok összefüggnek. Szerintem még Murphy sem tudja, hogyan, de összefüggnek. (Na jó, ez nem igaz, csomó mindent tudok én is, és ha megnézed a sorozatot, Mélyen Tisztelt Olvasóm, majd te is fogsz.)
Remélem, meghoztam a kedved egy jó kis sorozatnézéshez. Több évadban is van halloweeni jelenet, szóval hajrá!

2017. október 27., péntek

kísérteties könyves kihívás | pumpkin-parádé #3

Üdv, Drága Olvasó!
Továbbra is kínoz ugyan az olvasási válság, de kávéval, teával, jó könyvekkel és cikkírással kúrálgatom magam, egyre eredményesebben.
  Talán újabb pont lehet a gyógymódok listáján, ha egy innen-onnan összelopott book taget írok a halloweeni bejegyzéssorozatom harmadik részeként, és talán könyvkedvelő Olvasóimnak is tudok valami újat mondani.

1. Mi a kedvenc horror/thriller könyved?
  Nem tudom, hogy ezt a kérdést úgy kell-e értelmezni, hogy mitől fostam be legjobban, de ha igen, akkor elég nehéz a választás a Madarak a dobozban, A Hármak és az Állattemető között. Az előző kettőnek inkább az utóhatása volt durva, ezért ebből a szempontból King bácsi nyer, de úgy általánosan Sarah Lotz regényét választanám.
  Ez az elvetemült írónő összesen 51 szemszögből írja meg a könyvet (igen, megszámoltam), egyaránt dolgozik tudományos kutatások futurisztikus eredményeivel és a japán hiedelemvilág motívumaival, és nem riad vissza a legmocskosabb halálnemek riasztóan precíz ábrázolásától sem.

2. Melyik volt a legijesztőbb jelenet, amit egy könyvben olvastál?
  Az Állattemető filmváltozatából, a Kedvencek temetőjéből (fuck yeah, fordítás) kimaradt az egyetlen olyan leírás ábrázolása, aminek az olvasása tényleg megrémisztett. Ez a jelenet az, amikor Louis viszi fel a hegyre a halott kisfiút, és "érzi, hogy meglegyinti a wendigo szele". Jó, tudom, ezt tényleg nem lehet filmen ábrázolni, de jaaaj, azóta is reszketek, ha ez a rohadt wendigo (ami persze nem is létezik) eszembe jut.

Pervinka
3. Beöltöznél Halloween alkalmából valamilyen könyvszereplőnek?
  Nagyon basic lenne Hermione Grangert vagy Katniss Everdeent mondani, igaz?
  Nyugi, ennél azért eredetibb vagyok, de csak egy egész kicsit. Ha fiú lennék, természetesen L-nek vagy a kis hercegnek öltöznék, a kromoszómám miatt viszont Amane Misa (Death Note), vagy Pervinka Periwinkle (Fairy Oak) bőrébe bújnék szívesen.

4. Minek öltözne be a kedvenc karaktered Halloweenkor?
  L semminek, a kis herceg kígyó lenne vagy sárkány, Jem Finch (Ne bántsátok a feketerigót!) pedig Hasfelmetsző Jack.

5. Melyik a kedvenc horror-/thriller típusod?
  Ehhez sajnos egy kicsit hiányos a műveltségem, de az biztos, hogy az elcsépelt démonos dolgokat nem szeretem. A pszichothrillerek nagyon ki tudnak akasztani, szóval gondolom, hogy az.

6. Ha a könyvek olyan olcsóak lennének, mint a cukorkák, mit adnál a gyerekeknek?
  Ha a könyvek olyan olcsóak lennének, mint a cukorkák, jól bevásárolnék belőlük, és mindet megtartanám magamnak.
  Na jó, mindenki megkapná a Ne bántsátok a feketerigót! című alapművet, az értelmesebbek pedig választhatnának a Pinky, a Gépnarancs, a Holtverseny és a Semmi közül, aszerint, hogy melyik irányból szeretnének pofont a halloweenre sminkelt pofikájukra.

7. Mit olvasol Halloweenkor?
  Sajnos kötelezőkkel szenvedek, de nekiálltam a Gyilkos molekulák című könyvnek, és E. A. Poe és Csáth Géza is az éjjeliszekrényen várja a sorát pár novellával. Mellettük ott csücsül már Stephen King Tortúrája is, de kevés az idő, drága a kávé, és valamikor AHS-t és GoT-ot is kell nézni...

8. Milyen versek jutnak eszedbe a Halloweenről?
  Poe mester minden mennyiségben, főleg az örök klasszikus, A holló. Ezen kívül tartok egy Tim Burton-kötetet is a polcomon (a Karácsonyi lidércnyomás mellett), ami inkább beteges, mint ijesztő, de Burton már csak ilyen...

by Tim Burton
9. Melyik az a könyv, ami nélkül nincs Halloween?
  Bár sem a könyv, sem a belőle készült film nem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, a Karácsonyi lidércnyomás szerves része a sütőtökös ünnepnek. Jut eszembe, van ennek egy testvére, A halott menyasszony, az sokkal nagyobb poén...
  És igen, nagyon standard, de egyszerűen muszáj... az örök klasszikus Harry Potter.

10. Mik szerepelnek a horror/thriller várólistádon?
  Gillian Flynn: Éles tárgyak, Stephen King: Tortúra, Justin Cronin: A szabadulás, Richard Godwin: A romlás labirintusa.

Na jó, én most elmegyek bennalvós-szabadulószobás iskolai programra, aztán Lengyelországba - de ne aggódjatok, befejezem ezt a posztsorozatot.

Ti ajánlanátok valami kísértetieset, Mélyen Tisztelt Olvasóim? 

/spoiler alert/

2017. október 25., szerda

filmmaraton 6.0 | pumpkin-parádé #2

Szervusz, Drága Olvasó!
Gyanakodhatsz, hogy egy halloweeni bejegyzéssorozaton munkálkodom, és nagyon ügyes vagy, pontosan ezt teszem. Már említettem, hogy rászoktam a horrorfilmek nézésére (éjjel, sötétben, egyedül, ofkórsz). Ma estére összeszedtem párat, horrort is meg halloweenhez köthető vígjátékot is, hogy legyen egy ilyen creepyfilmes maratonom is, meg hogy ha jól választottam filmet, bicskával járjak ki vécére.

Mielőtt belevágok, megosztanám veled (szotyolahéjban), hogy miket néztem mostanában:
  • AZ (It): "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek"-kategória. Nem akartam megnézni, mert mindenki látta, én meg persze senki mellé nem kellettem a moziterembe, hát akkor majd csakazértse, de végül megnéztem (és titokban is akartam tartani). Mély nyomot összesen az hagyott bennem, hogy a vérpucolós jelenet betétdala egy Cure-szám, a Six Different Ways, és ezt igenis tudnia kell a világnak, mert csak én tudom, és fáj a lelkemnek, hogy ilyen ismeretlen manapság a Robert Smith-kultusz fogalma.
  • A FIÚ (The Boy): Megdöbbentően jó volt, majdnem klisés első egy órával, aztán egy remek fordulattal és kevés jumpscare-rel. Igen, a második felét néztem egyedül. Most először fordult elő, hogy Márk aludt el filmnézés közben, és nem én.
  • CARRIE (Carrie): King-adaptáció, Márkkal néztem, nem tetszett. Hatásosabb lett volna, ha Carrie nem kezd el táncolni a telekinézises mutatvány közben, és ha a film nem görcsöl rá ennyire a menstruációs ciklus misztikus fogalmára, meg az elcsépelt amcsifilmes-középsulis hierarchiára.
  • ADDAMS FAMILY: A GALÁD CSALÁD (The Addams Family): Végigröhögtem, halloweeniesen spooky, ahol kell, de egyébként egy kedves, szórakoztató filmecske, tipikusan ajánlom kishúggalfilmnézős estékre.


És akkor ma éjjel, egy kaktuszos bögrére való kávéval karöltve:

MADARAK
(The Birds)
Éljen, egy film egyenesen 1963-ból, a keményre dauerolt frizurák, meseszép autók és félrecsúszott magyar szinkronok idejéből... és a nagy nevű Alfred Hitchcock elméjéből.
  Bár ez a film műfaját tekintve horror, illetve thriller, és az agyadba mászva kéne bántania a közérzetedet, nálam ez a hatás teljesen elmaradt. Mindenhonnan azt hallom, hogy mennyire nyomasztó, és nem vizuálisan csinál ki, hanem szépen ráül a lelkedre, ezért ebből a szempontból csalódtam. Plusz a hatvanas évek technikája helyenként nevetségessé teszi az animációt, de ez van, nem lehet minden régi film Star Wars.
  Bőségesen kárpótolt viszont maga a cselekmény, hogy a szereplők nem rohantak sehova, hanem ráérősen beszélgettek, vezettek, dohányoztak, nem kellett fél órába húsz akciójelenetet és negyvenkilenc jumpscare-t sűríteni, mint az utóbbi időben. A Tippi Hedren alakítása Melanie-ként zseniális volt, Mitch-ről azonban elég keveset tudtunk meg. Engem érdekelt volna, hogy zajlottak azok a bizonyos nőügyek, jobb ember-e, mint amilyennek én gondolom, mennyire voltak komolyak a szándékai Melanie-val, vagy úgy általánosságban, mitől bolondult meg Bodega Bay összes madara.


A FEKETE RUHÁS NŐ
(The Woman in Black)
Nem veszi be az agyam a szőrös Harry Pottert mint horrorfőhőst, végig röhögnöm kellett. Sajnálom, ez az igazság.
  A vége felé már sikerült elvonatkoztatnom a ténytől, hogy Daniel Radcliffe varázspálca és Nimbus 2000 nélkül szaladgál a kísértetházban, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy a horrorfilmek megszokott ostoba női helyett most ő van itt, hogy szekrényeket nyitogasson, és szellemek után futkosson. Tudom, hogy nincs horror ilyen arcok nélkül, de ez még egy fekete ruhás kísértetnél is valószerűtlenebb.
  Ez persze az összes kísértethistóriáról elmondható, ennek a filmnek a sajátossága egy tök ügyesen felépített, enyhén hátborzongató atmoszférában, jó sok esővel meg hullával, Herripotter háta mögé lopózó árnyékokban és mocorgó, kitömött majmokban rejlik. És ha nem laposodik el kicsivel a fele után, talán még ajánlani is tudnám ezt a filmet. Így csak az első felét.

 

ADDAMS FAMILY 2: EGY KICSIVEL GALÁDABB A CSALÁD
(Addams Family Values)
Az első részhez hasonlóan most is remekül szórakoztam. Addamsék öltözködése, mindennapjai, beszédstílusa nemcsak abszurd, de jókora mennyiségű önirónia fűszerezi. Amit csak ki lehet forgatni, azt fenekestül felforgatják, guillotine alá vetik, fürdőkádba fojtják és csak utána rakják össze, szinte Monty Python-szintű jellemkomikumokat teremtve meg ezzel.
  A történet persze kiszámítható és nem is igazán leleményes, sőt, már az elején az arcomba csapják a végkifejletet, nehogy véletlenül katarzisban legyen részem, de ez senkit nem érdekel, amíg lehet a galád családon röhögni. És lehet. Mindig.
  Főleg Wednesday-n.
  Imádom.


Most, hogy telezabáltam magam sütőtökös sütivel és még filmeket is néztem, azt hiszem, aludhatok is egy kicsit.
 Jó éjszakát, gyerekek, álmodjatok rémeket!

2017. október 23., hétfő

a madárijesztő története | pumpkin-parádé #1

Üdvözöllek szerény, ritkán látogatott virtuális hajlékomban, Mélyen Tisztelt Olvasó!
Ma három dologra jöttem rá:
   1. Jelenlegi, félelmetesen szőke állapotomban Daenerys Targaryen és Tyrion Lannister szerelemgyereke is lehetnék.
   2. Szörnyűségesen zavar ez a bő fél éve tartó olvasási válság.
   3. Iszonyú tempóban közeleg a halloween.
A halloween közelgése miatt a felsorolásba csupa rettenetes jelzőt tettem, és előhalásztam egy tavalyi novellát, amit most jól megosztok veletek, a sütőtökünnep miatt.
   Egye fene, zenét is mellékelek, de csak mert egy pár napja tartó horrorfilmnézős szessön után ez a szám sötétben elég riasztó.

A madárijesztő története


Farkasvonyításra ébredtem. Rég nem hallottam őket; elköltöztek néhány teliholddal ezelőtt. Rossz előérzetem támadt. Megvakartam a szárnyam tövét, aztán kiröppentem az odúmból, hogy körülnézzek egy kicsit.
Szörnyű hideg volt, és túl sötét. Felhők gomolyogtak a szürkén dagadozó hold előtt, a tájat belepte a köd. Gyűlölöm a ködöt. Megkétszerezi a menetszél hidegét, átáztatja a tollaimat, ráadásul alig látok tőle valamit.
Apró, fényes arcokra lettem figyelmes, ahogy a város felé repültem. Faragott tökök kerültek az ablakokba, az utcákat ellepték a vacogó gyerekek, akik éppen csokoládét gyűjteni indultak. Volt köztük boszorkánysüveges, lepedőbe csavart, kipingált arcú, volt, aki műanyag kaszával hadonászott. Mondókát skandálva mentek háztól házig. Boldognak tűntek.
Feljebb repültem, és ráfeküdtem a szélre, hogy a vonítást követve minél hamarabb kijussak a városból.
- Hé!
- Ki szól? – kaptam fel a fejem a váratlan kiáltásra.
- Itt vagyok, mögötted. Vadászni indulsz?
Megfordultam. Egy denevér csapdosott mögöttem esetlenül csupasz szárnyaival.
- Nem, a farkasokat keresem – feleltem.
- Ó, akkor rendben van – bólintott. – Csak azért szólok, mert arrafelé, amerre tartasz, valaki irtja az állatokat. Méreggel, csapdával, mindenhogyan. Baglyok is hullottak arrafelé.
- Köszönöm, hogy szóltál – biccentettem. – Óvatos leszek.
A denevér távozott, én is tovább indultam. Időről időre előfordultak gazdák a környéken, akik azt hitték, mindent megtehetnek. Először madárijesztőket készítettek, aztán lövöldözni kezdtek, aztán jött a patkányméreg és a drótcsapda. Nem egyszer múlott szerencsén az életem.
A városon túli dombság erdeiből jött a vonyítás. A farkasokat egy bozótos mélyén találtam meg. Nem ismertem őket, délről jöttek. Szóltam nekik, hogy vigyázzanak a tetemekkel és a gazdákkal errefelé, aztán továbbálltam. Abban reménykedtem, hogy az ismerős falkával találkozom, és ismét hallgathatom a történeteiket. A farkasoknak gyönyörű történeteik vannak, és gyönyörű énekük. Az általam ismert csapat alfája tudja a legszebb meséket, soha nem hallgatnám más ordasét.
A dombság felett repkedtem. Kisvártatva előbújt a telihold, ezüstös derengésbe vonva az erdőt, a város narancsos fényeit és a laposan fekvő mezőket. Keletre egy ismeretlen alakot pillantottam meg, ócska kabát lógott vézna testén, és egy régi cilindert húzott a fejére. Az arcát még bagolyszememmel sem tudtam kivenni. Közelebb repültem hozzá. Egy tökföld közepén ácsorgott, tökből volt a feje is, csálé vigyort festettek rá.
- Jó estét, barátom! – köszöntöttem. – Idetelepedhetnék a válladra néhány szóra?
- Foglalj helyet, szárnyas vándor! – invitált. – Hogy érzed magad ebben a ködben?
- Ami azt illeti, rémesen. Azonban muszáj volt kimozdulnom az odúmból, farkasüvöltést hallottam, és a kíváncsiságom a szabad ég alá űzött.
- Valóban, én is hallottam őket. Egy másik falkát keresnek, de ők már odébb álltak.
- Mióta vagy itt? – érdeklődtem.
- Tegnap lettem ideállítva, mert a hollók rájárnak a tökre.
- Akkor nem volt okos dolog tökből faragni neked a fejet!
A madárijesztő felkacagott.
- Hát nem! Viszont nagyon örülök a társaságodnak, nem maradnál itt velem még egy kicsit?
- Szívesen maradok. Mondd csak, ismersz valami érdekes történetet?
Új barátom eltűnődött egy pillanatra, egészen összeráncolta faragott homlokát.
- Tudok néhányat. Remélem, nem félsz a boszorkányoktól és egyéb rémes dolgoktól!
- Kérlek, mesélj! Amióta a farkasok elvándoroltak, nem hallottam se tündérmesét, se rémeset. És különben is, ebben a töklámpafényes időben jólesik a borzongás.
- Hát jó! – mondta a madárijesztő. Kényelmesen elhelyezkedtem szalmával kitömött vállán, ő pedig mesélni kezdett.
Történt egyszer, nem tudni mikor, talán századokkal, de lehet, hogy csak néhány órával ezelőtt, hogy egy Boglárka nevű kislány jó melegen felöltözött, élelmet pakolt egy tarisznyába, és megszökött otthonról. Senki nem tudta, miért, még ő maga sem, de úgy érezte, nincs maradása. Alkonyodott, amikor a lányka útnak indult. Az erdő felé vette az irányt, bizony, éppen ez az erdő van itt mögöttünk. Boglárka ment a sötétben egyenesen előre, és hamarosan eltévedt. Nem látta, merre megy, nem látta, honnan jött. Kicsi szívébe jeges félelem markolt, de hű maradt elhatározásához, és remegő lábakkal ment tovább.
Bagolyhuhogás és avarzörgés kísérte útját. A távolban vijjogott egy ragadozó madár is. Boglárka egyszer csak egy patak hangjára lett figyelmes. Követte hangot, és nemsokára el is érte a vizet. A patak köves medrében folydogálva egészen feketének tetszett. A kislány egy tuskóra telepedett a partján, elővett egy kiflit, és rágcsálni kezdte. Nem sok fogyott még belőle, amikor egy hangot hallott. Kristálytiszta női hang volt, és mintha egyenesen a patakból szólt volna.
- Kisleány! Szép leányka!
Boglárka nagyon megijedt, csendben maradt, de a hang folytatta.
- Kedves kislány, szép kislány, szeretnél velem játszani? Olyan egyedül vagyok!
- Ki… ki vagy te? – nyögte Boglárka elhalóan.
- Ó, én Kincső vagyok, és itt élek a patakban. Évente egyszer, a Boszorkányok Éjszakáján játszhatok valakivel. Ma van ez az éjszaka, és én olyan rosszul érzem magam egyedül! Kérlek, szép kislány, játssz velem!
Olyan szépen kérte Kincső, és Boglárka annyira rettegett egyedül, hogy úgy döntött, reggelig vele marad.
- Hol vagy? – kérdezte.
- Itt, a vízben – felelte Kincső. – Gyere be ide, és húzz ki!
Boglárka térdig a jeges vízbe gázolt, és megragadta a vízben lebegő kezet. Amikor kiszabadította Kincsőt, és jobban szemügyre vette, majdnem felsikított rémületében. Kincső ruhája szakadozott volt, és zöld a rajta megtelepedett algától. A bőre helyenként mintha leszakadt volna a testéről, az arca szürkés volt, a haja kócos és vizes, a szemei hályogosak.
- Ne félj tőlem, szép kislány! Mi a neved?
Boglárka szépen bemutatkozott. Kincső kézen fogta, átugrották a patakot, és az erdő mélye felé szaladtak. Egy tisztáson álltak meg, aminek a közepén tüzet gyújtottak.
- Mondd csak, miért hívják ezt a boszorkányok éjszakájának? – kérdezte Boglárka.
- Azért – felelte Kincső -, mert ilyenkor minden boszorkánynak hatalmában áll büntetlenül fekete mágiát végeznie. Ezen a tisztáson szoktak gyülekezni, hogy elvégezzék a rítusaikat. Mindig nagyon vicces, ahogyan kántálnak, szeretem nézni őket. Nemsokára ide kell érniük. Addig ickázzunk!
A földre rajzolták az ugróiskolát, és énekelve ugrándoztak egyik négyzetből a másikba. Kincső hangja kísértetiesen magas volt és tiszta, az alakja egészen áttetsző, de Boglárka már nem félt. A lány éneke megbabonázta.
Addig ickáztak, amíg el nem lobbant a tűz. Akkor Kincső egy bokor alá rángatta Boglárkát, és onnan figyelték, ahogy a fekete köpönyeges alakok előtűnnek a semmiből, és körülveszik az ő gyermeteg tüzecskéjük hamvait, és hatalmas máglyát teremtenek a helyére. A boszorkányok kántálni kezdtek, ütemesen hadarva egy bonyolult, ősi nyelven, majd körültáncolták a tüzet, füvekkel szórva meg a lángokat. Minden növénytől felizzott a tűz, és kéken, lilán, rézvörösen kezdett égni.
- Gyönyörű – suttogta Boglárka. – Hogy lehetnék én is boszorkány?
- Gyere – hívta Kincső, és kibújt a bokorból. Boglárka követte. A tűz felé futottak, a boszorkányok felé, nem törődve a szállongó pernyével és érthetetlen varázsigékkel.
- Asszonyok! – kiáltott rájuk Kincső. – Nagyságos asszonyok! Ez a szép kislány a nővéretekké szeretne lenni.
A boszorkányok döbbent csendben fogadták a két lányt, majd éktelen haragra gerjedtek, amiért megzavarták őket, és rikácsolni kezdtek. Lehetetlen volt megérteni, mit mondanak. Az egyikük felemelte a kezét, mire mind elhallgattak – ő lehetett a főboszorkány.
- A nővérünkké? – kérdezte gyanakodva.
- Igen – helyeselt Boglárka.
- Van-e benned varázslat, kislány?
- De van ám – szólt közbe Kincső -, ő húzott ki a patakból!
- Na, már megint te vagy az? – morogta az egyik boszorkány. Kincső kiöltötte rá a nyelvét.
A főboszorkány gondolkodóba esett, aztán a tűz mellé állította Boglárkát.
- Próbákat kell kiállnod. Ha mind a hármat sikerrel veszed, a nővérünk lehetsz.
- Mit kell tennem? – kérdezte a kislány.
- Az első próbád: sétálj át a tűzön!
Boglárka felkiáltott volna, hogy ez lehetetlen, de addigra egy boszorkány meglökte. Ő megbotlott, és arccal a máglyának esett, ami összeomlott a súly alatt, és szikrák miriádjait köpte mindenfelé. Boglárkát égették a lángok; felsikoltott, és megpróbált feltápászkodni, hogy kikecmeregjen a tűzből. A bőre felhólyagosodott, a haja lángra kapott, a szeme kiszáradt. Körülötte újra kántálni kezdtek a boszorkányok.
Mire kiért a tűzből, a főboszorkány egy koponyát nyújtott felé. A teteje hiányzott, az agy helyén bűzös, sötétzöld folyadék kavargott.
- Idd meg! – utasította a boszorkánymester.
Boglárka arcán a fájdalom könnyei folytak, marva a tűz okozta sebeket. A lány nagy levegőt vett, és azt remélve, hogy a zöld lé majd enyhíti a kínt, egy szuszra kiitta a koponya tartalmát.
Összeesett. Levegő után kapkodott, úgy érezte, forog vele a világ. A hallása eltompult, lüktetett a halántékán egy ér, azt hitte, el is pattan. Az égett bőr elkezdett lefesleni a testéről, és eleredt az orra vére. Várta, hogy jobban legyen, de nem lett. Felüvöltött fájdalmában. A távolból Kincső kacagását vélte hallani.
Úgy tűnt, órák teltek el, mire a főboszorkány talpra rángatta Boglárkát. A kislány már nem akart boszorkány lenni, haza akart menni, vagy egyszerűen csak meghalni, annyira fájt mindene és annyira rettegett.
- Az utolsó próbád következik – jelentette a főboszorkány. – Átszúrunk rajtad egy karót. Ha nem vérzel és nem sikítasz, boszorkány lehetsz.
- Kérlek – suttogta Boglárka. – Kérlek, engedjetek el. Már nem akarok a nővéretek lenni. Kérlek…
- Már nincs visszaút – közölte a boszorkány, és keresztülszúrta a kihegyezett fakarót Boglárka gyönge testén. A lányka felsikoltott. Képtelen volt megmozdulni, egy másfél méteres fadarab szögezte a földhöz.
- A tiéd – vetette oda Kincsőnek a testet karóstul, mindenestül a főboszorkány. – Most már igazán békén hagyhatnál bennünket.
Kincső kihúzta Boglárkából a karót, kezével betapasztotta a sikító szájat, és szélsebesen visszarohant a patakhoz. A félig megevett kiflit is magával húzta, ahogy elmerült a jéghideg vízben. Reggelre már két holttest lebegett a hullámok között.
A madárijesztő megköszörülte a torkát, jelezve, hogy véget ért a történet. Hajnalodott. Elköszöntem, és otthagytam cilinderes barátomat a tökföldön. Visszanézve láttam, hogy néhány holló máris kikezdte a fejét, de nem repültem vissza megmenteni. 

2017. október 7., szombat

roncs

...avagy az első és eddig egyetlen olyan vers, amit nem feltétlenül alkoholtól módosult tudatállapotban írtam. Eddig két ember olvasta összesen, mert nem kifejezetten jó vers, és mert nem is éreztem úgy, hogy valaha fontos lehet... de most mégis az, én sem tudom, hogy pontosan miért. A hasonló zenei ízlésű Olvasóimtól várom a ráismerést arra a bizonyos szőke ripacsra, akinek a hangjával azt az éjszakát töltöttem, amikor ez a szöveg született, a közeli ismerőseimtől pedig a felbukkanó életfilozófia szerzőjét. Igen, slammeltem már róla, jó helyen kotorászol.



csendben ülök és csendben hallgatok
várom, hogy jöjjenek azok a jobb napok,
amikről mindig is szó volt
amikről mindig is szó volt

vaníliaillat lengi be a szobát
eszembe jut az a kálium-bikromát
amit a szondákba raktak
amit a szondákba raktak

fekete ujjakkal csikket szorongatok
várom, hogy eszembe jussanak a régi rockdalok,
amiknek tudom a szövegét
amiknek tudom a szövegét

addig is szédelgek, nincs meg a helyem
forog a világ, mi történik velem?
keresztbe állnak a lábaim
keresztbe állnak a lábaim

basszgitár szóló reszket a fülemben
a hangokat majdhogynem utána éneklem
szőke ripacs néz a szemembe
szőke ripacs néz a szemembe

az ember, aki eladta a világot
belőle biztosan túl sokat is látott
gyűlöljük meg érte
gyűlöljük meg érte

rohanjunk csak ki az éjszakába
érezzük, mennyire lóg az eső lába
a szennyes levegőben
a szennyes levegőben

nem fájhat, nem fájhat, úgyis holtak vagyunk
titokban ezzel hitegetjük magunk
tudjuk, carpe diem
tudjuk, carpe diem

hát fogyasszunk csak, barátaim, rajta!
kit zavar, hogy ez nem az a megszokott fajta
városi kavalkád
városi kavalkád

emberséget érzünk, elrettenünk tőle
ha egyszer kóstoltuk, nem elég belőle,
de hol találhatunk még?
de hol találhatunk még?

iránytűt szeretnék, hogy elvezessen felé
kibökje a vénám, csöpögjön csak a lé,
a sűrű, sötét vér
a sűrű, sötét vér

úgyis halott vagyok, ezért kell most élnem
fel kell ébreszteni egy mélyen alvó énem
koffein kell most neki
koffein kell most neki

és akkor majd végre kinyitom a szemem
és köszönetet mondok és sose ítélkezem
a magamfajta roncsokon
a magamfajta roncsokon
a magamfajta roncsokon
a magamfajta kibebaszott roncsokon