A következő az, hogy az első bennalvós iskolai programon majdnem fejen találom egy pingponglabdával.
A következő talán az, hogy észreveszem, a hetedik és nyolcadik között eltelt nyár alatt magasabb lett nálam, és egészen helyes arca van. Aztán beszélgetni kezdünk, megtanulom kirakni a Rubik-kockát, hogy imponáljak neki, korrepetál kémiából, és 2015. február 13-án, pénteken összejövünk.
Viharos kapcsolatunk kábé három évének részletezésétől megkímélem a Mélyen Tisztelt Olvasót.
Az utolsó emlékem Márkról az, hogy a The Young Professionals által feldolgozott It's My Life-ra keringőzünk a POTE-aulában, én törtfehér hercegnőruhában, ő csinos mellényben.
Keretes szerkezetűre formált kapcsolatunk hattyúdala volt ez a tánc, és hazudtam, nem ez róla az utolsó emlékem, hanem az afterparty, ahol én szerettem volna bepótolni egy elmaradt táncot. Nem sikerült.
Mindenki, akit az elmúlt négy évben igazán szerettem, cserben hagyott tegnap, de azért megpróbáltam jól érezni magam. És most várok, megint. És zenét hallgatok, például ezt a kis mellékletet, mert a szövegét rettenetesen kettősnek és helyzethez illőnek ítélem (meg mert hetek óta odavagyok a System Of A Down-ért). Közben átölelem Mását, a mosómacimat és örülök annak, hogy a három és fél napos léböjtömnek hála végre vékony vagyok, és hogy ilyen barátaim vannak, mint ez a maroknyi ember, akikkel az éjszakát töltöttem, és akik próbáltak lelket verni belém. Köszönöm, srácok, ígérem, fel fogok állni, csak még gondolkoznom kell egy kicsit.
