2019. szeptember 17., kedd

beadandó helyett


Nagyon sokat tudok várni rád. Néha annyit,
hogy már hajlamos vagyok türelmesnek
tartani magam.
Különben nincs igazam,
csak ha a gondolataim csapdába esnek
(például szőkén kunkorodó fürtök alatt),
képzelődéssel ütöm el az időt,
ami a várakozásból hátramaradt.

Képzelődöm, mert nincs a földön annyi álom,
amennyit kitölthetnék veled.
Inkább ábrándozom, kitalálom,
hová gördeszkázzunk legközelebb,
vagy hová sétáljunk el kéz a kézben,
de a terveim sose készülnek el egészen.
Spontaneitás, tudod. Ilyen ez a mi kapcsolatunk,
kitaláljuk magunknak, ha valamit nem tudunk.

Szóval elképzellek az ágyamon fekve,
vagy a Balatonnál, lángost eszegetve,
ahogy átölelsz, vagy kirakod a kockám,
amilyen édes mosollyal néznél most rám,
ha tudnád, mit írok beadandó helyett.
Ez van, szívem, te adod sajnos az ihletet,
és nem a kulturális antropológia.
De ígérem, összeszedem magam.
Lassan megszokom, hogy minden rendbe’ van.