két fesztivál egy csapásra

Miután realizáltam, hogy a kapolcsi kirakodóvásár, amire évek óta járok, egy művészeti és zenei fesztivál része, kisírtam magamnak (és Márknak) a hétvégi bérletet.
  A Művészetek Völgyéről tudni kell, hogy az ember akkor is nagyszerűen elvan, ha nem megy el a koncertekre és a többi szervezett programon sem vesz részt, mert ott az egész falura kiterjedő kézműves vásár. A vásáron pedig akkor is csodásan el lehet lenni, ha semmit sem veszünk, mert minden egyes portéka gyönyörű.
  Annyira jólesik a kis lelkemnek, hogy ebbe a vásárba még nem jutottak be a bóvliárusok, és hogy a kézművesek minden árujukat a saját két kezükkel készítik, és nem a pénzért vannak ott, hanem mert szeretik ezt csinálni...
  *ömlengés vége*
  Ráadásul az idővel is hihetetlenül nagy szerencsénk volt. Tévében és rádióban is közölték a hírt, hogy a kapolcsi rendezvényt elmosta az eső, és a hazaúton is szüntelenül dörgött-villámlott, ránk azonban egy csepp eső sem esett. Lehet, hogy mi is esőistenek vagyunk, nem csak Szirmai mester.

Pénteken tehát Márk szülei hoztak el minket Kapolcsra. Mire a faluba értünk, az árusok nagy része már bezárt, csak az ennivalós standok voltak nyitva. Megvártuk, hogy vége legyen a 30Y-koncertnek (annyira lokálpatrióta azért nem vagyok, hogy az ízlésem alá adjam a szintet és őket is szeressem), aztán végigtomboltuk életünk harmadik Ivan & The Parazol-koncertjét. A PEN-en látottak jobbak voltak, több saját számmal és tízszer ekkora tömeggel, de hát Ivánék, azok Ivánék.

Szombaton egy slam poetry előadásra akartunk elmenni, de ha kibuszoztunk volna Kapolcsra és vissza csak pár pesti slambajnok kedvéért, ki kellett volna hagynunk a veszprémi Utcazene Fesztivált. Itt két koncertet néztünk meg (Pop Me Up! és The Syndrome), a kettő között pedig a másodunokatestvérkémmel, Sárával csatangoltunk, aki szintén megírta az élményeit a dologról a maga blogján. Fagyiztunk, limonádéztunk, sétáltunk és a viaduktra is felmásztunk, de az óriáskerékre nem ültünk fel. A hóhér fog 900 forintot kifizetni azért a vacakért.

Vasárnap rohantunk, hogy elérjük a 12:15-ös kapolcsi buszt, és utána a 13:30-a slam workshopot. A workshop házigazdája Horváth Kristóf, azaz Színész Bob volt, akivel volt szerencsém egymás után háromszor is kezet fogni. Ezt a versikét alkottuk közösen:

kocsonyaszív defibrillál vágódeszkán vasárnap

nem szabadul el a lelkem polcsorrendbe aláznak

tölcséren át leeresztem az endorfint lavórba

jó ez a csend ebédelünk a léböjtben csalódva

a vers szerzői

álomgyűjtő a valóra váltandó álmoknak

Horváth Kristófnak azért vannak jobb, egyéni alkotásai is, az Európa csendes című slamjéért odavagyok. De ebben legalább mi is részt vettünk.
  A workshop után keresztbe-kasul végigjártuk a vásárt, elköltöttük a pénzünket, Márk a maradék lila festékspray-t is ráfújta a hajamra, majd felkaptattunk a Panoráma Színpadhoz Freddie koncertjére. Bár a hangosítás csapnivaló volt, Freddie hangja így is nagyon jól szólt. Rájöttünk, hogy azért Panoráma Színpad a Panoráma Színpad, mert a környékbeli szántóföldekre tökéletes körpanoráma nyílik. Hiperkarmát nem akartunk hallgatni, ezért visszasétáltunk a faluba egy langallóárushoz, hogy az utolsó ezresünkből Márk is megvacsorázhasson (hja, amúgy az én összes pénzemet költöttük el ketten, tudjátok, közös kassza, meg minden). Beültünk a Mongooz and the Magnet koncertjének első felére, majd onnan másztunk vissza a Panorámára Irie Maffiára. Róluk annyit, hogy a dallamosabb, poposabb számaik sokkal közelebb állnak hozzám, mint az elvontabb, dübörgősebb dalaik. Ráadásul Sena Dagadu és Kéri András hangja olyan tökéletesen passzol, hogy nincs pofám velük énekelni még akkor sem, ha tudom a szöveget. Na jó, csak az Easy As One Two Three-ét tudom.

Még itt sem ért véget teljesen a kapolcsozás. Hétfő reggel Márkot felraktuk egy buszra, kedden viszont a családom nőtagjaival (anyaával, Magyival, valamint a húgommal és az öcsémmel) is visszatértem a Völgybe - egy Balaton plázai iskolatáska- és ruhavásárlás után. (A kettő között meg kiraktam egy 1000 darabos puzzle-t.) Én kalauzoltam őket végén a doboz-babaházak, busófejmintás táskák, nemezmadarak, tolltartók és kerámiabögrék között. Mivel anyánál volt pénz, megkaphattam a vasárnap vásárolt tolltartó mellé a minipennát füzettel és tintával, és még az árussal is tartalmas beszélgetés folytattam kreatív írásról és dán filmekről. Ugyanettől a fickótól vettük Márknak a mágneses gyufásdobozokat is, amikről sajnos nem csináltam képet, pedig megérte volna. Brumminak vettem egy zsebmacit, az öcsém hasitasit, a húgom plüssegérkét kapott, Abigél egy szép előkét. Anya vett néhány régóta áhított kerámiavirágot, Magyi bevásárolt szappanból, és alkalmam nyílt visszaszaladni lefotózni a túl drága, ám annál szebb kávéfőzős hűtőmágnest. A képet azóta persze beállítottam háttérképnek a telefonomon, de ez már nem olyan fontos.

Így zárásként a sok-sok szöveg és sok-sok kép mellé kaptok még egy dalt Ivánéktól, amit Kapolcson el se játszottak. Az összes Mélyen Tisztelt
Olvasómnak mosolygós szép napot kívánok, ha már én itt elörömködtem mindent...

most jöttem Gyuláról...

Jó, igazából tegnap, csak Márkkal töltöttem az éjszakámat, ezért most van időm beszámolni a nyaralásomról.
  A lényeg az, hogy Gyulán voltunk a családdal, és életem első olyan nyaralása volt, amibe (félig-meddig spontán ugyan, de) sikerült a hagyományos értelemben vett szórakozást is csempészni. Majd csinálok egy összesítést, mi mindent csináltam most először. Tök izgi lesz ám.

Kedd:
Utazás. Útközben Csávolyon álltunk meg ebédelni egy Texas nevű étteremben, valami elképesztően néz ki a hely: tényleg mintha egy westernfilmből húzták volna elő. Ráadásul akkora adag kaját adnak, hogy csak apám bírta megenni a magáét.
  Csak a párórás út alatt kétszer bőgtem majdnem: egyszer, amikor anyámék Presser Gábor és Koncz Zsuzsa csodás dalait hallgatták a kocsiban max hangerőn, és a húgom nem akarta visszaadni a fél fülesemet. Fizikailag fájtak a csöpögős szerelmesdalok, a bal fülemet a fullhangerős saját zenéim, a jobbat az fájdította meg, hogy megpróbáltam befogni. Másodszor akkor sírtam majdnem, amikor Gyulára érve háromnegyed órát kóvályogtunk a városban, mert nem találtuk a szállást, és féltem, hogy ha nem jutok mosdóba hamarosan, bent megyek ki.
  Aztán barangoltunk még egy kicsit, megnéztük a TájVízHázat, és találtunk egy csináld-magad-fagyizót. Nagyon jó dolog fél liter csokiszirupot és Nesquik gabonapelyhet szórni a csokis-joghurtos fagyira, próbáljátok ki. 

Szerda:
Megnéztük a várat, az Almásy-kastélyt, Erkel Ferenc szülőházát, és sütiztünk egyet a Százéves Cukrászdában (ami igazából 176 éve működik), aztán megállapítottuk, hogy Gyula összes látnivalóját megnéztük. Így hát béreltünk egy ötszemélyes biciklit, és egy óra alatt háromszor körbetekertük azt a zsebkendőnyi belvárost.


Csütörtök:
Egész álló nap a Várfürdőben strandoltunk. Kábé húsz percet töltöttem medencében (hullámmedence, ofkórsz), egyébként hasfájásra hivatkozva a fűben heverésztem legújabb kedvenc könyvemet, a Ne bántsátok a feketerigót! olvasva. Ezen kívül megszereztem életem második, és korántsem utolsó hennatetoválását.

Péntek:
Szarvasra kirándultunk, hogy megnézzük az arborétumot - itt ittam egy nagyon finom jegeskávét, és családostul túlestem életem első szabadulós játékán, hiába ígérte meg Márk tavaly februárban, hogy majd együtt is megyünk...
  A sikeres szabadulás után átugrottunk a Körös-Maros Nemzeti Park látogatóközpontjába kitömött és élő állatokat nézni.

Szombat: 
Apa meglátott egy kerti tűzhelyet valamelyik helyi udvarban. Gyorsan fel is kereste a mestert, és hirtelen ötlettől vezérelve rendelt egy egész tűzhelyet ülőkékkel meg mindennel a nyaralóba.
  Aztán betértünk Gyula kalandparkjába, hogy kötélpályákon kockáztassuk az életünket és nyíllal lövöldözzünk a helyi íjászbanda vaddisznó formájú bábuira. Innen Szanazugba mentünk fürödni egy kicsit a Körösben, és életünkben először vízibiciklit béreltünk! Éljenek az élet apró örömei.
  Bejártuk a Körösvölgyi Sokadalom kézműves vásárát, és kiolvastam a Feketerigót.

Vasárnap:
Megnéztük a Tesco-parkolóban a bolhapiacot, mert kijelentettem, hogy még sosem láttam olyat. Aztán elautóztunk Réhelyre, hogy megnézzük a Körös-Maros NP túzokrezervátumát. Láttam négy élő meg egy rakás kitömött túzokot, nagyon szép madár, már aki értékeli ezt a fajta dagadt-tollas szépséget.
  Gyulára visszafelé menet beugrottunk egy pizzázóba, ahol volt szerencsém megkóstolni egy Felhőcske névre keresztelt kávét. Az a lényege, hogy nem tejjel, hanem csokival van felöntve a kávé. Nagyon tömény, és szívből ajánlom kötött-pulcsiban-kandallónál-ücsörgős téli estékre, de ilyen úgyis csak a WeHeartIton van.
  Délután nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, ezért kiszabadultunk még egy gyulai pincéből is. Igazán remek volt.

Hétfő:
Végre hazajöttünk. Útközben mondjuk megálltunk Szeged belvárosában csatangolni egy kicsit, de semmi különös. Végre viszontláttam Márkot. Öt órán belül kétszer is sikerült könnyekig összevesznünk, de hát könyörgöm, ezek vagyunk mi...


És lássuk azt a nyavalyás összesítést:
a) Apám minden kávézóban/étteremben/büfében/strandi árusnál kávét akart venni anyámnak és nekem. Ezt a jó szokást nyugodtan megtarthatja, bár kísértetiesen emlékeztet általam kevésbé kedvelt apai ősök szokásaira.
b) Az öcsém gyökér, de ha túlontúl udvariasan osztom ki, a szüleimnek sem a rejtett bunkóság, sem a jó öreg szarkazmus nem szúr szemet. Sőt, örülnek, hogy kulturáltan intézzük el a viselt dolgainkat.
c) Soha többet nem bírok, és nem is akarok elviselni másfél hétnyi márktalanságot.

Plusz ugye az első

• szabadulós játékok,
• vízibiciklizés,
• DIY-fagyi,
• nyaraláson belüli kalandparkozás,
• szüleim által finanszírozott hennatetkó,
• sokszemélyes biciklizés,
• bolhapiac

is ehhez a nyaraláshoz köthető.

Majdnem nagyon jó volt. Majdnem. 

Ezt hallgattam, amíg a bejegyzésen dolgoztam...