hideg

Egy belvárosi padon ültek, és a második világháborúról beszélgettek.

– Tudtad, hogy a lengyeleknek volt egy harci medvéjük? – kérdezte a fiú.

– Nem mondod komolyan – hüledezett a lány. – Tényleg?

– Igen. Wojteknek hívták, valami magas tiszti rangja volt, és ő cipelte a fronton azokat a nehéz ládákat, amiket csak több katona bírt volna el. Szerette a sört és szeretett dohányt rágni, és játékból birkózott a katonákkal. A háború után állatkertbe került, de volt olyan bajtársa, aki meglátogatta, és bemászott hozzá a ketrecbe birkózni egy kicsit. Összesen huszonegy évet élt.

A lány elképedve nevetett.

– Az több, mint amennyit jelen kilátásaim között én fogok.

– Ne légy már ilyen negatív – korholta a fiú.

– Jó, majd leadok egy elektront.

A lány kezdett fázni, összefonta a karjait a mellén. A fiú tovább beszélt a háborúról, valami tankcsatáról, de ő elkalandozott. Elképzelte, hogy már tél van, egy nyugodt, semmittevős vasárnap reggel, és ő egy meleg szobában, vastag paplan alatt ébred, a fiú karjaiban. Az ablaküveg túloldalán kemény mínuszok vannak, a napsütésben csillog a tetőkön megtapadt hó, az erről visszaverődő fény világítja be a szobát. A paplan alatt jó meleg van, és kellemes a testmeleg ölelés, egészen olyan, mintha minden rendben lenne. Nem kellene sietni sehova, se haza, se tanulni, nincs fellépés, nem nyüszít a kutya, olyan jól esne délig ágyban maradni és a Netflixen lógni.

– Annyira nem volt infrastruktúra, hogy a német tankok egyszerűen nem tudtak haladni, ráadásul még a szovjeteknek sem voltak térképeik a saját országukról, amit megszerezhetett volna a német hírszerzés. Aztán jött a tél, és Hitler ugyanúgy járt, mint Napóleon – mesélte a fiú. Ez a rész a lánynak is rémlett töriből. A Barbarossa-hadművelet sikertelensége, Hitler elszámolta magát.

– Hogyhogy nem voltak szovjet térképek? – kérdezte a lány. Egyre jobban fázott, és bár érdekelte a válasz, alig bírt odafigyelni. A fiú arról magyarázott, hogy a diktatúrák általában arra törekszenek, hogy minél több információt vonjanak meg a tömegektől – és itt tett egy aktuálpolitikai utalást, amin a lány elmosolyodott –, aztán a Szovjetunió egyéb hibáit kezdte részletezni. A lány egyre jobban fázott, arra gondolt, hogy ha sosem lesz közös decemberi reggeljük, legalább a nyárestékre emlékezhet. A fülledt nyári levegőre, amiben valahol pokémonok bujkálnak, és ha este sétálni indultak, hogy legyen alkalmuk rágyújtani, a fiú szerette ezeket elkapdosni. Vagy arra, amikor a vébédöntőt nézték a fiú barátaival (akiket különben a lány is nagyon megkedvelt), és minden gólnál sárgadinnye- vagy pisztácialikőrt ittak, annak függvényében, hogy melyik csapat szerezte a gólt. Nagyon jó döntő volt, sok góllal és sok likőrrel. Aztán eszébe jutott a balatoni nyaralás a barátaikkal, ahol véletlenül nyitva hagyták a gázpalackot, miután éjjel rántottát sütöttek, és ahol hiába volt kánikula, mégis megfáztak mindketten, mert szórakoztatónak találták lelökdösni egymást a vízibicikliről. Tartalmas nyaruk volt. A lány azon tűnődött, vajon lesz-e még közös nyaruk. A hűvös Balaton visszarángatta a belvárosi padra, ahol mellette ült a fiú, a lövészárkokról beszélt, és néha kérdésekkel tesztelte a lányt. A válaszai legtöbbször hibás gondolatmeneteken alapultak. Úgy érezte, mintha a fiú csak azért tenne fel kérdéseket, hogy ezzel is bizonyítsa, mennyivel okosabb és tájékozottabb a lánynál.

Összekoccantak a fogai a hidegtől. Hogy ne azzal foglalkozzon, hogy mennyire fázik, nekiállt cigarettát sodorni. Mire rágyújtott, a fiú is elővett egy szálat a saját dobozából.

– Szóval nem volt akkora focizgatás a frontokon, mint mesélik – mondta a fiú mentolos cigijével a szájában, míg az öngyújtóval babrált. – Csak pár napnyi fegyverszünet volt karácsony körül. A második világháborúban meg aztán már pláne nem, ott mindenki sokkal komolyabban vette a dolgokat.

A lánynak hirtelen fogalma sem volt, hogy kerültek vissza az első világháborúhoz, de már nem is nagyon érdekelte. Már csak egy hatalmas, kaktuszmintás bögrére való forró teára vágyott, kötött pulóverekre és takarókra.

– Bocs, hogy félbeszakítalak, de szerintem én lassan hazamegyek – mondta halkan.

– Nagyon fázol? – kérdezte a fiú.

– Eléggé – bólintott a lány.

– Előbb is szólhattál volna. Nem akartam, hogy ennyire fázz – mondta a fiú.

Te sem szólsz, pedig én sem akartam, hogy elhidegülj, gondolta a lány.

garzon

- Innék egy teát.
- Igyál. A vécé melletti főzőfülkében találsz vízforralót, a szekrényben van bögre, meg a hűtő tetején egy csomó filter is.
  - Várj, ebben a lyukban?
  - Ott. Én általában konyhának becézem.
  - Oké, megvan.
  Megnyitom a csapot.
  - Megvan a vízforraló, de nem nagyon van konnektor!
  - Húzd ki a mikrót, és dugd oda!
  - A mikró nincs is bedugva.
  - Akkor meg?
  - Kenyérpirító.
  - Akkor húzd ki azt, és dugd annak a helyére!
  Tökéletes ürügy a zuhanyzás, semmi kedvem végignézni, ahogy szétpakolja a konyhámat. A zuhanytálca viszont elég sekély, nem húzhatom addig a dolgot, ameddig szeretném. 
  - Figyelj, melyik bögréből ihatok?
  - Amelyik szimpatikus, meg mondjuk tiszta is.
  - Akkor a kínai nénisből fogok, jó?
  Az a bögre herendi porcelán, a dédnagymamámé volt, és talán tíz darab van belőle a mai napig épen. És nem mellesleg gésák vannak rajta, akik igencsak japánok. Lenyelek egy goromba választ.
  - Jó, persze.

a gésás bögre valódi

  A vízcsobogásba a forraló fütyülése keveredik, már alig hallom, amit kiabál.
  - Mit mondtál, hol van a tea?
  - A hűtő tetején!
  - Itt nincs!
  - Akkor valamelyik szekrényben, egy több rekeszes fadobozban, az van ráírva, hogy...
  - Jó, jó, már megvan!
  Belefolyik a sampon a szemembe.
  - Öö, figyelj, nincs fekete teád? Earl grey, vagy ilyesmi?
  - Nincs! De van zöld, meg legalább hatféle gyümölcstea!
  - Jó, azt látom... de... inkább mégis kávét innék, ha lehet! Van kávéd?
  - Van, csatos befőttesüvegben, a kávéfőző meg a mikró mellett van!
  Elzárom a csapot, vaksin törülköző után tapogatózom. Ennyire akaratos és kényeskedő kalandom még sose volt. Azon gondolkodom, hogyan tudnám minél előbb elküldeni, és lehetőleg örökre lerázni.
  - De ez kotyogós, meg őrölt kávé! Instant nincs? Tasakos vagy sima?
  - Nincs. Én azt nem iszom meg, az nem kávé.
  A vízforraló is elhallgatott már, a zuhanyfülkében ácsorgok, és a samponos vizet dörgölöm ki a szememből. Ormótlan lépteket hallok, aztán elrántja a zuhanyfüggönyt, és komolyan a szemembe néz.
  - Azt hiszem, ez így nem fog működni köztünk.
  Fáradt és egy kicsit dühös arccal nézek rá, nem tudom eldönteni, sírjak-e, vagy az arcába röhögjek. Végül csak annyit mondok:
  - Hát, a miniatűr lakásom előnye, hogy legalább a bejárati ajtót nem tévesztheted el.
  És visszahúzom a függönyt, hogy nyugodtan megtörölközhessek.

a madárijesztő története | pumpkin-parádé #1

Üdvözöllek szerény, ritkán látogatott virtuális hajlékomban, Mélyen Tisztelt Olvasó!
Ma három dologra jöttem rá:
   1. Jelenlegi, félelmetesen szőke állapotomban Daenerys Targaryen és Tyrion Lannister szerelemgyereke is lehetnék.
   2. Szörnyűségesen zavar ez a bő fél éve tartó olvasási válság.
   3. Iszonyú tempóban közeleg a halloween.
A halloween közelgése miatt a felsorolásba csupa rettenetes jelzőt tettem, és előhalásztam egy tavalyi novellát, amit most jól megosztok veletek, a sütőtökünnep miatt.
   Egye fene, zenét is mellékelek, de csak mert egy pár napja tartó horrorfilmnézős szessön után ez a szám sötétben elég riasztó.

A madárijesztő története

Farkasvonyításra ébredtem. Rég nem hallottam őket; elköltöztek néhány teliholddal ezelőtt. Rossz előérzetem támadt. Megvakartam a szárnyam tövét, aztán kiröppentem az odúmból, hogy körülnézzek egy kicsit.

Szörnyű hideg volt, és túl sötét. Felhők gomolyogtak a szürkén dagadozó hold előtt, a tájat belepte a köd. Gyűlölöm a ködöt. Megkétszerezi a menetszél hidegét, átáztatja a tollaimat, ráadásul alig látok tőle valamit.

Apró, fényes arcokra lettem figyelmes, ahogy a város felé repültem. Faragott tökök kerültek az ablakokba, az utcákat ellepték a vacogó gyerekek, akik éppen csokoládét gyűjteni indultak. Volt köztük boszorkánysüveges, lepedőbe csavart, kipingált arcú, volt, aki műanyag kaszával hadonászott. Mondókát skandálva mentek háztól házig. Boldognak tűntek.

Feljebb repültem, és ráfeküdtem a szélre, hogy a vonítást követve minél hamarabb kijussak a városból.

- Hé!

- Ki szól? – kaptam fel a fejem a váratlan kiáltásra.

- Itt vagyok, mögötted. Vadászni indulsz?

Megfordultam. Egy denevér csapdosott mögöttem esetlenül csupasz szárnyaival.

- Nem, a farkasokat keresem – feleltem.

- Ó, akkor rendben van – bólintott. – Csak azért szólok, mert arrafelé, amerre tartasz, valaki irtja az állatokat. Méreggel, csapdával, mindenhogyan. Baglyok is hullottak arrafelé.

- Köszönöm, hogy szóltál – biccentettem. – Óvatos leszek.

A denevér távozott, én is tovább indultam. Időről időre előfordultak gazdák a környéken, akik azt hitték, mindent megtehetnek. Először madárijesztőket készítettek, aztán lövöldözni kezdtek, aztán jött a patkányméreg és a drótcsapda. Nem egyszer múlott szerencsén az életem.

A városon túli dombság erdeiből jött a vonyítás. A farkasokat egy bozótos mélyén találtam meg. Nem ismertem őket, délről jöttek. Szóltam nekik, hogy vigyázzanak a tetemekkel és a gazdákkal errefelé, aztán továbbálltam. Abban reménykedtem, hogy az ismerős falkával találkozom, és ismét hallgathatom a történeteiket. A farkasoknak gyönyörű történeteik vannak, és gyönyörű énekük. Az általam ismert csapat alfája tudja a legszebb meséket, soha nem hallgatnám más ordasét.

A dombság felett repkedtem. Kisvártatva előbújt a telihold, ezüstös derengésbe vonva az erdőt, a város narancsos fényeit és a laposan fekvő mezőket. Keletre egy ismeretlen alakot pillantottam meg, ócska kabát lógott vézna testén, és egy régi cilindert húzott a fejére. Az arcát még bagolyszememmel sem tudtam kivenni. Közelebb repültem hozzá. Egy tökföld közepén ácsorgott, tökből volt a feje is, csálé vigyort festettek rá.

- Jó estét, barátom! – köszöntöttem. – Idetelepedhetnék a válladra néhány szóra?

- Foglalj helyet, szárnyas vándor! – invitált. – Hogy érzed magad ebben a ködben?

- Ami azt illeti, rémesen. Azonban muszáj volt kimozdulnom az odúmból, farkasüvöltést hallottam, és a kíváncsiságom a szabad ég alá űzött.

- Valóban, én is hallottam őket. Egy másik falkát keresnek, de ők már odébb álltak.

- Mióta vagy itt? – érdeklődtem.

- Tegnap lettem ideállítva, mert a hollók rájárnak a tökre.

- Akkor nem volt okos dolog tökből faragni neked a fejet!

A madárijesztő felkacagott.

- Hát nem! Viszont nagyon örülök a társaságodnak, nem maradnál itt velem még egy kicsit?

- Szívesen maradok. Mondd csak, ismersz valami érdekes történetet?

Új barátom eltűnődött egy pillanatra, egészen összeráncolta faragott homlokát.

- Tudok néhányat. Remélem, nem félsz a boszorkányoktól és egyéb rémes dolgoktól!

- Kérlek, mesélj! Amióta a farkasok elvándoroltak, nem hallottam se tündérmesét, se rémeset. És különben is, ebben a töklámpafényes időben jólesik a borzongás.

- Hát jó! – mondta a madárijesztő. Kényelmesen elhelyezkedtem szalmával kitömött vállán, ő pedig mesélni kezdett.

Történt egyszer, nem tudni mikor, talán századokkal, de lehet, hogy csak néhány órával ezelőtt, hogy egy Boglárka nevű kislány jó melegen felöltözött, élelmet pakolt egy tarisznyába, és megszökött otthonról. Senki nem tudta, miért, még ő maga sem, de úgy érezte, nincs maradása. Alkonyodott, amikor a lányka útnak indult. Az erdő felé vette az irányt, bizony, éppen ez az erdő van itt mögöttünk. Boglárka ment a sötétben egyenesen előre, és hamarosan eltévedt. Nem látta, merre megy, nem látta, honnan jött. Kicsi szívébe jeges félelem markolt, de hű maradt elhatározásához, és remegő lábakkal ment tovább.

Bagolyhuhogás és avarzörgés kísérte útját. A távolban vijjogott egy ragadozó madár is. Boglárka egyszer csak egy patak hangjára lett figyelmes. Követte hangot, és nemsokára el is érte a vizet. A patak köves medrében folydogálva egészen feketének tetszett. A kislány egy tuskóra telepedett a partján, elővett egy kiflit, és rágcsálni kezdte. Nem sok fogyott még belőle, amikor egy hangot hallott. Kristálytiszta női hang volt, és mintha egyenesen a patakból szólt volna.

- Kisleány! Szép leányka!

Boglárka nagyon megijedt, csendben maradt, de a hang folytatta.

- Kedves kislány, szép kislány, szeretnél velem játszani? Olyan egyedül vagyok!

- Ki… ki vagy te? – nyögte Boglárka elhalóan.

- Ó, én Kincső vagyok, és itt élek a patakban. Évente egyszer, a Boszorkányok Éjszakáján játszhatok valakivel. Ma van ez az éjszaka, és én olyan rosszul érzem magam egyedül! Kérlek, szép kislány, játssz velem!

Olyan szépen kérte Kincső, és Boglárka annyira rettegett egyedül, hogy úgy döntött, reggelig vele marad.

- Hol vagy? – kérdezte.

- Itt, a vízben – felelte Kincső. – Gyere be ide, és húzz ki!

Boglárka térdig a jeges vízbe gázolt, és megragadta a vízben lebegő kezet. Amikor kiszabadította Kincsőt, és jobban szemügyre vette, majdnem felsikított rémületében. Kincső ruhája szakadozott volt, és zöld a rajta megtelepedett algától. A bőre helyenként mintha leszakadt volna a testéről, az arca szürkés volt, a haja kócos és vizes, a szemei hályogosak.

- Ne félj tőlem, szép kislány! Mi a neved?

Boglárka szépen bemutatkozott. Kincső kézen fogta, átugrották a patakot, és az erdő mélye felé szaladtak. Egy tisztáson álltak meg, aminek a közepén tüzet gyújtottak.

- Mondd csak, miért hívják ezt a boszorkányok éjszakájának? – kérdezte Boglárka.

- Azért – felelte Kincső -, mert ilyenkor minden boszorkánynak hatalmában áll büntetlenül fekete mágiát végeznie. Ezen a tisztáson szoktak gyülekezni, hogy elvégezzék a rítusaikat. Mindig nagyon vicces, ahogyan kántálnak, szeretem nézni őket. Nemsokára ide kell érniük. Addig ickázzunk!

A földre rajzolták az ugróiskolát, és énekelve ugrándoztak egyik négyzetből a másikba. Kincső hangja kísértetiesen magas volt és tiszta, az alakja egészen áttetsző, de Boglárka már nem félt. A lány éneke megbabonázta.

Addig ickáztak, amíg el nem lobbant a tűz. Akkor Kincső egy bokor alá rángatta Boglárkát, és onnan figyelték, ahogy a fekete köpönyeges alakok előtűnnek a semmiből, és körülveszik az ő gyermeteg tüzecskéjük hamvait, és hatalmas máglyát teremtenek a helyére. A boszorkányok kántálni kezdtek, ütemesen hadarva egy bonyolult, ősi nyelven, majd körültáncolták a tüzet, füvekkel szórva meg a lángokat. Minden növénytől felizzott a tűz, és kéken, lilán, rézvörösen kezdett égni.

- Gyönyörű – suttogta Boglárka. – Hogy lehetnék én is boszorkány?

- Gyere – hívta Kincső, és kibújt a bokorból. Boglárka követte. A tűz felé futottak, a boszorkányok felé, nem törődve a szállongó pernyével és érthetetlen varázsigékkel.

- Asszonyok! – kiáltott rájuk Kincső. – Nagyságos asszonyok! Ez a szép kislány a nővéretekké szeretne lenni.

A boszorkányok döbbent csendben fogadták a két lányt, majd éktelen haragra gerjedtek, amiért megzavarták őket, és rikácsolni kezdtek. Lehetetlen volt megérteni, mit mondanak. Az egyikük felemelte a kezét, mire mind elhallgattak – ő lehetett a főboszorkány.

- A nővérünkké? – kérdezte gyanakodva.

- Igen – helyeselt Boglárka.

- Van-e benned varázslat, kislány?

- De van ám – szólt közbe Kincső -, ő húzott ki a patakból!

- Na, már megint te vagy az? – morogta az egyik boszorkány. Kincső kiöltötte rá a nyelvét.

A főboszorkány gondolkodóba esett, aztán a tűz mellé állította Boglárkát.

- Próbákat kell kiállnod. Ha mind a hármat sikerrel veszed, a nővérünk lehetsz.

- Mit kell tennem? – kérdezte a kislány.

- Az első próbád: sétálj át a tűzön!

Boglárka felkiáltott volna, hogy ez lehetetlen, de addigra egy boszorkány meglökte. Ő megbotlott, és arccal a máglyának esett, ami összeomlott a súly alatt, és szikrák miriádjait köpte mindenfelé. Boglárkát égették a lángok; felsikoltott, és megpróbált feltápászkodni, hogy kikecmeregjen a tűzből. A bőre felhólyagosodott, a haja lángra kapott, a szeme kiszáradt. Körülötte újra kántálni kezdtek a boszorkányok.

Mire kiért a tűzből, a főboszorkány egy koponyát nyújtott felé. A teteje hiányzott, az agy helyén bűzös, sötétzöld folyadék kavargott.

- Idd meg! – utasította a boszorkánymester.

Boglárka arcán a fájdalom könnyei folytak, marva a tűz okozta sebeket. A lány nagy levegőt vett, és azt remélve, hogy a zöld lé majd enyhíti a kínt, egy szuszra kiitta a koponya tartalmát.

Összeesett. Levegő után kapkodott, úgy érezte, forog vele a világ. A hallása eltompult, lüktetett a halántékán egy ér, azt hitte, el is pattan. Az égett bőr elkezdett lefesleni a testéről, és eleredt az orra vére. Várta, hogy jobban legyen, de nem lett. Felüvöltött fájdalmában. A távolból Kincső kacagását vélte hallani.

Úgy tűnt, órák teltek el, mire a főboszorkány talpra rángatta Boglárkát. A kislány már nem akart boszorkány lenni, haza akart menni, vagy egyszerűen csak meghalni, annyira fájt mindene és annyira rettegett.

- Az utolsó próbád következik – jelentette a főboszorkány. – Átszúrunk rajtad egy karót. Ha nem vérzel és nem sikítasz, boszorkány lehetsz.

- Kérlek – suttogta Boglárka. – Kérlek, engedjetek el. Már nem akarok a nővéretek lenni. Kérlek…

- Már nincs visszaút – közölte a boszorkány, és keresztülszúrta a kihegyezett fakarót Boglárka gyönge testén. A lányka felsikoltott. Képtelen volt megmozdulni, egy másfél méteres fadarab szögezte a földhöz.

- A tiéd – vetette oda Kincsőnek a testet karóstul, mindenestül a főboszorkány. – Most már igazán békén hagyhatnál bennünket.

Kincső kihúzta Boglárkából a karót, kezével betapasztotta a sikító szájat, és szélsebesen visszarohant a patakhoz. A félig megevett kiflit is magával húzta, ahogy elmerült a jéghideg vízben. Reggelre már két holttest lebegett a hullámok között.

A madárijesztő megköszörülte a torkát, jelezve, hogy véget ért a történet. Hajnalodott. Elköszöntem, és otthagytam cilinderes barátomat a tökföldön. Visszanézve láttam, hogy néhány holló máris kikezdte a fejét, de nem repültem vissza megmenteni. 

szanálás | a százezer forintos novella

A Magyar Nemzeti Galéria hirdetett egy pályázatot (immár második alkalommal) középiskolások számára Képtári történetek címmel. Hogy, hogy nem, sikerült elhoznom az első díjat, amit ismét nagyon köszönök a Galériának és az OTP Banknak is, és mindazoknak, akik szavaztak a novelláimra. Rólam végül a zsűri döntött, nem a szavazók, de tényleg jól esett.
Amúgy, a novellának van egy hosszú változata is. Talán majd egyszer azt is megmutatom.

Kocsis Imre: Szanálás, 1974-1976

Szanálás

Omlik a vakolat, sötéten ásít a kapu, túl sötéten ahhoz, hogy bizalomgerjesztő legyen, de piszkálja a fantáziámat. Egy rozoga utcai lámpa fényébe húzódom rágyújtani, és várok.
   Felhős az ég, a bakancsom talpa alatt zöld üvegszilánkok roppannak, de a közelben láttam barnákat is. Ezen a környéken több sör fogy, mint víz. A ház tipikus budapesti ház, helyenként kilógnak a téglák a festék alól, ahogy a térdek a farmernadrágokból szoktak. A házszám ötös. Ötödikén születtem.
   Erősen ver a szívem. A ház az oka, a málló vakolat, meg a véralkoholszintem. Minden kihalt, beosonok a kapun, elolvasom a neveket a postaládákon, beszívom az állott, péntekszagú levegőt.
   Síri csendben lépkedek a belső udvarra nyíló ajtó felé, az öngyújtómmal világítok, és automatikusan tájékozódom. Tipikus budapesti ház, tipikus budapesti éjszaka. Önmagának ellentmondó valóság.
   A kisudvart valaki teleültette tulipánnal. Befekszem közéjük, a csillagtalan égre meresztem a szemem, alakokat képzelek a felhők elmosódott körvonalaiba. Megtalálom a tükörképemet. Homályos és csúnya, mint a saját arcom minden alkalommal, amikor meglátom a leveseskanálban.
   Öngyújtó kattanását hallom, aztán meglátom a levegőben szálló füstöt is. Fütyülni kezdek egy lassú bluest. Kisvártatva megjelenik egy arc a gangon, lenéz rám, de nem látunk egymásból semmit. A másodikon van, parázslik a cigarettája, és még mindig néz. Tovább fütyülök, és azután is folytatom, hogy ő eltűnik, és megnyikordul a lépcsőház ajtaja. Amikor az udvarra ér, még mindig van egy-két slukkja. Az alak mellém heveredik.
   – Te nem itt laksz – mondja.
   – De nem ám – válaszolom.
   – Részeg vagy? – kérdi.
   – Mint a csap – bólintok.
   – Én is – bólint ő is. Korombeli lány, hasonlóan leharcolt állapotban van, mint én, kinyúlt pulóvert és kopott farmernadrágot hord, szőke tincsei kiszabadultak a postásgumi alól, amivel megpróbálta őket egy helyen tartani. Egy darabig csak fekszünk egymás mellett, szuszogunk, a falakat nézzük, és néha egymást.
   – Amúgy Orsi vagyok – szólal meg később.
   – Örülök, hogy megismertelek, Orsi – mondom, és kezet csókolok neki. – Csanád vagyok.
   – Részemről a szerencse, Csani. Van cigid?
   Adok neki. Nem kérdezem meg, miért tőlem kunyerál, amikor fönt még volt neki.
   Aztán azt mondja, szanálni akar: érzéseket, gondolatokat, emlékeket, amikre már nincs szüksége. Ülünk a tulipánágyásban, keserű emlékeket halászunk ki egymásból. Gondosan megformálunk mindent, értelmezzük, és komoly megfontolás után szortírozunk. A pusztulásra ítélt gondolatokat elvetjük, elfelejtjük. A szép dolgokat elcseréljük és megtartjuk.
   Így lesz egyik pillanatról a másikra egy hároméves öcsém, egy aláírt Doors-plakátom, a teljes Csáth Géza életművet tartalmazó könyvespolcom, és így kap Orsi Martens-bakancsot, limitált kiadású bakelitlemezeket, tetoválásokat és formás szemöldököt. Közben különböző drogok hatóanyagai, halott szülők, töribukták és elfelejtett barátok oszlanak szét a felhők alatt. Már nem léteznek. Kiszanáltuk őket.
   Feltápászkodom. Gyorsan, de bizonytalanul mozgok, szó nélkül csoszogok ki a sötétbe vezető ajtón, aztán az utcára nyílón is, a leomló vakolathoz és a zöld és barna szilánkokhoz. Ötös házszám. Holnap ötödike van, és én ötödikén születtem. A térdemre támaszkodva kihányom a bennem maradt többletvodkát. Végre tényleg megkönnyebbülök.