2018. december 9., vasárnap

hattyúdal

Az első emlékem Márkról az, hogy a hetedikes kötelező néptáncon felesel a tanárnővel, mert nem Bon Jovi It's My Life-jára szeretne kettőt jobbra, kettőt balra lépegetni.
  A következő az, hogy az első bennalvós iskolai programon majdnem fejen találom egy pingponglabdával.
  A következő talán az, hogy észreveszem, a hetedik és nyolcadik között eltelt nyár alatt magasabb lett nálam, és egészen helyes arca van. Aztán beszélgetni kezdünk, megtanulom kirakni a Rubik-kockát, hogy imponáljak neki, korrepetál kémiából, és 2015. február 13-án, pénteken összejövünk.
  Viharos kapcsolatunk kábé három évének részletezésétől megkímélem a Mélyen Tisztelt Olvasót.
  Az utolsó emlékem Márkról az, hogy a The Young Professionals által feldolgozott It's My Life-ra keringőzünk a POTE-aulában, én törtfehér hercegnőruhában, ő csinos mellényben.
  Keretes szerkezetűre formált kapcsolatunk hattyúdala volt ez a tánc, és hazudtam, nem ez róla az utolsó emlékem, hanem az afterparty, ahol én szerettem volna bepótolni egy elmaradt táncot. Nem sikerült.
  Mindenki, akit az elmúlt négy évben igazán szerettem, cserben hagyott tegnap, de azért megpróbáltam jól érezni magam. És most várok, megint. És zenét hallgatok, például ezt a kis mellékletet, mert a szövegét rettenetesen kettősnek és helyzethez illőnek ítélem (meg mert hetek óta odavagyok a System Of A Down-ért). Közben átölelem Mását, a mosómacimat és örülök annak, hogy a három és fél napos léböjtömnek hála végre vékony vagyok, és hogy ilyen barátaim vannak, mint ez a maroknyi ember, akikkel az éjszakát töltöttem, és akik próbáltak lelket verni belém. Köszönöm, srácok, ígérem, fel fogok állni, csak még gondolkoznom kell egy kicsit.

2018. november 26., hétfő

kirakós


én vagyok az árnyék az ágyad alatt
az én némaságom nem hagy aludni
az én folyékony szomorúságom
az eső, ami a tetőablakon kopog
az én mosolyom a napsugár, amit
a macskás pokróccal gondosan
kizársz a szobádból

hol vagy

ma megint elmentem a ház előtt
és képzeld, már régóta nem sírok
megteszi helyettem az időjárás
nekem csak a fejem fáj kitartóan
szóval elmentem a ház előtt és
(ki gondolta volna)
nem történt semmi

én vagyok az a befejezetlen kirakós
szétestem és te nem raktál össze
én vagyok a plüsscsacsi
lerágott füle, nincs már létjogosultságom

kérlek

nem gond, ha félbehagyod
engem persze zavar, de majd
megoldom ezt is valahogy
csak ha már ennyi minden vagyok
a kedvedért és még darabokban is vagyok

kérlek

vagy rakjuk össze, vagy szedjük szét teljesen

2018. október 17., szerda

ígéret szép szó

...és én ígértem egy beszélgetést. Egy pohár édes fehérboron és némi szetten túl elérkezettnek látom az időt arra, hogy ezt most megejtsem - a hétfői és a mai terápiás szófosásomat kivonatolva.
  Az előbb jöttem rá, hogy akkor én tulajdonképpen két napja naplót írok, holnap Tejcsivel kávézom, a péntekem pedig Zongoristáé, most meg ugye iszom, szóval hamarosan minden rendbe jön. Minden rendbe kell, hogy jöjjön.
  "Valami mindig van. És ha nem is, valami mindig lesz."
sasa 2018. 

Hétfő
Annyira tele van a fejem mindenfélével, muszáj kiírnom magamból, vagy megőrülök, de félek, hogy ha írni kezdek, elvesztem a lényeget, és ebből a torokszorongató mentálhányingerből csak egy dadaista plecsni lesz, és akkor még dühösebb lehetek magamra.
Egyszerűen muszáj, különben megőrülök. Tetőzik az alvászavar, a hangulatom olyan, mint egy részeg szinuszfüggvény, nincs erőm nekiállni bárminek is, csak fekszem, aztán bőgök, amiért nem csináltam semmit, de továbbra sem bírom rávenni magam arra, hogy kimásszak az ágyból, és megírjam a házimat (vagy átöltözzek, vagy lemossam a sminkem, vagy bevegyem a gyógyszerem). És érdekes, veled valamiért viszonylag könnyen beszélek. Van egy ilyen defektem, hogy amikor valami bajom van, mukkanni sem bírok, próbálok szavakat kipréselni magamból, de nem megy, ha faggatnak, rosszabb lesz, és a „mi a baj” kérdésnek már a gondolatától is a kiugrási kísérletemet tervezem, nem csak az egyoldalú párbeszédből, de az ablakon is. És érdekes, hogy veled könnyebben beszélek, talán azért, mert te nem faggatsz, te megvárod, amíg elmondom. Ezt köszönöm. De az a baj, hogy talán több mindent mondanék, és egyszerűen muszáj sok dolgot magamban tartanom, mert úgy érzem, hogy ha csak picivel több szaros gondolatomról tudnál, nem állnál velem többet szóba, vagy megijednél, vagy hasonlók. . A szeretetnyelvem a minőségi együtt töltött idő, ezért szeretnék veled kettesben is találkozni, beszélgetni, összebújni, együtt aludni. Több mint egy hónapja nem aludtunk együtt, és nekem már nagyon hiányzik, hogy a válladat használom párnának és melletted ébredek.
Bandita, hiányzol. Fontos vagy nekem, talán túlságosan is, és saját magammal cseszek ki azáltal, hogy ezt leírom. Önként és dalolva csatolom ki a golyóálló mellényem. Azzal pedig, hogy rád zúdítom a szarságaimat, még fegyvert is adok a kezedbe, ördögi kör, várj, elmagyarázom.
Igényem van arra, hogy néha csak úgy kiadjam magamból a felgyülemlett problémáimat, meghallgassam az esetleges tanácsaidat, hozzád bújjak és néhány törékeny másodperc erejéig úgy érezzem, hogy minden rendben lesz. És közben félek ezt meglépni, mert tudom, hogy hiába szeretném, hiába vagyok itt neked 24/7, hiába tenném meg érted ugyanezt és sokkal többet, képtelen vagyok rá, mert te minden bajodat elfojtod. Ne érts félre, soha nem fogom erőltetni, hogy ezekről beszélj, de szeretném, ha tudnád, hogy ha úgy adódik, én itt vagyok. Tényleg. 
És semmi mást sem akarok erőltetni, a találkozásokat sem, de mondtam, együtt töltött idő és hasonlók… És itt jön a következő ördögi kör, ami általában az oldalamon előforduló ördögi csíkok egyik oka, hogy amikor minden rendben, írok, az esetek kábé felében nem érsz rám vagy nincs kedved vagy meggondolod magad, akkor pár nap alatt megacélozom magam, nem írok, nem kereslek, majd ha akarsz látni, szólsz. Aztán vagy tényleg szólsz, vagy random összefutunk mert társaság, néha még el is sírom, hogy éppen mi fáj és miért esik rosszul, hogy nem látlak (mert hiányzol, azért, what a surprise), minden megoldódik, elhiszem, hogy minden rendben, megint írok, és megint nem jön össze. És megint ne érts félre, ha nincs kedved találkozni, ezt sem erőltetem. Komolyan. Ezt saját magamban kell majd helyretennem, valahogy fel kell nőnöm annyira, hogy ne legyen szükségem a mosolyodra és az ölelésedre ahhoz, hogy ne essek szét teljesen. De annyira össze vagyok zavarodva, el vagyok veszve térben és időben, és kurva nehéz helyretenni magam, amikor a saját magam által kijelölt biztos pontom is egy Bolygó Hollandi, gyönyörű kék szemekkel. Bennem van a hiba. 
Annyira szeretnék neked megfelelni, de túlságosan ragaszkodom hozzád, nem tudom, hogy le tudnék-e rólad mondani, és nem is szeretném kipróbálni, sajnálom. Gyerekes vagyok, hiába leszek mindjárt nagykorú, egy kislány vagyok melletted, akinek vannak gondolatai, de messze nem annyira kiforrottak, hogy érdemes legyen beszélni róluk. Rémesen buta vagyok hozzád képest, és rettegek attól, amikor ezt megunod, vagy engem megunsz. Saját bőrömön tanultam meg, hogy csúnyán alá tud ásni egy kapcsolatot egy intellektuális szakadék, de akkor a túloldalon voltam, és szerintem soha életemben nem éreztem még magam ilyen butának. Felnézek rád, tisztellek és szeretlek, és egyszerűen szeretnék neked megfelelni. Nem azért, mert ilyen görcsösen meg akarlak tartani, hanem ezért, mert szeretném, ha boldog lennél, már amennyire a körülmények engedik, és egy nehéz nap után is úgy feküdnél le aludni, hogy legalább egy dolog van, ami mosolyra késztet. 
Úgyhogy próbálok tényleg kevesebbszer írni, nem rajtad lógni, nem fárasztani a problémáimmal. Fontos vagy nekem, és büszke vagyok rád. Nem akarok neked teher lenni, tökéletes barátnő szeretnék lenni, hozzád menekülök a szar életemből, kicsit megpihenek, aztán majd helyre teszem, és akkor majd biztosan kiegyensúlyozott életem lesz. Nem fogom feladni magam, de most kicsit megülök a gödör alján, megerősödök és majd kimászom, akár egyedül, akár segítséggel, de közben végig tökéletes barátnőd akarok maradni. És ez már itt ellentétben áll azzal az önzőséggel, amit a találkozni vágyással, együtt alvással meg a szülinapi meghívással csinálok. Nem akarok ennyire önző lenni, de tudom, hogy az vagyok, ezt is saját magamban kell lejátszanom, de szólj rám, kérlek, ha már zavaró. Szóval segíteni szeretnék, vagy legalábbis egy állandó lehetőségként létezni.

Szerda
Jesszus, megint itt. Annyiszor sírtam el ma majdnem, mint talán még soha, és becsületemre legyen mondva, egyszer sem tettem meg. Tudtam, hogy ez lesz, már amikor kérdeztem hétfőn, de mégis hárommal többször írtam rá a kelleténél. Egyre igazabb a Ghost Of Mine és már a Habits is, bár szeptember 3. óta nem voltam részeg, múlt heti iddogálásunkat Virág lemondta, amúgy senki nem hív sehova, ha mégis, nem tudok ott lenni vagy lájtos parti van (amivel semmi baj, de most nagyon szükségem lenne már valamire). Nagyon fájt a fejem délután, gondolkodtam is rajta, hogy skippelem az edzést, de egyrészt sokat ettem ebédre, másrészt gondoltam hadd fájjon. Balszerencsémre nem volt durva edzés, többet tánciztunk, mint erősítettünk, úgyhogy lehet, hogy ma este még kinyírom magam egy kicsit.
Fogalmam sincs mit várok ettől a naptól. Ma egyetlenegyszer sem gyújtottam rá, például. Ez csak félig volt tudatos, valójában annyira rosszul éreztem magam, hogy nem volt kedvem cigizni. Ez nagyon ritka és nagyon súlyos állapot, valahogy ki kellene kúrálnom magam.
Talán még jelentkezem.
22:17, itt vagyok. Megcsináltam az újságot, meglepően jól lettem, ettem, ez rossz volt, anyáékkal ittam egy pohár valami finom édes fehérbort, és az előbb sikerült kinyitnom a saját rozémat melléöntés nélkül, csak ez a művelet elég hangosra sikerült. Talán akkor szetteztem utoljára, amikor Banditával először csókolóztam, május 18-án. És most megint. Optimális esetben amúgy kedden látom legközelebb. Valószínűleg meg jóval később. Megint kéne vele beszélni, vagy elolvastatni vele ezt a szart, ami kezd egyre inkább hasonlítani egy naplóra, lévén, már nem E/2-ben jelenik meg, hanem E/3-ban.
Szerintem nemsokára kiülök az ablakba cigizni. Úgy tűnik, helyrejövök.
 

2018. október 5., péntek

hideg


Egy belvárosi padon ültek, és a második világháborúról beszélgettek.
– Tudtad, hogy a lengyeleknek volt egy harci medvéjük? – kérdezte a fiú.
– Nem mondod komolyan – hüledezett a lány. – Tényleg?
– Igen. Wojteknek hívták, valami magas tiszti rangja volt, és ő cipelte a fronton azokat a nehéz ládákat, amiket csak több katona bírt volna el. Szerette a sört és szeretett dohányt rágni, és játékból birkózott a katonákkal. A háború után állatkertbe került, de volt olyan bajtársa, aki meglátogatta, és bemászott hozzá a ketrecbe birkózni egy kicsit. Összesen huszonegy évet élt.
A lány elképedve nevetett.
– Az több, mint amennyit jelen kilátásaim között én fogok.
– Ne légy már ilyen negatív – korholta a fiú.
– Jó, majd leadok egy elektront.
A lány kezdett fázni, összefonta a karjait a mellén. A fiú tovább beszélt a háborúról, valami tankcsatáról, de ő elkalandozott. Elképzelte, hogy már tél van, egy nyugodt, semmittevős vasárnap reggel, és ő egy meleg szobában, vastag paplan alatt ébred, a fiú karjaiban. Az ablaküveg túloldalán kemény mínuszok vannak, a napsütésben csillog a tetőkön megtapadt hó, az erről visszaverődő fény világítja be a szobát. A paplan alatt jó meleg van, és kellemes a testmeleg ölelés, egészen olyan, mintha minden rendben lenne. Nem kellene sietni sehova, se haza, se tanulni, nincs fellépés, nem nyüszít a kutya, olyan jól esne délig ágyban maradni és a Netflixen lógni.
– Annyira nem volt infrastruktúra, hogy a német tankok egyszerűen nem tudtak haladni, ráadásul még a szovjeteknek sem voltak térképeik a saját országukról, amit megszerezhetett volna a német hírszerzés. Aztán jött a tél, és Hitler ugyanúgy járt, mint Napóleon – mesélte a fiú. Ez a rész a lánynak is rémlett töriből. A Barbarossa-hadművelet sikertelensége, Hitler elszámolta magát.
– Hogyhogy nem voltak szovjet térképek? – kérdezte a lány. Egyre jobban fázott, és bár érdekelte a válasz, alig bírt odafigyelni. A fiú arról magyarázott, hogy a diktatúrák általában arra törekszenek, hogy minél több információt vonjanak meg a tömegektől – és itt tett egy aktuálpolitikai utalást, amin a lány elmosolyodott –, aztán a Szovjetunió egyéb hibáit kezdte részletezni. A lány egyre jobban fázott, arra gondolt, hogy ha sosem lesz közös decemberi reggeljük, legalább a nyárestékre emlékezhet. A fülledt nyári levegőre, amiben valahol pokémonok bujkálnak, és ha este sétálni indultak, hogy legyen alkalmuk rágyújtani, a fiú szerette ezeket elkapdosni. Vagy arra, amikor a vébédöntőt nézték a fiú barátaival (akiket különben a lány is nagyon megkedvelt), és minden gólnál sárgadinnye- vagy pisztácialikőrt ittak, annak függvényében, hogy melyik csapat szerezte a gólt. Nagyon jó döntő volt, sok góllal és sok likőrrel. Aztán eszébe jutott a balatoni nyaralás a barátaikkal, ahol véletlenül nyitva hagyták a gázpalackot, miután éjjel rántottát sütöttek, és ahol hiába volt kánikula, mégis megfáztak mindketten, mert szórakoztatónak találták lelökdösni egymást a vízibicikliről. Tartalmas nyaruk volt. A lány azon tűnődött, vajon lesz-e még közös nyaruk. A hűvös Balaton visszarángatta a belvárosi padra, ahol mellette ült a fiú, a lövészárkokról beszélt, és néha kérdésekkel tesztelte a lányt. A válaszai legtöbbször hibás gondolatmeneteken alapultak. Úgy érezte, mintha a fiú csak azért tenne fel kérdéseket, hogy ezzel is bizonyítsa, mennyivel okosabb és tájékozottabb a lánynál.
Összekoccantak a fogai a hidegtől. Hogy ne azzal foglalkozzon, hogy mennyire fázik, nekiállt cigarettát sodorni. Mire rágyújtott, a fiú is elővett egy szálat a saját dobozából.
– Szóval nem volt akkora focizgatás a frontokon, mint mesélik – mondta a fiú mentolos cigijével a szájában, míg az öngyújtóval babrált. – Csak pár napnyi fegyverszünet volt karácsony körül. A második világháborúban meg aztán már pláne nem, ott mindenki sokkal komolyabban vette a dolgokat.
A lánynak hirtelen fogalma sem volt, hogy kerültek vissza az első világháborúhoz, de már nem is nagyon érdekelte. Már csak egy hatalmas, kaktuszmintás bögrére való forró teára vágyott, kötött pulóverekre és takarókra.
– Bocs, hogy félbeszakítalak, de szerintem én lassan hazamegyek – mondta halkan.
– Nagyon fázol? – kérdezte a fiú.
– Eléggé – bólintott a lány.
– Előbb is szólhattál volna. Nem akartam, hogy ennyire fázz – mondta a fiú.
Te sem szólsz, pedig én sem akartam, hogy elhidegülj, gondolta a lány.