Fáj a lelkemnek, hogy ilyen régóta halogatom ezt a kis élménybeszámolót, de egy előnye talán mégis van: leülepedett bennem az eszeveszett rajongás, és azt hiszem, józanabbul tudok gondolkodni Roger Waters budapesti koncertjéről.Waters a Pink Floyd basszusgitárosa volt, és ő szerezte az olyan remekműveket, mint a Wish You Were Here, The Darks Side Of The Moon, The Wall és az Animals. Április 29-én tudtuk meg, hogy május 2-án koncertje lesz az Arénában, úgyhogy amíg a kishúgom a tornaversenyére melegített, mi apával gyorsan lecsaptunk az utolsó két egymás mellé szóló helyre, és atyaég, de jól tettük.
A Pink Floyd mindig híres volt a színpadtechnikájáról, és 21. század ide vagy oda, én ilyen színpadi show-t megkockáztatom, hogy még életemben nem láttam. Ez nem egy egyszerű koncert volt, hanem előadás két felvonásban, zenei aláfestéssel. Waters remek formában van, és cseppet sem normális. Hadd fejtsem ki.
Az első részben hangzottak el olyan ikonikus dalok, mint a Time, a Wish You Were Here vagy az Another Brick In The Wall. A lézerek és egyéb fények annyira meg voltak komponálva, hogy tökéletes összhangban voltak nemcsak a ritmusokkal, hanem még az akkordváltásokkal is. A kivetítőn megjelenő képek között olykor feltűnt élőben Roger bácsi vagy a többi zenész arca, átszínezve, elmosva, ahogy a hangulat kívánta. És amikor az ember azt hitte, hogy ennél jobb már nem lehet, megjelent a színpadon egy osztályra való gyerek narancssárga rabruhában és zsákkal a fejükön, és elkezdődött a Happiest Days Of Our Lives, aztán persze az Another Brick In The Wall második és harmadik része. Mire eljutottunk idáig, a gyerekek már 'resist' feliratú pólóban táncoltak kicsit összeszedetlenül, de lelkesen.
A második felvonásra az Animals borítóját idéző gyárat húztak az ácsorgó tömeg feje fölé (malac is volt fölötte), és ennek a gyárnak az oldalára is vetítettek aztán szövegeket, képeket, egyéb illusztrációkat. Ekkor szólt a Pigs. A dalhoz illően még a világ legnagyobb héliumos lufiját is berepítették a nézők fölé (stílusosan egy malacot, Trumpot gyalázó szavakkal az oldalán), ezzel egy időben pedig konkrét disznótort tartottak a színpadon, disznó-álarcokkal meg pezsgővel meg ijesztő zöld fényekkel. Mintha egy őrült elmébe csöppentem volna.
Waters egyébként a szólókarrierjéből is játszott dalokat, azok is tetszettek, de mivel előtte nem ismertem őket, nem hagytak bennem olyan mély nyomot, mint amikor a kedvenceimet hallottam, ilyen szintű vizuális aláfestéssel, amibe amúgy még egy anyukának szóló köszönetmondás is belefért. Zárásként aztán megjelent (szintén a tömeg feje fölött) a prizma lézerekkel határolt alakja.Talán a legjobb dolog ebben a koncertben az volt, hogy a látvány egyáltalán nem ment a zene rovására. Waters gitározott, énekelte amit tudott, amit nem, arra szereztek valakit David Gilmour-éhoz hasonló hangszínnel.
Lényegalényeg, döbbenetesen megkonstruált látványvilága és remekül összeválogatott setlistje volt Roger Waters koncertjének. Tartotta magát a szokott színvonalhoz, na. Ha mázlim van, egyszer utoljára még összeáll a csapat maradéka, és eljönnek kis hazánkig.
Ha van pár perced, Drága Olvasóm, szerintem érdemes ránézned erre a felvételre, bár picit korábban már lelőttem a poént.
Jó éjt, Olvasóm! A kedvemért hallgasd meg a High Hopes-ot is, elalváshoz pont jó lesz.
