2018. szeptember 22., szombat

filmmaraton 8.0 | amit a tumblr grunge-nak ítélt

Üdvözöllek, Mélyen Tisztelt Olvasóm!

Tombol az alvászavarom, egyedül érzem magam és ebbe a tumblr nevű találmányba fojtom a szükségtelen túlgondolkodásaimat és agresszióimat. Olyan képeket találni rajta, amik elterelik a figyelmemet magamról, csinálnak körém egy hangulatot, kezdek kiszakadni a magam köré halmozott szarból - és rendszerint ilyenkor merül le a telefonom.
  Lényegalényeg, a grunge keresőszó az egyik leggyakoribb az előzményeim között, és a tumbli időnként feldob nekem filmekből és sorozatokból kivágott képeket is. Jonathannek vagy Jamesnek mindig örülök, az ismeretlenekre rákeresek, megbotránkozom a magyar címeken, aztán eldöntöm, hogy tartok belőlük egy filmmaratont, mondjuk most.
  Mindjárt kilenc, holnap felemás napom lesz, vágjunk bele.

IDEGPÁLYA
(Nerve)
Annak idején még Zsanival terveztem megnézni ezt a filmet, nem jött össze, hát akkor most.
Alapvetően nem volt rossz, az vele a legnagyobb problémám, hogy nagyon nem valóságos. Egy jól megcsinált rendszer a háttérsztori, ez a "nerve" vagy "idegpálya" nevű netes felelsz-vagy-mersz játék, amiben tulajdonképpen csak merni és nyerni lehet - vagy mindent elveszíteni. Jól kitalálták ezt a játékot, de kizártnak tartom, hogy megvalósítható lenne, és ha mégis, akkor iszonyú félelmetes, hogy a mi biztonságosan semlegesnek vélt facebook-adatlapunkról mennyi veszélyes információ juthat illetéktelen kezekbe.
Hála istennek nem erre volt kiélezve a film, mert már a könyökünkön is ez folyik. De nem is az emberi kapcsolatokra vagy természetre, mert egyrészt a karakterek fájóan kidolgozatlanok maradtak, másrészt a végén, amikor minden átcsapott egyfajta Éhezők viadalába (spoiler alert) földhöz vágták az egész tanulságot azzal, hogy összeomlasztották a játékot a mindenhez értő tizenéves hackerek (akikkel a főhősünk két órája rútul kicseszett), és a gyilkossá vált nézősereg egyszerűen kisétál az arénából, és kész, vége, ennyi! Elmarad a katarzis. Izgalmas, pörgős, követhető és élvezhető film volt még így karaktermélység és racionalitás nélkül is, és nekem igenis fáj, hogy elmaradt a katarzis.
A film vége felé így már csak annak tudtam örülni, hogy Vee sportcipőben rohanta végig a játékot, és hogy nem merült le a telefonja. Meg a soundtrackben felbukkanó Børns- és Halsey-számoknak.


SZERENCSÉTLEN BALESET
(The Crush)
Nem egész másfél óra ez a film, és mégis iszonyúan sok. Mivel szerencsémre Netflixen elérhető és angolul tudtam nézni, a magyar címre semmilyen indokot nem találtam, egyetlen ötletem van, és arra még visszatérek.
Az angol nyelvben vannak kiváló kifejezések, amiket lehetetlen magyarosítani, mert nekünk nincs rá szavunk, vagy van, csak nem hangzik jól. A 'crush' szó szerint ütést, zúzást jelent, és azt a személyt hívjuk így, aki tetszik vagy bejön (talán a kiszemelt szó illik rá a legjobban, de azt meg mintha egy másodosztályú általános iskolai pletykalap horoszkóprovatából szedtem volna elő). 
A történet alapjában véve a Lolitához hasonlít, de itt a 14 éves, Adrian nevű kislány a kattos, és a hozzájuk költöző crush, Nick kora az övének a duplája. Ez egy rendesen felépített, lineáris cselekményszál, ahol percről percre jövünk rá, hogy valami nagyon nem oké. Nézed a filmet, az első húsz percben még minden oké, de már kicsit gyanakszol. Fél óránál már szorongsz. Elkezded kellemetlenül érezni magad, és a tudatalattid meg van róla győződve, hogy benned van a hiba, biztos alacsony az ingerküszöböd. Negyvenöt percnél megbotránkozol. Egy óránál már irtó ideges vagy. A legvégén a tenyeredbe ejted a homlokod, hogy te ezt láttad jönni, és tudod, hogy van tovább, ami nem hagy nyugodni, és tovább idegeskedsz. Szóval ilyen ez a film, de meg kell valljam, a kiscsaj zseniálisan hozza benne a psychót, talán kicsit túl jól is. Kinda creepy.
A magyar címet pedig csak azzal tudnám indokolni, hogy Adrian crush-ai 'szerencsétlen baleseteket' szenvednek a viszonzatlan szerelem bosszújaként. Kinda fckn creepy.



GYILKOS JÁTÉKOK
(Heathers)
Ebből a filmből sorozat is készült idén, ez HBOGO-n megtalálható, de nekem nem ez kell, keresgélek tovább.
Na. Egy 1988-as, teljesen tipikus amerikai gimis hierarchiát látunk, aminek a csúcsragadozói egy triumvirátus Heather nevű lányokból, hozzájuk csatlakozik Veronica, aki amúgy Winona Ryder. (Fun fact: Winona Ryder nagyon sok mindenben ott van, és a legtöbbször nem jössz rá, hogy ő az, amíg meg nem nézed a cast-ot.) Nagyon abszurd és felettébb érdekes események váltják egymást a vásznon, a néző szinte el is felejti a high school-klisét, mert egy pomponcsapatnál sokkal kevésbé megszokott véletlen emberölésből kiinduló gyilkosságsorozat. Tökéletesen illeszkedő, de azért feltűnő ellentéteket csúsztat egymásba ez a film, ettől lesz annyira groteszk, és ettől passzol annyira az a végkonfliktus, ahova a történet afrikai atlétát megszégyenítő sebességgel kifut. 
A hiányérzetemet Jason Dean karaktere okozza, akit én valamiért James Dean-nel azonosítok, pedig tudom, hogy nem kéne. Szóval az öreg J.D.-ről lerí, hogy valami nem stimmel nála, de hiányolom a háttérsztorit, hogy mitől kattant meg, vagy egyáltalán, hogy Veronicán kívül bárki más is kimondja, hogy fiam, te nem vagy normális.


Na, ez volt az első tumblis maratonom, de szerintem lesz még hasonló, folyamatosan jönnek az újabb ötletek, de ami azt illeti, az HBO-s Heathers-höz is kedvet kaptam. Majd meglássuk. 

Köszönöm, hogy velem tartottál, Mélyen Tisztelt Olvasóm, az alábbi dalocskával kívánok nyugodalmas jó éjszakát.


2018. szeptember 18., kedd

slam poetry - megint

Szervusz, Drága Olvasóm!

Múlt szerdán slammeltem, természetesen megint nem a hagyományos értelemben lett nyugodt vége az estének, de megvagyok. Majd beszélgetünk, de nem most. Itt a szöveg (helyezést ugyan nem kapott, de higgy nekem, élőben sokkal lazább volt). A téma: megint.

*telefonba* szia anya… nem, nem értem még haza. itt állok az élet kapujában. nagyon sok a kapucsengő, nem tudom, melyiket nyomjam meg, az összesből a fürelíz szól. jólvan, anya, megpróbálom. 
csókolom, sárának hívnak és elbizonytalanodtam magamban. kéne mondanom valami okosat vagy írni valami faszát, de rajtam naponta kétszer suhan az agyfasz át, 
jogsi, nyelvvizsga, oktv, szalagavató, érettségi, egyetem… csókolom, sára vagyok, és túl sok ez a stressz nekem. 
még nem is vagyok érett, de már a krediteken agyalok, franciából úgy érzem, hogy visszafelé haladok, bonjour, je m’appelle sára, nem kéne itt lennem, két lépés hátra. 
kapucsengő. következő emelet, hamis fürelíz. csáó srácok, pécsi kávéban tala. ha marad pénzem, utána esetleg downtown. játszhatnánk banget, bár már unom kicsit, hogy mindig bandita vagyok, de nem panaszkodom. másfél éven belül harmadszor vannak barátaim, most ehhez a gondolathoz szokom. 
tőletek tudom, mi a poszeidón csókja meg hogy honnan mászott elő az a zsalmaleves csóka, 
amúgy biliárdozni is tőletek tanultam és undead-koncerten is veletek vadultam. 
raffay sára vagyok, kurva kemény, másodállásban részecskegyorsító. a mellékelt ábra előidézése érdekében támadjatok meg szar szóviccekkel. 
kellemesen hamis fürelíz. szia édes, én vagyok, beengedsz? csak kutyázni jöttem, de beszélgethetünk megint a második világháborúról. vagy elmehetünk sétálni ezzel a bestiával, csinálok cigit. „tekersz nekem is, drága?” hát persze. még ott lóg a szájadban a mentolos, de persze, tekerek neked is, annyira még úgyse vagyok felnőtt, hogy meg is vegyem a rákot. 
szia édes, megint én. ígérem, nem maradok sokáig. amióta én is lóghatok a netflixeden, kevesebbszer próbálok meg rád írni, ha nem vagy velem. ígérem, majd megedződöm. ígérem, csak annyira szeretlek majd, amennyire neked jó. már megyek is, édes, kiengedsz? 
jó napot kívánok, raffay sára vagyok, sikerült a kreszvizsgám és vezetni szeretnék. jah, hogy ahhoz várnom kéne minimum négy hetet még? akkor várok, bazmeg, máshogy úgyse lesz jogsim. türelem rózsát terem, de én türelmetlen vagyok, én már szinte holnap este költözni akarok, 
butapest, elte, kommédia, de lilám nincs, hogy hogy jutok fel oda, 460 pontnyi magasságban van és ki tudja, hogy működik-e itt a lift. szerintem nem, az ilyen helyeken általában semmi sem működik, csak a szorongás. 
csókolom, sára vagyok pécsről, és egy másik részem nem akar innen elmenni. amikor apám elzavart külföldre egyetemre és én színész bobot idéztem neki, hogy „inkább lennél külföldön idegen?”, azt találta mondani, hogy mindenhol az vagyok. apa, úgy éljem le az életem, hogy bárhol kérdezem is meg magamtól, hogy hová tartozom, csak azt tudjam felelni, hogy bocs nem ide? igenis pécsi vagyok meg félig veszprémi, asszem ez az alagsor, ehhez csengő sincs. de nincs is rá szükség, én magamtól is tudom, ide köt a tánc, barátok, öcsém és a húgom, pécs a konnektor ahova a lelkemet töltőre dugom. 
fürelíz szól, megint, jöjjek vissza máskor, addig srácok, downtown? játszhatnánk egy picolót. 
*telefonba* szia anya… nem, nem értem még haza, dt-ben ülök a többiekkel. nem, semmi különös. jólvan anya, nemsokára hazamegyek.