slam poetry - megint

Szervusz, Drága Olvasóm!

Múlt szerdán slammeltem, természetesen megint nem a hagyományos értelemben lett nyugodt vége az estének, de megvagyok. Majd beszélgetünk, de nem most. Itt a szöveg (helyezést ugyan nem kapott, de higgy nekem, élőben sokkal lazább volt). A téma: megint.

*telefonba* szia anya… nem, nem értem még haza. itt állok az élet kapujában. nagyon sok a kapucsengő, nem tudom, melyiket nyomjam meg, az összesből a fürelíz szól. jólvan, anya, megpróbálom. 
csókolom, sárának hívnak és elbizonytalanodtam magamban. kéne mondanom valami okosat vagy írni valami faszát, de rajtam naponta kétszer suhan az agyfasz át, 
jogsi, nyelvvizsga, oktv, szalagavató, érettségi, egyetem… csókolom, sára vagyok, és túl sok ez a stressz nekem. 
még nem is vagyok érett, de már a krediteken agyalok, franciából úgy érzem, hogy visszafelé haladok, bonjour, je m’appelle sára, nem kéne itt lennem, két lépés hátra. 
kapucsengő. következő emelet, hamis fürelíz. csáó srácok, pécsi kávéban tala. ha marad pénzem, utána esetleg downtown. játszhatnánk banget, bár már unom kicsit, hogy mindig bandita vagyok, de nem panaszkodom. másfél éven belül harmadszor vannak barátaim, most ehhez a gondolathoz szokom. 
tőletek tudom, mi a poszeidón csókja meg hogy honnan mászott elő az a zsalmaleves csóka, 
amúgy biliárdozni is tőletek tanultam és undead-koncerten is veletek vadultam. 
raffay sára vagyok, kurva kemény, másodállásban részecskegyorsító. a mellékelt ábra előidézése érdekében támadjatok meg szar szóviccekkel. 
kellemesen hamis fürelíz. szia édes, én vagyok, beengedsz? csak kutyázni jöttem, de beszélgethetünk megint a második világháborúról. vagy elmehetünk sétálni ezzel a bestiával, csinálok cigit. „tekersz nekem is, drága?” hát persze. még ott lóg a szájadban a mentolos, de persze, tekerek neked is, annyira még úgyse vagyok felnőtt, hogy meg is vegyem a rákot. 
szia édes, megint én. ígérem, nem maradok sokáig. amióta én is lóghatok a netflixeden, kevesebbszer próbálok meg rád írni, ha nem vagy velem. ígérem, majd megedződöm. ígérem, csak annyira szeretlek majd, amennyire neked jó. már megyek is, édes, kiengedsz? 
jó napot kívánok, raffay sára vagyok, sikerült a kreszvizsgám és vezetni szeretnék. jah, hogy ahhoz várnom kéne minimum négy hetet még? akkor várok, bazmeg, máshogy úgyse lesz jogsim. türelem rózsát terem, de én türelmetlen vagyok, én már szinte holnap este költözni akarok, 
butapest, elte, kommédia, de lilám nincs, hogy hogy jutok fel oda, 460 pontnyi magasságban van és ki tudja, hogy működik-e itt a lift. szerintem nem, az ilyen helyeken általában semmi sem működik, csak a szorongás. 
csókolom, sára vagyok pécsről, és egy másik részem nem akar innen elmenni. amikor apám elzavart külföldre egyetemre és én színész bobot idéztem neki, hogy „inkább lennél külföldön idegen?”, azt találta mondani, hogy mindenhol az vagyok. apa, úgy éljem le az életem, hogy bárhol kérdezem is meg magamtól, hogy hová tartozom, csak azt tudjam felelni, hogy bocs nem ide? igenis pécsi vagyok meg félig veszprémi, asszem ez az alagsor, ehhez csengő sincs. de nincs is rá szükség, én magamtól is tudom, ide köt a tánc, barátok, öcsém és a húgom, pécs a konnektor ahova a lelkemet töltőre dugom. 
fürelíz szól, megint, jöjjek vissza máskor, addig srácok, downtown? játszhatnánk egy picolót. 
*telefonba* szia anya… nem, nem értem még haza, dt-ben ülök a többiekkel. nem, semmi különös. jólvan anya, nemsokára hazamegyek.

slam arról, hogy milyen PicikÉn élni

Üdv, Mélyen Tisztelt Olvasó!

Megint részt vettem egy Spoianae slamklubon. A Simon Márton-showcase csodálatos volt, de a többiről inkább most nem írok. Mindenesetre a húgomnak köszönöm, hogy ott volt, jólesett.
Ja, és harmadik lettem, tehát megint fent vagyok a youtube-on, yeay.

kicsi vagyok, székre állok, rohadt élet, így se látok,
jó ez nekem köszönöm, előbb-utóbb kinövöm.
vagy nem.
tekintve, hogy hat éve nem nőttem egy centit sem, azt hiszem én hoztam mindkét ágról a manógéneket. és ez így van rendjén. mindig kell valaki, aki nem veri be a fejét a pincében.
viszont az egy kicsit illúzióromboló, hogy az öcsém veszi le nekem a kávét a konyhaszekrényből, a sparban fakanalakkal piszkálom le az olcsóbb vizet a felső polcról, és a nyolcéves húgomtól öröklök nemsokára cipőt,
de azért nem olyan rossz szám az a százötvenöt.
eltekintve attól, hogy sose lesz belőlem űrhajós és harmincéves koromig el fogják kérni a személyimet, nincs nagy baj, mert ha nem is látok mindent, ami a koncerteken történik, a hallásom attól még kitűnő, és a fontos daloknál valaki mindig fölvesz a nyakába.
kicsi vagyok, székre állok, szeretek kicsi lenni.
olcsóbb vagyok, mert nem szoktam olyan sokat enni,
és nem is tart órákig új ruhákat venni
mert próba nélkül is mindig jó rám a 32-es nadrág, xs-es felső, a gyerekosztály ruhái meg az m-es férfipulcsik.
akármit rendelek ebayről, mindig stimmel az ázsiai méret, a hádás pólók ugyan lógnak rajtam, de ez a lényeg.
a turis cuccaimmal és százötvenöt centimmel én képviselem a lentebb stílt.
ráadásul én vagyok a bújócskák örök győztese,
mert olyan helyekre is beférek, ahol nem keres senki se.
kicsi vagyok, székre állok, rohadt élet, így se látok,
legközelebb létrát hozok, kicsi voltam, kicsi vagyok,
különben is jobban megéri létrára állni, onnan szebbek lesznek a kilátásaim, innen lentről sok dolog fájóan kilátástalan. például az élet.
jó magasra tették nekem a lécet
(nyilván nem én voltam, el se látok odáig). de egyszerre próbálok osztályelső és normális kamasz lenni, a barátaimmal inni, a húgommal görkorizni menni,
megírni egy regényt, megtanulni egy ragtime-ot, telefonon is kikapcsolni a youtube-reklámot.
és be kell vallanom, kurva nehéz. mármint nem a reklám, azt megoldom. egyensúlyba hozni a dolgaimat, na az már más tészta, és lehet hogy tudattalanul is direkt kerülöm a lelki jót,
mert amúgy nem akarok tésztát enni, csak anya nem engedi a paleót.
kicsi voltam, kicsi vagyok, művész leszek, éhen halok, mert nem fogom hagyni, hogy eltartson a világ legszebb programozó matematikus palántája. semmi baj. én büszkén halok éhen, ahogy a művészek általában.
az életem különben is egy Csehov-dráma, nincs benne cselekmény, csak alulértékelt írások,
veszekedés néhány meg sírás sok,
és tulajdonképpen én vagyok Mása mása. „miért jár mindig feketében?” az életemet gyászolom.
azt az életet, amit jóformán még el se kezdtem élni,
mert van valahol egy nagyon vékony és szókimondó néni,
aki gondolom csak a fiacskáját félti,
de időnként rendesen leépíti az önértékelésemet, és biztos vagyok benne, hogy ezt nem rosszindulatból csinálja.
kicsi vagyok, székre állok, rohadt élet, így se látok,
azt hiszem én így maradok, kicsi voltam, kicsi vagyok,
kicsi leszek. és ez így van rendjén.
valakinek meg kell nyerni azt a bújócskát.

magyarfaktos slam

Szervusz, Mélyen Tisztelt Olvasó!
  Októberben voltam slammelni, és akkora boldogság és megtiszteltetés és mindenféle ért, hogy egy kisebb pánikroham után nemcsak Márkot, de Gáborbát, Survivort és Szoffot is a nézők között tudhattam. Jó rég volt már, de azért köszönöm, hogy eljöttetek, támogattatok, talán majd egyszer összeszedem magam, és megint slammelek egy jót. Mármint jól kislammelem magamból a fölös szavakat, nem jó szöveget írok, értitek.
  Ez tehát a legutóbbi szövegem, telis-tele Arany- meg Petőfi-átiratokkal és -idézetekkel (sőt, még Shakespeare is van benne), és direkt nem dőltbetűzöm meg őket, legyen hozzá műveltséged, Drága Olvasóm. Nem muszáj magyar faktra járni, de érettségizni kell(ett) irodalomból, nem?

olyan fura vége lett a szeptembernek. fura volt az eleje is, de egész másképp. két nyelvvizsga és a kresz fenyeget, vágtázik felém az érettségi, miként a halottkémek, én meg éjszakánként az ablakpárkányon ülök, az undokul kivilágított tévétornyot bámulom, és azt várom, mikor találnak ide az ufók. fura vége lett a szeptembernek, bár valóban nyílnak a kerti virágok, csak nincsen nyárfa az ablak előtt, és csak képeken látom a téli világot, ha órákat ülök a Trónok harca előtt... szép a lassan a winter is coming, kötött pulcsikkal és teával és illatgyertyákkal, én meg még mindig nem büszkélkedhetek olyan óriási sállal, és nem kóstoltam pumpkin spice lattét se. de legalább kitartóan végigalszom a fizikaórákat, elolvastam az anna kareninát, híztam pár kilót, egyszóval úgy viselkedem, mint egy átlag magyarfaktos, és asszem már az ereimben is koffein csörgedezik a vörös és fehérvérsejtek között, és igen, belém egy csekélyke biosztudás is költözött.
szóval amikor őszbe csavarodott a természet feje, kizökkent az idő is - oh, kárhozat -, de rá kellett jönnöm, hogy nem én születtem helyretolni azt, sőt, olvasási, alkotói és identitás válságban szenvedek egyszerre, tehát egyelőre a saját agyműködésemet kéne helyretolni. de beütött a bipoláris zavar, nem találom a helyem, ütik egymást az elvárások és jól kibasznak velem. nem tudok két dolgot maximumon csinálni, az osztódás meg még csak sejtszinten megy, az alvásigényem tavaly óta négyről hét órára nőtt, és a dolgozataim is rosszabbak, mint bármikor azelőtt... a múltkor is egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom bevallani, hogy hármas lett a dogám... plusz egy kevés egyedüllét, és azon kaptam magam, hogy patakzott a könnyem és velem sírt az ég is, és meg akartam halni, de itt maradtam mégis. itt maradtam, hogy megerősödjek. legózni kezdtem a lelkem darabkáival, először piramist építettem belőlük, aztán kviddicspályát. aztán nyakon öntöttem őket feketekávéval, hátha magukhoz térnek, de nyakon önthetem hideg vízzel is, az is van bőven, mert bár tüzesen süt le a déli nap sugára az ég tetejéről a napelempárra, fölösleges dolog sütnie oly nagyon, mert melegvíz két hónapja csak az álmainkban vagyon...
ugyanolyan álomkép a melegvíz is, mint a sikeres oktv, nyelvvizsga meg szociális élet. az álmok és a célok között az a különbség, hogy a célokért teszünk is, mondta egyszer az életem legfontosabb, kólaszínű hajú visszatérő motívuma, és ebben kivételesen igaza volt. úgyhogy küzdök, hogy az álmaimból jövő lehessen, én az eltére ő meg Angliába mehessen, és mégse úgy váljunk el egymástól, mint ágtól a levél... mert akkor az egész harcom egy hangyafaszt sem ér.
és küzdök azért is, hogy az a sok-sok apró kép, amit az öregkorunkról festettünk le egymásnak, whiskasszínű macskával, hatalmas franciaággyal és pöttyös kávéskészlettel, egyszer valóság legyen. és bár ezek többnyire képtelenségek, miattuk van oka, hogy még mindig élek.   

igen, én varrtam oda azt a Pink Floydot

írógépelt slamszöveg egy új barátság margójára

Üdv, Drága Olvasó!

Igen, kicsit átalakítottam a blogot. Ideje volt már, meg aztán aktívabbnak is kéne lennem, de inkább nem teszek ígéreteket.
  Időközben megjártam Sárvárt, a kiskorú költészet krémjét, de arról majd máskor. Most csak annyit, hogy április 12-én megint slammeltem a Nappaliban, legalább tizenkét fős supporting teamet csődítettem oda magamnak az első sorokba, akik kellőképpen meg is éljeneztek. Márkot beültettem a zsűribe, hogy legyen legalább egy tízpontosom, és bár helyezett még így sem lettem, úgy érzem, ez volt a legjobb slamem evör.
  Videó nincs róla, merthogy nem dobogós előadás. A címzettje a Művész úr, aki nagyon büszke rám, és nagyon jól süt-főz, és én nagyon szeretem.

akkor kezdődött a gondosan megtervezett nyomorúság, amikor szünetet kértem. 
nem tudtam, hajlandó lesz-e majd küzdeni értem, 
vagy engem is elkönyvel-e egy újabb kudarcnak, és egy darabig szenved, aztán némán tovább lép. lényegében időm sem volt kitalálni, mi történik épp, 
mert kábé negyvennyolc óra masszív önpusztítás után megint összegabalyodtunk, hogy rá három héttel ismét véget vessünk az egésznek. 
két év után amúgy, de ez most nem lényeg. 
talán az én hibám, mert kimondtam, amit gondolok. 
talán az övé, mert ő általában nem mondta ki, amire gondolt. 
talán mindkettőnké, mert azt hittük, mindent jobban tudunk, és saját magunkat is átvertük. és azóta belőle focista lett, a szó legrosszabb értelmében, belőlem meg… fogalmam sincs, most ki vagyok éppen. 
voltam már csendben és egyedül, az érzelmi hullámvasúton alul meg felül, voltam már kurvajól és kurvaszarul, és sírtam vigasztalhatatlanul… 
és akkor jöttél te, egy régi barát oldalán lépkedtél be az életembe, és egy csomó újat hoztál magaddal… igen, néha még nekem is fura, hogy milyen hirtelen lettünk jóban, és hogy kettőnk közül még részegen is te vagy a józan, és hogy inkább átcipelsz a négysávos túloldalára éjfélkor, mint hogy végig nézd, ahogy hülyeséget csinálok… mert ez új szokásom, hülyén viselkedni, aztán téged zaklatni a következmények okozta problémákkal. 
amúgy sose gondoltam volna, hogy egy nap majd egy fekete szövetkabáton meg egy szál cigin osztozkodva pont neked sírok majd egy random pinceablak párkányán. így utólag visszagondolva nem lehettem valami szép látvány, 
de azóta is szóba állsz velem, sőt, a művészt is látod bennem, gyarapítod a filmes műveltségemet és kölcsönadod a kapucnis nyuszit, és kitartóan próbálkozol megmenteni a fekete kis lelkemet, még mielőtt az egyedüllét maga alá eltemet. 
itt voltál, amikor két szar között kellett döntenem, és segítettél, hogy a lehetőséget válasszam. 
itt, amikor az ablakomban ücsörögtem álmatlan, 
az utca felé kalimpáló mezítlábakkal, mert meg akartam halni. és akkor te megtanítottál arra, hogy már halott vagyok. mindenki az. 
szép lassan realizáltam, hogy igen, így igaz, 
és akkor carpe diem, hozzuk ki a maximumot ebből a szaros kis létezésből! minden egyes elvesztegetett perc csak koporsószeg, tessék, most mindenkinek adok hármat. 
srácok, nem érünk rá semmi negatívra. tőled tanultam egy bianco-cola fölött, de nem értettem igazán, mit akarsz ezzel te meg a filmed. 
de egy másik estén lélekszakadva rohantunk végig a sötét utcán, ebből a tanulságból idézve ordítottam, hogy válaszd az életet! aztán amikor megálltunk, te folytattad, hogy válaszd a munkát, a karriert, a fogászati ellátást és a rohadt nagy tévét, és itt röhögni kezdtünk, mert egyikünk sem tudta a szöveg végét… 
na ekkor jöttem rá, hogy miről beszéltél te, meg ez az idióta Renton. 
és az életet választottam, meg a péntek estéket, meg a kecske rituális lekaparását a sörösüvegekről. ezek vagytok ti, mi, egy kis csapat fiú és lány... a tollvonások egy új barátság margóján.

elszántan hadakozott a mikrofonnal, aztán elmondott egy szöveget

már megint egy slam

Az e havi téma a "hang" volt. Harmadik lettem a szövegemmel, így videó is készült rólam, íme.
De azért alatta ott van a leirat, kisbetűvel, meg minden, ahogy a telefonomban elkészült.

mielőtt komolyabbra fordítanám a szót, szögezzünk le egy apróságot: nő vagyok. 

nem azért, mert ezt kétségbe szokták vonni, hanem mert az XX kromoszóma bizonyos előjogokkal jár,
még akkor is, ha neked a nők elnyomásáról kampányol a tesitanár,
és itt most elsősorban nem az anyaságra gondolok,
pedig szülőire járni kétségkívül jó dolog.
csak tudod, nőként jogom van random megsértődni, és problémaügyben eltitkolni mindent.
jogom van erősnek mutatkozni, és közben ordítva zokogni itt bent.
jogom van azt a látszatot kelteni, hogy felnőttem,
pedig sokszor icipici kislánynak érzem magam, aki az ölelésedre vágyik, nem a csókjaidra, és ártatlanabb a ma született gyapjúpulcsinál is.
egy icipici kislány, aki hírből sem ismeri a dohányzást meg a szexet,
nutellával eszi a háztartási kekszet,
és csak a tévéből ismeri a szexet meg az alkoholt
de hát ilyen is utoljára úgy két éve volt.
tudom, ez már nem én vagyok. de hát nálad jobban senki nem ismer.
épp ezért kéne tudnod, mikor mi bajom, mikor szenvedek premenstruációs szindrómában,
és mikor bántottál meg te. tudnod kell, hiszen ismersz.
neked megnyíltam. széttártam a kabátomat, láthattad alatta az otthoni, ócska gönceimet,
láttál smink nélkül és betegen.
eleinte ez kurva megterhelő volt nekem.
féltem, hogy ha rájössz, ki vagyok, nem fogok kelleni.
azóta már láttál sírni és én is láttalak sírni, haraptalak már véresre és törtem el a kezemet a homlokodon.
kétszer lehánytam a cipődet, és még mindig velem vagy. innentől kezdve hajlamos vagyok hinni az örökkében, de tudod, hogy nem fogok hozzád menni.
megbeszéltük ezt is, mert akkor valamiért tudtam beszélni.
a gondoltad volna szerint azért hallgatnak az emberek, mert nem akarják megbántani a másikat. valami ilyesmi lehet velem is. tudd, hogy amikor a dolgokat sírva a füledbe mormogom,
szólni szeretnék, csak nem jön ki hang a torkomon.
ha hagynád, hogy leírjam, úgy talán menne. ha levennél egy random könyvet a polcról, és megkérdeznéd, miről szól és milyen, talán visszajönne a hangom, előbb-utóbb elmondanám mi van velem,
és nem köpdösném ki az erőltetett szavaktól a belem.
olyan nehéz lenne kicsit használni a fejed, és a helyembe képzelni magad? tudod, try walking in my  shoes, megmondta a Depeche Mode is.
szeretném magam farmergatyás királylánynak érezni melletted, akiért meg kell küzdeni. persze nem várom el, hogy sárkányt ölj, mert nem te vagy a szent györgy, a hisztijeimmel kell megküzdened, és nem karddal, hanem türelemmel.
tudod, hogy rossz a májam (de semmi baj, szedek rá gyógyszert), és kellemetlenül őszinte vagyok néha, a semminél nagyobbat neked se hazudok, és mint kiderült, azt is azért, hogy össze ne törjem a lelki békédet.
szeretnék vigyázni rád és gondoskodni rólad, kimosni a cuccaidat meg kávét főzni neked.
és bár főzni nem tudok, csak rántottát sütök mesterien,
ezt kell szeretned, mert csak neked vagyok ilyen.

slamszüzesség elveszítve ✔

Hát igen, egyszer mindent el kell kezdeni. És bár két hónapja még szentül meg voltam róla győződve, hogy slamet írni se vagyok képes, elmondani meg pláne nem, végül egészen jól szórakoztam tegnap este.
  Gyorsan elcsapadékolom, milyen érzések kerítettek hatalmába a színpadon, és hány litert izzadtam puszta izgulásból, aztán elolvashatjátok a művemet. Ha akarjátok.
  Akarjátok. Úgy döntöttem. *öntelt vigyor*

Szóval. Aki ismer, tudja, hogy még egy sima kis osztály előtt előadandó prezitől is totál bepánikolok, és most is annyi adrenalint termelt a szervezetem, mint másnak egy év alatt se.
  Két cigi és a slammereknek járó ingyensör után kellően felengedtem, és szinte odatartozóként mentem fel a színpadra. A slamszüzeknek kijáró ováció fogadott, és ami meglepett és meg is örvendeztetett, az a sok-sok csettegés volt, amit közben hallottam. Ez azt jelezte, hogy a közönségnek tetszik, amit csinálok. Márk elmondása szerint a zsűrinek is tetszettem, Kövi és a zsűritag Mészáros Anikó (bennfentes slamkubos mind a kettő) néhol össze is néztek, hogy wow. Amikor pedig befejeztem, állati nagy tapsot kaptam, akkorát, hogy már kissé soknak is éreztem. Párszor oldalra is sandítottam Kövire, de ő csak mosolyogva rázta a fejét, és azt mondta:
  - Nem mentelek ki, ez neked szól.
  Aztán végre megkaptam a pontjaimat: 8, 8, 8, 8, 9. Helyezett ugyan nem lettem ezekkel, de mint legjobb slamszűznek, a Bagolyfészek Könyvesbolt jóvoltából nekem is jutott egy könyv. Hogy mit kezdek egy Leninről szóló kötettel, azt még nem tudom, de örülök neki.

Na, és itt a slam. Úgy olvassátok, hogy a slam poetry alapvetően színpadi műfaj, tehát jobban kell hogy hangzzon szavalva, mint olvasva. És ajánlott csak egyszer elolvasni. Okuljatok az én hibámból: minél többször olvasod el, annál rosszabb lesz.

Mindenkinek megvannak a kedvenc problémái. Van, aki nem jut túl a viszonzatlan szerelem című csuklóvagdosáson, vagy nem teszi túl magát egy szülőelváláson, vagy sok neki az elvárás, vagy ha nincs saját baja, hát kitalál magának. Mindenkinek van egy kedvence, például a csúnyavagyokéskövér-önsajnálat. Nekem leginkább az önbizalomhiány lehetne, de időnként biztos elém ugrik valami más, és igen, ha az élet citromot ad, csináljak limonádét, de eltörtem a citromfacsarót a múlt héten, a cukrot meg a kávémba szórtam, hogy egy kicsit megédesítsem a keserű ébrenlétet. Nem ám. Szeretek ébren lenni, mert ilyenkor tudok írni-olvasni-enni, de néha szívesen átaludnám az ébrenlétet is, csak hogy egy kibaszott paradoxon legyek. 
Igen, megvannak nekem is a kedvenc gondjaim, de én általában mindent kidühöngök vagy kiírok magamból. Főleg prózában alkotok meg indie-rockot hallgatok és szeretem magamról azt gondolni hogy egy kicseszett művész vagyok, de attól még nem leszek az, hogy ráírom koreaiul a pólómra 
Amúgy én úgy vagyok ezzel a klisés, elfuserált világgal, mint Kurt Cobain: tudomásul veszem, hogy létezik, és csinálok magamnak egy másikat. Összevarrom szavakból és ragasztok bele hangokat, és úgy teszek, mintha lenne értelme bárminek is, és fennkölt gondolatokkal fárasztom a saját agyamat. Közben néha elhiszem, hogy valamit jól csináltam, mert ötvenkilenc megtekintést láttam a blogom háttéroldalában. És hogy ne csak egy pixelfelhő legyek a kibertérben, vettem a bátorságot - korsóban adták és 300 forintba került - és kiálltam ide, mert ugye mi a faszért ne? 
És hogy visszatérjünk a problémákra, mondok néhány lájtosabbat: ha a hétnek nyolc napja lenne, nyolcnak hívnák-e? És abból mennyit kéne iskolába járni? Az emberek a túl sok minecrafttól szoktak pixeleket hányni? Ki lehet-e mondani a leírhatatlant, és a kimondhatatlant leírni, vagy mindenki köteles a kimondható közhelyekkel beérni? Vagy esetleg kilencvenhét túlzófokkal mantrázni az igazadat, hátha az a leírhatatlannak is igazat ad, de nem! Nem. Nem mehetsz mindig elébe a bonyodalmaknak, tudod? Kicsi vagy és gyönge, így jártál, majd megnősz. Vagy nem. Én már nem növök. És mégis meg tudom oldani a bonyodalmakat, ha elfelejtem a struccpolitikát. Felejtsd el te is, csak rossz hatással van rád. Inkább írj össze pro és kontra elveket, a leszaromság meg elmehet a strucckolóniába. Fel kéne nőnöd a gondolkodáshoz, és a kimondhatatlan problémáidat leírni, aztán hátrahagyni mindet csöndben megpenészedni, és csak tenyész a penész majd az is elenyész, és felemésztette minden gondodat. De te úgyis találtál azóta fontosabbakat. Más gondok, más ember, megváltoztál te is, a lelked is, az ízlésed is, és már örülök, ha bedobsz valami Arctic Monkeys-t két Me, Myself & I közé. 
Durva, nem? Te változol, én alkalmazkodom. De én mikor leszek elég fontos ahhoz, hogy te alkalmazkodj hozzám?