2017. július 22., szombat

szanálás | a százezer forintos novella

A Magyar Nemzeti Galéria hirdetett egy pályázatot (immár második alkalommal) középiskolások számára Képtári történetek címmel. Hogy, hogy nem, sikerült elhoznom az első díjat, amit ismét nagyon köszönök a Galériának és az OTP Banknak is, és mindazoknak, akik szavaztak a novelláimra. Rólam végül a zsűri döntött, nem a szavazók, de tényleg jól esett.
Amúgy, a novellának van egy hosszú változata is. Talán majd egyszer azt is megmutatom.

Kocsis Imre: Szanálás, 1974-1976

Szanálás

Omlik a vakolat, sötéten ásít a kapu, túl sötéten ahhoz, hogy bizalomgerjesztő legyen, de piszkálja a fantáziámat. Egy rozoga utcai lámpa fényébe húzódom rágyújtani, és várok.
   Felhős az ég, a bakancsom talpa alatt zöld üvegszilánkok roppannak, de a közelben láttam barnákat is. Ezen a környéken több sör fogy, mint víz. A ház tipikus budapesti ház, helyenként kilógnak a téglák a festék alól, ahogy a térdek a farmernadrágokból szoktak. A házszám ötös. Ötödikén születtem.
   Erősen ver a szívem. A ház az oka, a málló vakolat, meg a véralkoholszintem. Minden kihalt, beosonok a kapun, elolvasom a neveket a postaládákon, beszívom az állott, péntekszagú levegőt.
   Síri csendben lépkedek a belső udvarra nyíló ajtó felé, az öngyújtómmal világítok, és automatikusan tájékozódom. Tipikus budapesti ház, tipikus budapesti éjszaka. Önmagának ellentmondó valóság.
   A kisudvart valaki teleültette tulipánnal. Befekszem közéjük, a csillagtalan égre meresztem a szemem, alakokat képzelek a felhők elmosódott körvonalaiba. Megtalálom a tükörképemet. Homályos és csúnya, mint a saját arcom minden alkalommal, amikor meglátom a leveseskanálban.
   Öngyújtó kattanását hallom, aztán meglátom a levegőben szálló füstöt is. Fütyülni kezdek egy lassú bluest. Kisvártatva megjelenik egy arc a gangon, lenéz rám, de nem látunk egymásból semmit. A másodikon van, parázslik a cigarettája, és még mindig néz. Tovább fütyülök, és azután is folytatom, hogy ő eltűnik, és megnyikordul a lépcsőház ajtaja. Amikor az udvarra ér, még mindig van egy-két slukkja. Az alak mellém heveredik.
   – Te nem itt laksz – mondja.
   – De nem ám – válaszolom.
   – Részeg vagy? – kérdi.
   – Mint a csap – bólintok.
   – Én is – bólint ő is. Korombeli lány, hasonlóan leharcolt állapotban van, mint én, kinyúlt pulóvert és kopott farmernadrágot hord, szőke tincsei kiszabadultak a postásgumi alól, amivel megpróbálta őket egy helyen tartani. Egy darabig csak fekszünk egymás mellett, szuszogunk, a falakat nézzük, és néha egymást.
   – Amúgy Orsi vagyok – szólal meg később.
   – Örülök, hogy megismertelek, Orsi – mondom, és kezet csókolok neki. – Csanád vagyok.
   – Részemről a szerencse, Csani. Van cigid?
   Adok neki. Nem kérdezem meg, miért tőlem kunyerál, amikor fönt még volt neki.
   Aztán azt mondja, szanálni akar: érzéseket, gondolatokat, emlékeket, amikre már nincs szüksége. Ülünk a tulipánágyásban, keserű emlékeket halászunk ki egymásból. Gondosan megformálunk mindent, értelmezzük, és komoly megfontolás után szortírozunk. A pusztulásra ítélt gondolatokat elvetjük, elfelejtjük. A szép dolgokat elcseréljük és megtartjuk.
   Így lesz egyik pillanatról a másikra egy hároméves öcsém, egy aláírt Doors-plakátom, a teljes Csáth Géza életművet tartalmazó könyvespolcom, és így kap Orsi Martens-bakancsot, limitált kiadású bakelitlemezeket, tetoválásokat és formás szemöldököt. Közben különböző drogok hatóanyagai, halott szülők, töribukták és elfelejtett barátok oszlanak szét a felhők alatt. Már nem léteznek. Kiszanáltuk őket.
   Feltápászkodom. Gyorsan, de bizonytalanul mozgok, szó nélkül csoszogok ki a sötétbe vezető ajtón, aztán az utcára nyílón is, a leomló vakolathoz és a zöld és barna szilánkokhoz. Ötös házszám. Holnap ötödike van, és én ötödikén születtem. A térdemre támaszkodva kihányom a bennem maradt többletvodkát. Végre tényleg megkönnyebbülök.

2017. július 4., kedd

a Fishtenek szórakozása, avagy FOO2017

Szervusz, Mélyen Tisztelt Olvasó!

Egy évvel ezelőtt valószínűleg regényt írtam volna arról a négy napról, amit Orfűn töltöttem néhány színpad, egy öreg sátor és a tó között ingázva. De hát változnak az idők, fénykép is kevés készült, ezért a Fishing on Orfű hivatalos facebook-oldaláról kölcsönzött képekkel illusztrálom a beszámolómat (ami nem lesz kifejezetten részletes, és inkább a programokra szorítkozik).


Négy napos bérletem volt és egy sátorjegyem a Mutáns Campingbe, mert kedves voltam és elcseréltem a jobb helyemet Herczegnővel. Utóbb kiderült, hogy nem is volt annyira rossz döntés, mert a félreeső kempingben sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam.
  Hja, egész végig attól paráztam - alaptalanul, én is tudom -, hogy valaki lehányja a sátramat.
  Végül persze senki nem hányt le semmit, és csak icipicit áztunk be, amikor pénteken eleredt az eső. A Závada-kötet megúszta, csak az írófüzetem lett vizes.

SZERDA
Likó Marci (Vad Fruttik)
Életem legjobb szerdája volt, még akkor is, ha a hálótársam ekkor még nem csatlakozott hozzánk. Szerdán lépett fel ugyanis a Junkie Jack Flash a Jameson sátorban, Szabó Balázs Bandája és a Vad Fruttik a Kacat nagyszínpadon, a kettő között pedig végigtomboltunk egy Esti Kornél-koncertet az Orfű10 névre keresztelt másik nagyszínpadon. A távolból megnéztük a Hiperkarmát is, de utána már nem nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal, és úgy döntöttünk, inkább kialusszuk magunkat (már amennyire ez lehetséges), hogy bírjuk a másnapi Supernemig energiával.
  Korábban már hallottam arról, hogy hiába van szinte egymás mellett a két nagyszínpad, semmi nem hallatszik át egyiktől a másikhoz, ezért nem okoz gondot, ha két koncert többé-kevésbé egy időben van. Hihetetlenül hangzik, de tényleg így van: a kemping domborzata, meg a jól elhelyezett hangfalak miatt csak akkor hallasz két koncertet egyszerre, ha az Orfű10 színpad melletti kis ligetesben fetrengsz. Tapasztalásból mondom.

Szabó Balázs és a bandája
Bodor Áron az Esti Kornélból (én is megölelgettem)

CSÜTÖRTÖK
Mivel a Művész úr lesérült egy orfűi gyilkos kagyló miatt, csak később indultunk el a koncertekre. Az Elefántot ki nem hagytam volna (szereztem is egy Elefánt-logós öngyújtót, yeah), belehallgattunk a Halott Pénzbe is, és Supernemen is ott voltunk. Ez utóbbi élményét némileg rontotta, hogy elkeveredtünk a többiektől, és így lemaradtunk egy éjszakai fürdésről és hasonló mulatságokról is.

Elefánt
PÉNTEK
Mucsi és egy pórul járt néző
Bár megígértem Gáborbának, hogy meghallgatom a Pál Utcai Fiúk koncertjét, skippelnem kellett őket baráti szolidaritás és a zuhogó eső miatt. Ezen a napon csúszással mentek le a programok, de semmit nem hagytak ki. Ezért tudtunk benézni Intim Torna Illegálra, mielőtt elindultunk volna a tó túloldalára a FOO Színházkertbe a Nézőművészeti Főiskola c. előadásra. Emiatt maradtunk le a Punnany Massifról és az Ivan & The Parazolról is, de annyira nem bánom. A fiúk nyakába ülve csápoltunk Péterfy Bori koncertjén (igen, így ráláttam a színpadra), aztán rohantunk a Jameson sátorba, hogy elcsípjük a Fish! végét.
  A csapat ezután kettészakadt, a hálótársammal és néhány új ismerőssel a PMFC színpadnál kötöttünk ki, ahol a rockzene krémjét keverték újra, és hajnalig ott tomboltunk. A napocska első sugaraival jutottunk vissza a sátorba lepihenni.

Péterfy Bori feneke és pár rejtőzködő ismerős arc
SZOMBAT
Egy pesti kiruccanás miatt le kellett maradnom a Kaktus, a Blahalouisiana és a The Beans előadásáról (meg a 30Y-ról is, de számomra ez abszolút nem zavaró), és éppen beestem Quimbyre. Tibiék elképesztő bulit nyomtak, a könnyed nyári slágertől az alkoholmámoros depresszión át a meghatódott telefonvakus integetésig mindenféle érzelem átsöpört a közönségen. Fergeteges volt, látványnak meg gyönyörű szép.
  Mivel én Kiscsillagra sem akartam menni, Nemes Márk slammerpajtival nyomultam még egy darabig, páholyból néztük meg a Kies koncertjét, aztán magunkra maradtunk, és őszintén bevallom, fogalmam sincs mi volt ezután.
  Ja, de, megvan. Feküdtünk az árokparton és az agybajomról beszélgettünk.


A CSAPATVERSENYRŐL
Délelőttönként a társaság egy csapatversenyen vett részt, mert úgy tudtuk, a győztes csapat tagjai jövő évi bérletet nyernek. Félúton derült ki, hogy a szervezőknek nem futja hat-hét ingyenbérletre, és csak napijeggyel tudnának minket jutalmazni. Végül nem is nyertünk, csak tapasztalatot, azt viszont jó sokat.
  A csapatunk neve Fishtenek volt, a csatakiáltásunk pedig az, hogy "Jézus ereje!". Az ügyességi, sörivó és gyorsasági feladatokat elég sikeresen teljesítettük, és csak alig maradtunk el a győztes csapattól, és én elég büszek vagyok a mi kis társaságunkra. Igen, büszek. És mindenkit szeretek.

EGYÉB MEGÁLLAPÍTÁSOK
  • Minden nagyon drága a fesztiválon belül. Sokkal jobban megéri negyed órát sétálni a faluközpontban lévő boltig, és ott venni enni-innivalót. 
  • Az iskolám/ismeretségi köröm felével találkoztam ezen a fesztiválon, olyan rég nem látott arcokkal is, mint Soma, akitől rengeteget tanultam suliújságos korában, és aki azóta költő lett.
  • A magyar alternatív zene igenis fantasztikus. Nem nyitok vitát. És talán éppen emiatt
  • a Fishing on Orfű az egyik (ha nem a) legjobb zenei fesztivál. Ezt ilyen kevés tapasztalattal leszögezem.
VÉGSŐ KONKLÚZIÓ:

Éljen a Fishing, jövök jövőre is!