óriás leszek, s katona.
vagy dinoszaurusz.
nagy leszek, és erős.
lépéseimtől remegni fog a föld,
a magasból mindenkit látni fogok,
megnövök. félni fogsz tőlem.
nem tudsz majd elbújni,
mert mindenhol látlak majd,
és ha óriás leszek, s katona,
eltaposlak, vagy lelőlek.
felnyúlok a felhők közé,
elkapok egy repülőgépet
(lehetőleg egy F-22 Raptor típusút)
és feléd hajítom majd.
rettegni fogsz. de mielőtt
óriás leszek, s katona,
vagy esetleg dinoszaurusz,
a zsebedbe bújok és
szeretlek egy kicsit.
Kezem-lábam remeg, kapkodom a levegőt, instant kávéval nyugtatom rojtosra foszlott idegeimet, és mindezt azért, mert megnéztem a Rekviem egy álomért című filmet. Szigorúan angolul, angol felirattal, úgy döntöttem, ez a kedvenc filmem, és most haldoklom. Bele kellett halnom a képernyőn látott pár személyes tragédiába nekem is, a hideg kőpadlóra kellett feküdnöm, és még mindig nem tudok összefüggő mondatokban kommunikálni. Mindjárt fél tizenegy. Írok róla valamit (a megszokott formában), aztán régi jó szokásom szerint megnézek három filmet, azokról is írok, majd a hajnallal elmegyek aludni.
A ma éjszaka témája Gáborbá, a szakállas erdőjáró, egyik bizalmasom és kritikusom, valaki, akire igazán felnézek és tisztelem. Az alábbi filmeket ő ajánlotta.
REKVIEM EGY ÁLOMÉRT
(Requiem for a Dream)
Annyira rám telepedett ez a film, mint még soha semmi. Sajátos a képi világa, egyedi vágásokkal, visszatérő elemekkel és közeli képekkel operál (gondolok itt például a drogos képsorokra), a zenéje kifejező és éppen ezért hátborzongató, Jared Leto eszméletlenül szép (és talán a szépsége miatt látszik törékenynek és sebezhetőnek). Sara képzelgései, a vágya a piros ruha és a tévés szereplések iránt úgy jelennek meg, mint egy kifordított, alternatív valóság, ami létezik is meg nem is. Tudjuk, hogy mi történik vele, de a film azt is megmutatja, ami Sara fejében történik, ettől lesz az egész annyira bizarr és fájó.
A Trainspottinggal ellentétben a Rekviem egy álomért meg sem próbálja oldani a feszültséget. Ez nem baj, feltéve, ha a néző nem bánja, hogy egy hétre hazavágja a lelki világát. És ne bánd, Olvasóm. Szükséged van erre a sokkra, hogy utána másképp viszonyulj a nyavalyás kis életedhez.
egy kis ízelítő, ami tökéletesen kifejezi, hogy miről is van itt szó
*elfogyott a kávé, jöhet a következő film*
EGY KAPCSOLAT VÉGE
(The End of the Affair)
A filmhez nem volt felirat, ezért csak a nagy részét értettem meg, és az idősíkokban is elvesztem egy kissé. De ez a mondat megfogott: "Csak a szerető lehet féltékeny, a férj nem." Vagy valami hasonló, lusta voltam visszatekerni.
Nagyon szép lovestory egyébként és érdekes kérdéseket feszeget, de az én ízlésemnek kicsit sok a hegedűszó és a pucér fenék ebben a filmben. A fénypontja egyértelműen Ralph Fiennes, a whisky-iszogató, írógép-ütögető, kalapos író, tele gyűlölettel. És igen, vagy Voldemortot, vagy Amon Göthöt látom benne, és első ránézésre Liam Neeson és Bradley Cooper keverékének tűnik, de egy összetett és szimpatikus karaktert hozott, azzal együtt, hogy néha kedvem lett volna felpofozni.
A nő (jah, megint egy Sarah) viszont rettenetesen irritált. Értem én, hogy szerelem, de kevésbé ribancosan és szenvedősen is lehet szerelmesnek lenni. Ugye.
RAGYOGJ!
(Shine)
Egy zsidó ausztrál zongorista könnyes-mosolygós igaz története. A felnőtt David szerepében először fel sem ismertem Geoffrey Rusht (talán mert itt nem kalózt játszik, és nem ősz a haja), és a beszédét is nagyon nehéz volt megérteni, kronologikusan az idegösszeroppanás óta.
David apja féltékenyen őrizte önmagának a dicsőséget a fia gyerekkorában, pedig egy XX. századi Mozart lehetett volna a gyerekből. Mindig feldühített, amikor egy szülő csak azért tette tönkre a gyereke életét, mert meg volt róla győződve, hogy ő tudja, mi neki a legjobb, és az öreg Helfgott ilyen ember. Gyűlöltem, amikor nem engedte Davidet tanulni, aztán örültem, amikor a fiú végül mégis elment Londonba ösztöndíjjal, és valódi, hosszú hajú, elvarázsolt művész lett, felemás cipőben.
Ezért gondolom, hogy a film elérte a célját: érzéseket váltott ki belőlem, és meghozta a kedvem egy jó kis zongorázásra.
És nem, David Helfgott nem autista, mint először gondoltam. Skizoaffektív zavarban szenved.
CARRINGTON - A FESTŐNŐ SZERELMEI
(Carrington)
Éppen a festőnő szerelmeit nem tudtam komolyan venni. Az első egy szakállas, Afrika-kutató kinézetű, homoszexuális író, a második szimplán idegbeteg, a harmadik egy nagyra nőtt gyerek, aki Ken akar lenni, a negyedik a harmadik bajszos változata, az ötödik semmilyen, a hatodik meg az első. És Carrington, a festőnő ezeknek a nagy részével párhuzamosan kavar, de Lytton, az író egész végig ott van az életében. Az ilyen apróságok, meg az ennyire vegyes pasifelhozatal miatt nem bírtam Carringtont megérteni. Még mindig nem döntöttem el, hogy a film karakterkidolgozása a gyenge, vagy én vagyok túl földhözragadt ahhoz, hogy értelmet találjak a művésznő tetteiben. A hangulata egyébként remek, szinte időtlen világban játszódik, még úgy is, hogy kapunk évszámokat. Látványra tényleg nagyon szép, de (mondom, biztos az én hibám) Carrington sekélyes(nek tűnő) karaktere miatt nem hatott meg a végén a tragédia sem.
Na jó. Spoiler alert: Lytton tragédiája még egy kicsit igen, de ahogy a jó öreg Carrie reagált, kiszámítható volt és fölösleges.
Na, mára ennyit. Mindjárt virrad. Jóéjt, Drága Olvasó, nézz jó filmeket.
Igen, kicsit átalakítottam a blogot. Ideje volt már, meg aztán aktívabbnak is kéne lennem, de inkább nem teszek ígéreteket.
Időközben megjártam Sárvárt, a kiskorú költészet krémjét, de arról majd máskor. Most csak annyit, hogy április 12-én megint slammeltem a Nappaliban, legalább tizenkét fős supporting teamet csődítettem oda magamnak az első sorokba, akik kellőképpen meg is éljeneztek. Márkot beültettem a zsűribe, hogy legyen legalább egy tízpontosom, és bár helyezett még így sem lettem, úgy érzem, ez volt a legjobb slamem evör.
Videó nincs róla, merthogy nem dobogós előadás. A címzettje a Művész úr, aki nagyon büszke rám, és nagyon jól süt-főz, és én nagyon szeretem.
akkor kezdődött a gondosan megtervezett nyomorúság, amikor szünetet kértem. nem tudtam, hajlandó lesz-e majd küzdeni értem, vagy engem is elkönyvel-e egy újabb kudarcnak, és egy darabig szenved, aztán némán tovább lép. lényegében időm sem volt kitalálni, mi történik épp, mert kábé negyvennyolc óra masszív önpusztítás után megint összegabalyodtunk, hogy rá három héttel ismét véget vessünk az egésznek. két év után amúgy, de ez most nem lényeg. talán az én hibám, mert kimondtam, amit gondolok. talán az övé, mert ő általában nem mondta ki, amire gondolt. talán mindkettőnké, mert azt hittük, mindent jobban tudunk, és saját magunkat is átvertük. és azóta belőle focista lett, a szó legrosszabb értelmében, belőlem meg… fogalmam sincs, most ki vagyok éppen. voltam már csendben és egyedül, az érzelmi hullámvasúton alul meg felül, voltam már kurvajól és kurvaszarul, és sírtam vigasztalhatatlanul… és akkor jöttél te, egy régi barát oldalán lépkedtél be az életembe, és egy csomó újat hoztál magaddal… igen, néha még nekem is fura, hogy milyen hirtelen lettünk jóban, és hogy kettőnk közül még részegen is te vagy a józan,
és hogy inkább átcipelsz a négysávos túloldalára éjfélkor, mint hogy végig nézd, ahogy hülyeséget csinálok… mert ez új szokásom, hülyén viselkedni, aztán téged zaklatni a következmények okozta problémákkal. amúgy sose gondoltam volna, hogy egy nap majd egy fekete szövetkabáton meg egy szál cigin osztozkodva pont neked sírok majd egy random pinceablak párkányán. így utólag visszagondolva nem lehettem valami szép látvány, de azóta is szóba állsz velem, sőt, a művészt is látod bennem, gyarapítod a filmes műveltségemet és kölcsönadod a kapucnis nyuszit, és kitartóan próbálkozol megmenteni a fekete kis lelkemet, még mielőtt az egyedüllét maga alá eltemet. itt voltál, amikor két szar között kellett döntenem, és segítettél, hogy a lehetőséget válasszam. itt, amikor az ablakomban ücsörögtem álmatlan, az utca felé kalimpáló mezítlábakkal, mert meg akartam halni. és akkor te megtanítottál arra, hogy már halott vagyok. mindenki az. szép lassan realizáltam, hogy igen, így igaz, és akkor carpe diem, hozzuk ki a maximumot ebből a szaros kis létezésből! minden egyes elvesztegetett perc csak koporsószeg, tessék, most mindenkinek adok hármat. srácok, nem érünk rá semmi negatívra. tőled tanultam egy bianco-cola fölött, de nem értettem igazán, mit akarsz ezzel te meg a filmed. de egy másik estén lélekszakadva rohantunk végig a sötét utcán, ebből a tanulságból idézve ordítottam, hogy válaszd az életet! aztán amikor megálltunk, te folytattad, hogy válaszd a munkát, a karriert, a fogászati ellátást és a rohadt nagy tévét, és itt röhögni kezdtünk, mert egyikünk sem tudta a szöveg végét… na ekkor jöttem rá, hogy miről beszéltél te, meg ez az idióta Renton. és az életet választottam, meg a péntek estéket, meg a kecske rituális lekaparását a sörösüvegekről. ezek vagytok ti, mi, egy kis csapat fiú és lány... a tollvonások egy új barátság margóján.
elszántan hadakozott a mikrofonnal, aztán elmondott egy szöveget
