stranger things, hidegháború edition

[Előre bocsánat, ez rémesen spoileres lesz.]

Július 4-én, csütörtökön jött ki a Stranger Things harmadik szezonja, de mivel azidőtájt a Bolond Kalapos balatoni nyaralójában lógattam a lábam, csak ma volt időm végignézni az új évadot egy teljesen saját, különbejáratú Netflix-fiókból. Fanatikus lelkesedéssel kezdtem neki, és csak a hatodik rész körül jutott eszembe, hogy nekem rengeteg gondolatom van erről a sorozatról, meg erről a nyolc részről. Lássuk.

Egy év telt el azóta, hogy ott hagytuk Hawkinsban a kitisztított Willt és baráti körét. A demodogok már a múlt zenéje, El megtanult együtt élni Hopperrel, megnyitott a kisváros plázája és a fiúk már magasabbak az anyukáiknál. Van, ami változott, van, ami maradt a régiben. 

  Kezdjük ott, hogy vajon szükség volt-e erre az évadra. Erre a kérdésre két válasz létezik:

  - ott volt a viharfelhős cliffhanger a második szezon végén, szóval igen, és

  - még több pénzt kell csinálni egy alapvetően remek sorozatból, szóval igen.

  Itt hibázik a Netflix, ez volt a baj a 13 Reasons Why-jal is: van egy komplex történet népes rajongótáborral, húzzunk le róla még egy bőrt, mert kell a pénz. Ha engem kérdezel, Drága Olvasóm, én megelégedtem volna az első két évaddal, pedig tényleg szeretem ezt a sorozatot. Nézzük tehát a hibáit.

Az előző évad végén El bezárta a kaput egy igazán epikus jelenetben, így búcsút kellett intenünk a demodogoknak, akik az első szezon Demogorgonjának kistestvérei voltak, új ellenséget kellett tehát alkotni. Az új ellenség hasonlít az előzőekre, de a készítők félelmetesebbé akarták tenni azzal, hogy beleolvasztották a fél várost. Én nem ijedtem meg, csak groteszk undort éreztem, és egy pillanatra elhittem, hogy egy Evil Within bossfightot nézek az egyik kedvenc sorozatom helyett.

  A másik nagy problémám az volt, hogy egyenetlenül osztották el a különböző karakterekre szánt időt. Nancy szakmai monodrámája mellett ott volt ugyan Jonathan, de csak mint biodíszlet, egy veszekedésen, egy verekedésen és egy szerelmes összeboruláson kívül több nem jutott neki. Will végre aktív szereplőként vett részt a történetben, nem mint megmentésre váró királylány, de róla is csak annyit tudtunk meg, hogy azt hiszi, sosem lesz szerelmes, és féltékenyen ragaszkodik a barátaihoz. Max és Lucas kapcsolatáról csak azt tudjuk, hogy viharos, El és Mike viszonya pedig kifúj a konstans smárolásban. Mindezekkel szemben Steve megmenti a világot, egy teljesen új karakterrel az oldalán, akinek hirtelen a nevére sem emlékszem, de, megvan, Robin. Velük van Dustin és Lucas húga, Erica, aki a legidegesítőbb szereplő az egészben, és aki többet tesz hozzá a cselekményhez, mint a bátyja. Joyce az első évadban zseniálisan hozta a psychót, mostanában meg folyamatosan elveszíti az aktuális szerelmét, és már nem látom a szemén, hogy klinikai eset lenne. Biztosan hozzászokott szegény.

  Annyi különböző irányba oszlik a nyomozás és a narratíva, hogy az évad közepetáján elkezd szétesni, és a végére sem áll újra össze. Olyan kérdések maradnak nyitva, mint például

  a) mitől ment el El ereje? (számomra nem derült ki egyértelműen, hogy a szörny nyelve(?) volt-e a hibás, és ha igen, hogyan és miért)

  b) Billy miért maradt ki a szörnyből? 

  c) mi lett azokkal, akik nem maradtak ki belőle?

  d) hogyan tudtak az oroszok egy teljes hi-tech katonai bázist építeni egy nyomorult pláza alá, úgy, hogy az senkinek ne tűnjön fel, de egy gyerek a játékantennájával mégis elcsíphesse a kódot?

  Lehet, hogy a kákán keresem a csomót, mert az orosz-szál nélkül eggyel kevesebb ember hal meg és eggyel kevesebb kapun tudnak ki-be járni a szörnyek - de én ezen a ponton már abban sem vagyok biztos, hogy ez a kapu az upside down-ba vezetett. 

  A halálozási arány zavart még nagyon. Valamilyen szinten Hopper halála is indokolt volt, de túlságosan egy időben következett be Billy-ével, és ahelyett, hogy a két tragédia még nagyobb fájdalmat (vagy akár katarzist) váltott volna ki a nézőből, kioltotta egymást, mivel nem lehetett egyszerre mindkettőre figyelni. 

Nézzük a dolgok jó oldalát: a zene még mindig remek, a hangulat még mindig a régi, sőt, mivel a gyerekek megnőttek, talán kicsit közelebb is került a kis lelkemhez. Eszembe juttatta a saját első csókjaimat, az első plázázásokat és ötleteket adott, hogy legközelebb milyen göncöket keressek a turiban. Kicsit indokolatlan ugyan, de én élveztem, ahogy a sorozat színre rángatta a csúnya, rossz kapitalizmust, és aztán szimbolikusan le is rombolta. Az oroszok jelenléte nélkül senki nem jött rá egész eddig (tegye fel a kezét, aki igen, lefogadom, hogy nincs senki), hogy rohadtul a hidegháború korszakában járunk - a végén ugyan, de benne. Itt vannak az oroszok, titkos kódot használnak, valami félig ismeretlen okból ki akarják nyitni az egy éve zárt kaput, és ha ez nem lenne elég, a pláza sarkított képét is bedobva színezik ki a hidegháborús szembenállást. Nem értem ugyan, miért van ennek jelentősége ebben az évadban, ha eddig nem volt, de valóságosabbá teszi a cselekményt. Egy darabig az ember szinte tényleg elhiszi, hogy megtörtént, és hogy azok a maszkos figurák az elején a Csernobil hírnökei. (Arról is beszélhetünk majd, ha van rá igényed, Olvasóm.)

Egy abszolút nézhető, sőt, élvezhető évadról beszélünk, és szívem szerint azt mondanám, hogy záró évadról. Könnyes elköszönéssel zárult a szezon, de megint elejtettek egy-két apró cliffhangert. Hopper nélkül nincs Stranger Things, ezért egy részem titokban azért szurkol, hogy tényleg ne legyen, egy másik részem meg pontosan tudja, hogy lesz, és ha nem olyan folytatást/lezárást kap a történet, amilyet érdemel, akkor halálosan meg is fog sértődni.

'alacsony költségvetésű énén'

Ennyit tudtam mondani. Ha egyetértesz, Mélyen Tisztelt Olvasóm, szólj. Ha nem értesz egyet, vitatkozzunk, szeretnék végre rendes érveket hallani, nem olyanokat, mint a Volton. 

  Apropó, Volt... azt hiszem, lesz még miről beszélnünk.

filmmaraton 8.0 | amit a tumblr grunge-nak ítélt

Üdvözöllek, Mélyen Tisztelt Olvasóm!

Tombol az alvászavarom, egyedül érzem magam és ebbe a tumblr nevű találmányba fojtom a szükségtelen túlgondolkodásaimat és agresszióimat. Olyan képeket találni rajta, amik elterelik a figyelmemet magamról, csinálnak körém egy hangulatot, kezdek kiszakadni a magam köré halmozott szarból - és rendszerint ilyenkor merül le a telefonom.
  Lényegalényeg, a grunge keresőszó az egyik leggyakoribb az előzményeim között, és a tumbli időnként feldob nekem filmekből és sorozatokból kivágott képeket is. Jonathannek vagy Jamesnek mindig örülök, az ismeretlenekre rákeresek, megbotránkozom a magyar címeken, aztán eldöntöm, hogy tartok belőlük egy filmmaratont, mondjuk most.
  Mindjárt kilenc, holnap felemás napom lesz, vágjunk bele.

IDEGPÁLYA
(Nerve)
Annak idején még Zsanival terveztem megnézni ezt a filmet, nem jött össze, hát akkor most.
Alapvetően nem volt rossz, az vele a legnagyobb problémám, hogy nagyon nem valóságos. Egy jól megcsinált rendszer a háttérsztori, ez a "nerve" vagy "idegpálya" nevű netes felelsz-vagy-mersz játék, amiben tulajdonképpen csak merni és nyerni lehet - vagy mindent elveszíteni. Jól kitalálták ezt a játékot, de kizártnak tartom, hogy megvalósítható lenne, és ha mégis, akkor iszonyú félelmetes, hogy a mi biztonságosan semlegesnek vélt facebook-adatlapunkról mennyi veszélyes információ juthat illetéktelen kezekbe.
Hála istennek nem erre volt kiélezve a film, mert már a könyökünkön is ez folyik. De nem is az emberi kapcsolatokra vagy természetre, mert egyrészt a karakterek fájóan kidolgozatlanok maradtak, másrészt a végén, amikor minden átcsapott egyfajta Éhezők viadalába (spoiler alert) földhöz vágták az egész tanulságot azzal, hogy összeomlasztották a játékot a mindenhez értő tizenéves hackerek (akikkel a főhősünk két órája rútul kicseszett), és a gyilkossá vált nézősereg egyszerűen kisétál az arénából, és kész, vége, ennyi! Elmarad a katarzis. Izgalmas, pörgős, követhető és élvezhető film volt még így karaktermélység és racionalitás nélkül is, és nekem igenis fáj, hogy elmaradt a katarzis.
A film vége felé így már csak annak tudtam örülni, hogy Vee sportcipőben rohanta végig a játékot, és hogy nem merült le a telefonja. Meg a soundtrackben felbukkanó Børns- és Halsey-számoknak.

SZERENCSÉTLEN BALESET
(The Crush)
Nem egész másfél óra ez a film, és mégis iszonyúan sok. Mivel szerencsémre Netflixen elérhető és angolul tudtam nézni, a magyar címre semmilyen indokot nem találtam, egyetlen ötletem van, és arra még visszatérek.
Az angol nyelvben vannak kiváló kifejezések, amiket lehetetlen magyarosítani, mert nekünk nincs rá szavunk, vagy van, csak nem hangzik jól. A 'crush' szó szerint ütést, zúzást jelent, és azt a személyt hívjuk így, aki tetszik vagy bejön (talán a kiszemelt szó illik rá a legjobban, de azt meg mintha egy másodosztályú általános iskolai pletykalap horoszkóprovatából szedtem volna elő). 
A történet alapjában véve a Lolitához hasonlít, de itt a 14 éves, Adrian nevű kislány a kattos, és a hozzájuk költöző crush, Nick kora az övének a duplája. Ez egy rendesen felépített, lineáris cselekményszál, ahol percről percre jövünk rá, hogy valami nagyon nem oké. Nézed a filmet, az első húsz percben még minden oké, de már kicsit gyanakszol. Fél óránál már szorongsz. Elkezded kellemetlenül érezni magad, és a tudatalattid meg van róla győződve, hogy benned van a hiba, biztos alacsony az ingerküszöböd. Negyvenöt percnél megbotránkozol. Egy óránál már irtó ideges vagy. A legvégén a tenyeredbe ejted a homlokod, hogy te ezt láttad jönni, és tudod, hogy van tovább, ami nem hagy nyugodni, és tovább idegeskedsz. Szóval ilyen ez a film, de meg kell valljam, a kiscsaj zseniálisan hozza benne a psychót, talán kicsit túl jól is. Kinda creepy.
A magyar címet pedig csak azzal tudnám indokolni, hogy Adrian crush-ai 'szerencsétlen baleseteket' szenvednek a viszonzatlan szerelem bosszújaként. Kinda fckn creepy.

GYILKOS JÁTÉKOK
(Heathers)
Ebből a filmből sorozat is készült idén, ez HBOGO-n megtalálható, de nekem nem ez kell, keresgélek tovább.
Na. Egy 1988-as, teljesen tipikus amerikai gimis hierarchiát látunk, aminek a csúcsragadozói egy triumvirátus Heather nevű lányokból, hozzájuk csatlakozik Veronica, aki amúgy Winona Ryder. (Fun fact: Winona Ryder nagyon sok mindenben ott van, és a legtöbbször nem jössz rá, hogy ő az, amíg meg nem nézed a cast-ot.) Nagyon abszurd és felettébb érdekes események váltják egymást a vásznon, a néző szinte el is felejti a high school-klisét, mert egy pomponcsapatnál sokkal kevésbé megszokott véletlen emberölésből kiinduló gyilkosságsorozat. Tökéletesen illeszkedő, de azért feltűnő ellentéteket csúsztat egymásba ez a film, ettől lesz annyira groteszk, és ettől passzol annyira az a végkonfliktus, ahova a történet afrikai atlétát megszégyenítő sebességgel kifut. 
A hiányérzetemet Jason Dean karaktere okozza, akit én valamiért James Dean-nel azonosítok, pedig tudom, hogy nem kéne. Szóval az öreg J.D.-ről lerí, hogy valami nem stimmel nála, de hiányolom a háttérsztorit, hogy mitől kattant meg, vagy egyáltalán, hogy Veronicán kívül bárki más is kimondja, hogy fiam, te nem vagy normális.

Na, ez volt az első tumblis maratonom, de szerintem lesz még hasonló, folyamatosan jönnek az újabb ötletek, de ami azt illeti, az HBO-s Heathers-höz is kedvet kaptam. Majd meglássuk. 

Köszönöm, hogy velem tartottál, Mélyen Tisztelt Olvasóm, az alábbi dalocskával kívánok nyugodalmas jó éjszakát.

zenemaraton | új vizeken

Szervusz, Mélyen Tisztelt Olvasóm!

Elég régen adtam hírt magamról, tudom, sajnálom. Ennek oka, hogy vizsgáztam történelemből, aztán elmentem Balatonfüredre táncolni (dokumentáció itt), és hogy témám sem volt, amiről írhatnék, csak néhány túl személyes vers.
  Aztán történtek a következő dolgok:

• meghalt XXXTentacion. Egy perc néma csenddel, aztán a Look At Me című dala maximum hangerős lejátszásával hajtsunk fejet az emléke előtt. Nekem még mindig fáj.
• rájöttem, hogy még mindig nem hallgattam meg sem az Arctic Monkeys, sem a Vad Fruttik új albumát, ráadásul tegnap szólt Bandita, hogy a Death Grips is kiadta az új lemezét.
• rájöttem, hogy a szokásos filmmaratonjaim helyett most tarthatnék a változatosság kedvéért zenemaratont, ezt a három albumot meghallgatva és értékelve. Ilyennel még úgyse próbálkoztam, kíváncsi vagyok, értek-e hozzá.

Szóval legyen ez a kis zenehallgatós chill az antifishingem része. Apropó, ha már így kiraktál az év zenei eseményéről, kedves Nemnevezlekneveden, remélem, befagy ott Orfűn a p****d.

ARCTIC MONKEYS: Tranquility Base Hotel & Casino

A kritikusok nagyon lehúzták ezt a lemezt, Bandita bátyja szerint viszont az eddigi legérettebb AM-album. És már azt is értem, miért ilyen megosztó.
  A 11 szám között nincs igazán dinamikus, mint az R U Mine, sem sötétben lopakodós, mint a Don't Sit Down 'Cause I've Moved Your Chair, sem sírva ordítós, mint a Do I Wanna Know, hanem nagyjából ugyanazon a hangszínen van egész végig, és ettől olyan lesz, mint egyetlen, 41 perces szám. (A Cure mondjuk csinált ilyet, de ez most mindegy.) És ettől a kissé egyhangúságtól kissé unalmas lehet, ha az ember csak a zenére koncentrál, chilles háttérzajnak vagy egy kába, álmatlan éjszakához aláfestő zenének viszont kiváló.
  És mikor kiváló még? Ha az ember figyeli a szöveget, mert atyaég, ezek a szövegek versek. Igazi kortárs versek, amiknek hiába érted minden szavát, nem tudod kihámozni mögüle a lényeget, mert különböző gondolatok között csapong, elbújik önmaga mögé, aztán a szemedbe csap egy olyan metaforát, hogy hanyatt esel. Néha valahonnan előugranak olyan szavak, amiknek szinte semmi létjogosultsága, és utána mégis beleolvadnak a háttér káoszába (lásd: She Looks Like Fun). Meg kéne hallgatnom újra, hátha okosabb lennék, de arra nincs most időm, hogy még 41 percig feszülten figyeljek és álmélkodjak, visszavan még két lemez.
  Negatívum: imádom Alex Turner hangszínét, és tudom, hogy tisztán kiénekli a magas hangokat is, de nem kell egy albumot végignyávogni ahhoz, hogy ezt bebizonyítsa. Legközelebb egy oktávval mélyebben, kérlek. Köszönöm.
  A legjobban az utolsó szám, a The Ultracheese (igen, már azt sem tiszta, hogy mi az az ultrasajt, de jól hangzik) fogott meg, a szövege jelen pillanatban igen közel áll a lelkecskémhez.
  Fun fact: a Tranquility Base az első holdra szállás helye. Ebből hotelt és kaszinót csinálni, és olyanokat mondani, hogy Jézus a fürdőben, anyu a fodrásznál, olyan hangulatot teremt, amit nem is tudok hova tenni, csak úgy süppedek bele.

VAD FRUTTIK: Szabad.vagy

Húha. Össze kell szednem a gondolataimat. Mivel itt csak 8 szám van, akár mindegyikről is beszélhetnék egyesével, de nem tudom, majd lesz, ami lesz.
  Az elején mosolyogva bólintottam, hogy igen, ez még mindig ugyanaz a kicsit technós alter-rock a régi fájdalmakból és drogos flessekből összeemlékezett dalszövegekkel, amit megszokhattunk. Nagyon szeretem Likó Marci szóhasználatát, rímeit, őszinteségét, és éppen ezért csalódtam akkorát a Szájhoz a száj című dalnál. Marcell szívem, mi ez a kliséparádé? A zenével semmi baj nincsen, és tudod, hogy mennyire szeretlek és hogy a következő koncerten ezt is énekelni fogom veled, de te ennél sokkal szebbet, jobbat, szofisztikáltabbat tudsz írni.
  Utána jött az Ébren című dal, videoklipestül. A refrénben ugyan hallok egy enyhe Esti Kornél-áthallást (Nincsen senki fent), de nem számít, mert a többi egészen más irányba tereli az egészet, főleg ez a rész:

Álmodban kirúzsozol malacokat. 
Hiába, a disznó csak disznó marad. 
Mosdathatod napestig, nem változik, 
ha asztalhoz ülteted, odaszarik, 
de nem tűnik fel, dédelgeted tovább. 
Álmodj a disznóiddal, jó éjszakát!

A klipben ehhez hozzátettek egy enyhén hajmeresztő látványvilágot, ami meg Roger Waters disznótorára emlékeztet, de egy olyan komplex elegyet eredményez, hogy amiből nincs kedvem más zenészekhez hasonlítgatásokkal kitörni, jó ott benne.
  A Jobb lesz holnap című dalnál csak azért csalódtam, mert én ismerem ennek a mantrának a történetét a Bunkerrajzolóból, és nem így képzeltem el a megzenésítését. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani ezt az érzést, mint amikor megnézed filmen a sokszor olvasott Harry Pottert, és hiába csodás, egészen más, mint ahogy elképzelted.
  Az album végére már megvolt a kellemes vadfruttis hangulat, az utolsó három szám nagyon erősre sikerült. És le az összes kalapommal, Marci, én nem tudom, hogy bírod ezt. Minden egyes dalodban a saját sebeidet tépkeded fel, és valahogy csak megerősödsz, megbocsátasz, és nem felejtesz. És miután végighallgattam még egy adagnyi vallomás megzenésítését, a legvégére odalökted a Tartalak című számot. Majdnem bőgtem, annyira jólesett. Köszönöm.

DEATH GRIPS: Year of the Snitch

A Death Grips-nek eddig csak a The Money Store című albumát volt szerencsém hallani, de azon található a világ legbadassebb száma, és mint mostanában kábé minden, az is Banditának köszönhető, hogy ismerem ezt a dalt.
  Lényegalényeg, viszonyítási alapom itt kevesebb van, mint az Arctic Monkeys vagy a Vad Fruttik esetében.
  És én ebből nem értettem egy kukkot sem. Több okból.

1. Iszonyú gyorsan beszélnek.
2. Iszonyú torz, ahogy beszélnek. Sokszor olyan, mintha víz alól jönne.
3. Hiába nézem hozzá a lyricset, ezek valami egészen másfajta angolt beszélnek, mint én
4. egészen másfajta nyelvtannal.

Ahol a szavakat megértettem, ott sem bírtam eldönteni, mit jelentenek, vagy hogy egyáltalán jelentenek-e valamit.
  Ezen a lemezen 13 szám van, abból kettő instrumental. A többi 11 között volt olyan, ami egy durvább Hollywood Undead-szám és random pornhub-videó szerelemgyerekének tűnt, volt olyan, ami egy átlagos freak show aláfestő zenéje lehetett, volt, amin nem tudtam mást, csak nevetni, szóval egy nagyon összetett élmény volt ezt végighallgatni, csak úgy érzem, felesleges volt a feszült figyelem.
  Úgy érzem, ezt az albumot is inkább rettenetesen beállva kéne hallgatni. Úgy talán nem fáraszt le ennyire.

roger waters a hold sötét oldaláról

Szervusz, Mélyen Tisztelt Olvasó!

Fáj a lelkemnek, hogy ilyen régóta halogatom ezt a kis élménybeszámolót, de egy előnye talán mégis van: leülepedett bennem az eszeveszett rajongás, és azt hiszem, józanabbul tudok gondolkodni Roger Waters budapesti koncertjéről.

Waters a Pink Floyd basszusgitárosa volt, és ő szerezte az olyan remekműveket, mint a Wish You Were Here, The Darks Side Of The Moon, The Wall és az Animals. Április 29-én tudtuk meg, hogy május 2-án koncertje lesz az Arénában, úgyhogy amíg a kishúgom a tornaversenyére melegített, mi apával gyorsan lecsaptunk az utolsó két egymás mellé szóló helyre, és atyaég, de jól tettük.

A Pink Floyd mindig híres volt a színpadtechnikájáról, és 21. század ide vagy oda, én ilyen színpadi show-t megkockáztatom, hogy még életemben nem láttam. Ez nem egy egyszerű koncert volt, hanem előadás két felvonásban, zenei aláfestéssel. Waters remek formában van, és cseppet sem normális. Hadd fejtsem ki.
   Az első részben hangzottak el olyan ikonikus dalok, mint a Time, a Wish You Were Here vagy az Another Brick In The Wall. A lézerek és egyéb fények annyira meg voltak komponálva, hogy tökéletes összhangban voltak nemcsak a ritmusokkal, hanem még az akkordváltásokkal is. A kivetítőn megjelenő képek között olykor feltűnt élőben Roger bácsi vagy a többi zenész arca, átszínezve, elmosva, ahogy a hangulat kívánta. És amikor az ember azt hitte, hogy ennél jobb már nem lehet, megjelent a színpadon egy osztályra való gyerek narancssárga rabruhában és zsákkal a fejükön, és elkezdődött a Happiest Days Of Our Lives, aztán persze az Another Brick In The Wall második és harmadik része. Mire eljutottunk idáig, a gyerekek már 'resist' feliratú pólóban táncoltak kicsit összeszedetlenül, de lelkesen.
   A második felvonásra az Animals borítóját idéző gyárat húztak az ácsorgó tömeg feje fölé (malac is volt fölötte), és ennek a gyárnak az oldalára is vetítettek aztán szövegeket, képeket, egyéb illusztrációkat. Ekkor szólt a Pigs. A dalhoz illően még a világ legnagyobb héliumos lufiját is berepítették a nézők fölé (stílusosan egy malacot, Trumpot gyalázó szavakkal az oldalán), ezzel egy időben pedig konkrét disznótort tartottak a színpadon, disznó-álarcokkal meg pezsgővel meg ijesztő zöld fényekkel. Mintha egy őrült elmébe csöppentem volna.

   Waters egyébként a szólókarrierjéből is játszott dalokat, azok is tetszettek, de mivel előtte nem ismertem őket, nem hagytak bennem olyan mély nyomot, mint amikor a kedvenceimet hallottam, ilyen szintű vizuális aláfestéssel, amibe amúgy még egy anyukának szóló köszönetmondás is belefért. Zárásként aztán megjelent (szintén a tömeg feje fölött) a prizma lézerekkel határolt alakja.

Talán a legjobb dolog ebben a koncertben az volt, hogy a látvány egyáltalán nem ment a zene rovására. Waters gitározott, énekelte amit tudott, amit nem, arra szereztek valakit David Gilmour-éhoz hasonló hangszínnel.

Lényegalényeg, döbbenetesen megkonstruált látványvilága és remekül összeválogatott setlistje volt Roger Waters koncertjének. Tartotta magát a szokott színvonalhoz, na. Ha mázlim van, egyszer utoljára még összeáll a csapat maradéka, és eljönnek kis hazánkig.

Ha van pár perced, Drága Olvasóm, szerintem érdemes ránézned erre a felvételre, bár picit korábban már lelőttem a poént.
Jó éjt, Olvasóm! A kedvemért hallgasd meg a High Hopes-ot is, elalváshoz pont jó lesz.

death note | a legokosabb manga evör

Szervusz, Mélyen Tisztelt Olvasóm!

Ezt a bejegyzést elsősorban egy molyos Death Note-kihívás miatt írom, de arra inkább csak az első fele vonatkozik - a másodikban az animeváltozatra is ki fogok térni.
  Ha valamilyen oknál fogva nem ismered a Death Note manga- és/vagy animesorozatot, rohanj és olvasd el és nézd meg Ohba Tsugumi és Obata Takeshi munkájáról van szó, egy tizenkét kötetes mangasorozatról, aminek az anime-feldolgozását 37 részben valósították meg. Ez volt az első mangám és animém, és eddig a legjobb is, de szó sincs arról, hogy a Death Note hibátlan lenne.

borítók

A történet alapvetően két briliáns elme macska-egér játékát követi végig egy halálistenek által többé-kevésbé befolyásolt világban. Yagami Light gimnazista tanuló, aki megtalálja Ryuk halálisten szándékosan földre ejtett halállistáját. Akinek a nevét ebbe a füzetbe írják, meghal. Light úgy dönt, egy új, bűnözéstől mentes világ létrehozásához használja fel a füzetet, és minden bűnözőt, akiről tudomást szerez, eltesz láb alól, így ő lehet majd az eljövendő új világ istene.
  Mivel először a japán rendőrség, majd az Interpol és az FBI is nyomozni kezd a szokatlan halálesetek ügyében, és természetesen semmire sem jutnak, a világ legjobb nyomozóját, L-t hívják segítségül, és itt kezdődik az a félelmetesen okos és hátborzongatóan izgalmas hajsza, amiben a killer szóból Kirának keresztelt Light és L próbálják egymást megelőzni, elkapni, megölni.

Ryuk halálisten

L, Light és Misa

Minden mangában kulcsfontosságúak a rajzok, mivel mégiscsak képregényről van szó. A Death Note-nak jellegzetesen japános, de egyedi képi világa van, egyedi karakterekkel. Számomra az egyik legérdekesebb a halálistenek ábrázolása: vannak közös jegyeik, de mindegyik egyéni, és tökéletesen passzol a jellemükhöz. Ryuk folyton vigyorra húzódó szája sejteti, hogy ő az egyik legnagyobb humorforrás az egész sorozatban, Rem fél szeme le van takarva, mintha olyannyira távol akarná tartani magát az eseményektől, hogy látni se akarja őket teljesen, Shido gömbölyű feje jelzi, hogy szegény tényleg elég együgyű. Az emberi karaktereknél inkább a különböző arckifejezések és testtartások a beszédesek; egy-egy őrült vigyor vagy ritka félmosoly többet elárul, mint a dikció vagy a belső monológ, a kidolgozottságuk pedig egyenes arányban van a történetben játszott szerepük fontosságával. Light, Misa vagy Light apja, Yagami Soichiro rendőrfőnök sokkal gondosabban megrajzolt figurák, mint mondjuk Ukita rendőr vagy a Sakura TV igazgatója, Demegawa.
  És itt véltem felfedezni egy apró hibát. Nagyjából a sorozat közepén van egy időbeli rés, több év telik el, Light gimnazistából nyomozó lesz, a világban lecsökken a bűnözés, Sayu is felnő annyira, hogy Matsuda érdeklődni kezdjen iránta. És érdekes módon az ábrázolásukban mindössze annyi változott, hogy Sayu magasabb, az öreg Yagami meg őszebb lett. Lighton és Misán egyáltalán nem látszik az a pár év, pedig tudjuk hogy tizen- meg huszonévesen mennyit változik az ember.

És ugyanennél a résnél valahogy lelassul a cselekmény. Az a bizonytalan kamu-együttműködés okozta feszültség, ami L halálával (spoiler, bocsánat, nekem is fáj) eltűnik, egy vákuumba csap át, pedig két fronton jelenik meg L utódja, Near és Mello személyében. Bár őket úgy mutatják be, mint L jogos örököseit, Mello magas intelligenciájára én vajmi kevés bizonyítékot találtam - de lehet, hogy csak rossz helyen kerestem. Near már hasonlít L-re, de körülbelül nyolc éves ha van, egymaga ugráltatja az FBI-t, és iszonyúan idegesítő. Ez a csata a logikai bravúrok gigászi küzdelme helyett már csak arról szól, hogy Near bizonygatja, hogy Light Kira, Light meg tagadja, és a piszkos munkát különben is rég lepasszolta félrandom megbízottjának.

Near

  Igen, Near okos, de nincs sok dolga azon kívül, hogy bizonyítékot szerez, de azt a három kötetet, amibe ez beletelik, felesleges nyújtásnak érzem. Ráadásul ugyanúgy kuporog, mint L, csak nem székben hanem a földön, ugyanúgy játszadozik, mint L, csak nem kajával, hanem dominóval, dobókockával, legófigurákkal, mikor mi van kéznél. Számomra L haláláig izgalmas a sorozat, de valahogy le kellett zárni, és ez még mindig a legjobb forgatókönyv, amit el tudok képzelni.
  Light és L jellemrajza zseniálisan el van mélyítve, Misáé szintúgy, neki csak a karaktere idegesítő. L az emberi kapcsolatokat illető naivitásával és intelligens, cinikus humorával és Ryuk az almafüggőségével és szintén cinikus, szarkasztikus szövegeivel a komikum két legfőbb forrása. Mivel L halála után Ryuk is jó időre eltűnik, van még egy ok, hogy mitől olyan lapos az utolsó harmada.

Az anime az összes jó és rossz tulajdonságot megtartotta. Viczián Ottó hangja L-nek telitalálat, Misa picsogása irritálóbb, mint olvasva, de meg lehet szokni. A zene fantasztikus, tökéletes háttere az eseményeknek, szinte élőlényként kanyarog a történetben. A színvilág is passzol, minden tökéletes, a hibák ugyanazok, mint a könyvekben, de nem lehetett és nem is kellett ezeken változtatni, ez így kerek egész.
  Sajnos készült ebből a csodából egy filmváltozat is, igen, élőszereplős japán film. Értékelem az igyekezetüket, de ez a vállalkozás Ohba Tsugumi művének a lehető legdurvább megerőszakolása volt. Minden olyan audiovizuális alkotás, amiben élő emberek vannak jelen és könyvön alapul, kényszeresen változtat a cselekményen, és nem ritkán előfordul, hogy teljesen meggyalázza az alapanyagát.
  Így történt ez itt is: az amerikai L-t ázsiai színész játssza, a szőke Misának itt barna haja van, a halálistenek mozgásképtelen, XXL-es gyurmafigurák. Lehetetlen komolyan venni. Ha jót akarsz, Drága Olvasóm, megmaradsz a mangánál és az animénél.

Remélem, meghoztam a kedved a Death Note-hoz. A biztonság kedvéért megmutatom, milyen fasza fancuccokat lehet eBayről szerezni, és hogy milyen vicces figura ez az L. Aztán ha van véleményed, én kíváncsi vagyok, te meg tudod, hol találsz.

az a nyaklánc egy óra

filmmaraton 7.0 | old but gold

Szervusz, Mélyen Tisztelt Olvasó!

Kicsivel hét előtt Márk szép álmokat kívánt nekem. Kinevettem és letettem a telefont. Mintha szoktam volna aludni, az utóbbi két napban meg aztán pláne... na, mindegy.
  Már felszerelkeztem kávéval, a hűtőben várja az avokádós-spenótos-uborkás-homoktövises pempőm, hogy reggel megegyem, gyógyszert is vettem be, szóval neki is kezdhetek a négy kiválasztott filmből az elsőnek.
  A ma éjjeli program: szép nők, csúnya férfiak, négy évtized; izgalmas koncepció.
  Már csak abban bízom, hogy nem megy el az internet.

CASABLANCA
(Casablanca)
Negyvenes évek: Humphrey Bogart
Meglepődtem, hogy magyar rendező munkáját nézem, '42-ből, fekete-fehérben, de jóleső élmény volt. A rengeteg szesz meg cigaretta, ami ebben a filmben elfogy, és a néger jazz-zongorista józanul részeg hangulatot teremtett (ja, most már létezik ilyen). És imádom Bogart cinikus humorát, de komolyan.
A legérdekesebb mégis az volt, hogy milyen politikai konfliktusok kacskaringóztak Casablancában. Sose láttam még olyan második világháborús filmet, amit konkrétan a háború alatt forgattak. Egészen máshogy állt a témához, szinte úgy kezelte, ahogy más a reggelijéről beszél. Sokkal élet-szagúbb volt, mint a többi háborús film, mert ez is pontosan tudta, milyen szörnyű dolog a háború, de kicsit sem volt hatásvadász, mert majdhogynem leszarta, a szerelmi szál nem volt nyálas, a vége kiakasztott, de nem fogom lelőni, hátha van még olyan Olvasóm, aki nem látta ezt a filmet. Érdemes megnézni, egészen jópofa.
Jó, egyvalamit muszáj lelőnöm. A magyar változat zárójelenetében nem az van, hogy "this is the beginning a beautiful friendship", hanem valami egészen más, ami passzol, de azért na...

VAN, AKI FORRÓN SZERETI
(Some Like It Hot)
Ötvenes évek: Marilyn Monroe
Kicsit húztam a szám, amikor nekiálltam, mert fogalmam se volt, miről szól, de azt sejtettem, hogy Marilyn lesz az ostoba szőke. És amúgy igazam lett, de sokat dobott Virág karakterén, hogy saját maga mondta ki, hogy nem valami eszes. Fő az őszinteség.
Egyébként rengeteget nevettem, volt itt helyzet- meg jellemkomikum is. Az alapvető humorforrás két férfi nőnek öltözése, és nem butították le ezt a annyira, mint a Gagyi mamiban negyven évvel később, itt szükségem volt az agyamra. No nem végig, de azért előfordult.
A színészek jók, a karakterek szerethetők, a sztori vicces, és megtaláltam az I Wanna Be Loved By You-t. Kifejezetten örülök, hogy már tudom a származását, miután a múltkor ezt énekeltem részegen.

ÁLOM LUXUSKIVITELBEN
(Breakfast at Tiffany's)
Hatvanas évek: Audrey Hepburn
Na, megint egy remek címfordítás... Gratulálok.
Ez a film körülbelül olyan hatással volt rám, mint az Amélie csodálatos élete. Minden pillanatát imádtam, Audrey haját és ruháit, George Peppard szemeit, a cicát, a kanapét, még a kínai szomszédot is. Egy életkép volt a hatvanas évek Amerikájából, a valódi szabadság hazájából, és mégis inkább olyan, mint egy szürrealista novella.
Audrey Hepburn a valaha élt legszebb nő. Fact. És az általa megformált Holly egy jelenség, a napszemüvegével, hosszú cigarettaszipkájával, csapongó gondolataival. Van egy elméletem (és ezt az utolsó percekben Fred/Paul is igazolta), miszerint Holly valójában nem "hangyás", egyszerűen csak fél a saját érzéseitől. Az a szabadság viszont, amiben az életét éli, nagyon inspirálóan hatott rám, és sok gondolatában tudok osztozni. Fred/Paul karaktere kicsit kétdimenziós, de szerethető, a férjjelöltek bosszantóak. Aranyos happyend, csini ruhák, helyenként kacagtató, máshol bosszantó, édeskés, de nem cukormázas lávsztori. Szerintem új kedvenc.
(Fun fact: Paul Varjak könyvének a címe Nine Lives, ami egy Deuce-album címe is. Szerintem vicces.)
(Fun fact II: '95-ben a Deep Blue Something című zenekar csinált egy Breakfastat Tiffany's című számot, elég híres lett.)

JÁTSZD ÚJRA, SAM!
(Play It Again, Sam)
Hetvenes évek: Woody Allen
Azért csípom ennyire ezt a fickót, mert elviselhetetlen. Hipochonder, paranoiás, csúnya, nem ért a nőkhöz, művelt és szarkasztikus humora van, kedvem volna agyonütni egy zongoraszékkel.
A cselekménye sokkal több, mint az Annie Hall-é, mégis elég hasonló, talán az azonos színészek miatt. Viszont Casablanca-rájátszásnak remek, annak a zárójelenetével indul és végződik, tehát nemcsak a Játszd újra, Sam!, hanem az éjszakám is keretes szerkezetű.
Kifejezetten szórakoztató filmecske volt, ahogy azt Woody Allentől megszokhattuk. Bogart megjelenése icipicit idegesítő, de a koncepció tetszik, a lezárás pedig nem bosszantott fel annyira, mint a Casablancáé, és azt is tudom, miért. Linda karakterét jobban kiismertem, mint Ilsát, megértettem, mit akar meg mit nem, és ezáltal értettem meg Ilsa döntését is. Félig-meddig. Ott hagyják a reptéren a csúnya férfiakat, oké, és elmennek a seggfejekkel. Na, mindegy.

(Fun fact III: ezen a négy filmen keresztül frankón végig lehetett követni a telefon evolúcióját '42 és '72 között. Ha jól számolok, ez harminc év.)
Na jóéjt.

netflix & chill?

Szervusz, Mélyen Tisztelt Olvasó! Hogy állsz a sorozatokkal?

Én külön excel-fájlban tartom számon, hogy miket nézek, melyik sorozatban hol tartok, külön színkóddal jelölöm az animéket, már befejezett és elkezdésre váró sorozatokat, mert különben belezavarodnék. Igen, ennyire sok műsor van, amire időt szánok, és a legtöbbre azért jó okom van.
  Nemrég elkezdtem egy újat, gyorsan be is fejeztem (mindössze nyolc része van, mindegyik húsz perces, és ő is azt akarja, hogy nézd). Ez a The End Of The F***ing World, ami már a harmadik Netflix-sorozatom volt, ezért arra gondoltam, szánok egy bejegyzést ennek a háromnak, mert a Netflix állati jól csinálja, amit csinál.

A Netflix a szex meg a kávé után a legjobb dolog a világon, egy 1997-ben alapított amerikai cég, amely filmek és sorozatok online elérését teszi lehetővé, ha fizetsz érte, tehát lényegében a Spotify audiovizuális nagytestvére. 2013 óta gyártanak saját sorozatokat, ezeknek a száma 2016-ra elérte a 126-ot, és ezt a gyártórészleget hívják Netflix Originalsnak. Ők követték el azt a hármat, amiről most írni fogok, és azt a jó néhányat, aminek majd egyszer nekiállok.

13 REASONS WHY
Sajnálom, a magyar címére egyszerűen nem áll rá a szájam. A történet szerint egy tipikus amerikai középiskola egyik tanulója, Hannah Baker röviddel az odakerülése után öngyilkos lesz. A sztori két szálon fut: egy retrospektív szálon, ami Hannah öngyilkosságig vezető útjáról szól, meg egy lineárison, amiben Clay Jensen a Hannah által hátrahagyott bizonyítékok alapján próbálja kitalálni, ki felelős a lány haláláért.
  Az alapfelállás szerintem zseniális, pengeélen táncol a témaválasztással és a megvalósítással is, vitázgattak is róla emberek, hogy szabad-e így beszélni egy ilyen érzékeny témáról.
  Szerintem szabad és kell is, és a Netflix jól tette, hogy elkészítette ezt a sorozatot - Jay Asher könyve alapján. Igen, ez egy könyvadaptáció, nem, nem olvastam az eredetit, és nem, nem is tervezem. Ezért beszélünk mi most a sorozatról. Tökéletesen 21. századi problémák, szándékos retro-beütéssel, mint amilyen a kazetta-motívum vagy maga a soundtrack. Kiváló betétdalokat választottak, mint amilyen a Love Will Tear Us Apart, vagy a Fascination Street. Érdekes megoldásnak tartom a két szál eltérő színvilágát, mintha Hannah körül minden színesebb lett volna. Ahogyan a színészi játék és a soundtrack, ez is tapsot érdemel.
  Persze itt is vannak kisebb-nagyobb hibák, de nagyon elgondolkodtatónak tartom azt, amit ez a sorozat az emberi kapcsolatok jellegéről, zaklatásról, hazugságról és hallgatásról mond. Nagyon sokat lehet belőle tanulni, de nem dörgöli a néző orra alá a tanulságait, és ez is megér egy tapsot.
  Idén tavasszal vagy nyáron jön ki a második évad, kíváncsian várom, mit hoznak még ki ebből a történetből így, Hannah halála után.

STRANGER THINGS
Ez az első olyan sorozat, amire nem azt mondta, hogy az egyik, hanem hogy a kedvencem. Már az első része függőséget, a második évad befejezése meg elvonási tüneteket okozott, és nézzük, hogy miért.
  A Stranger Things (ja, nincs magyar címe - hála istennek) egy amerikai kisvárosban, Hawkinsban játszódik, ahol furcsa dolgok kezdenek történni a helyi energetikai labor körül, eltűnik egy kisfiú, Will Byers, gyanús élőlények jelennek meg az erdőben, és feltűnik egy rövidre nyírt hajú lány, Eleven. 1983-at írunk, amikor a történet elindul, és Will barátai (Lucas, Mike és Dustin) Will nyomába erednek, mert meggyőződésük, hogy a fiú életben van. A felnőtt oldalon nyomoz a sheriff, Jim Hopper Will édesanyjával, Joyce-szal.
  Nem vagyok benne biztos, hogy az eseményekre a természetfeletti a megfelelő szó, mert annyira félelmetesen hiteles, amit a képernyőn látunk, hogy könnyebben nevezzük egy párhuzamos univerzum tartozékainak a nem e világi dolgokat. Egy frappáns hasonlattal írják körül ezt a másvilágot a sorozatban, ahonnan ezek az idegen lények előmásztak. Hivatalosan a horror és a sci-fi műfajok szerelemgyerekének számít ez az alkotás, amit a Duffer fivéreknek köszönhetünk, de nem érzem pontosnak ezt a behatárolást. Számomra cseppet sem volt félelmetes, inkább csak jólesően hátborzongató, lélegzetelállítóan izgalmas, és a szüleim gyerekkorának kacagtató felidézése. Mindez összegyúrva sajátos hangulatot áraszt, amitől kedvem támad bő nadrágot és farmerdzsekit húzni, mint az emberek nagy része tette anno.

  A gyerekszínészek nagyon ügyesek. Az Elevent alakító Millie Bobby Brown brit mivolta szinte fel se tűnik, mert az első évadban az összes szövege belefér három percbe, de beszéd híján a mimikájával mond el minden egyebet, félelmetesen hitelesen. Finn Wolfhardot, aki Mike-ot játssza, már láttuk tavalynyáron az It-ben, és tartja a színvonalat. A pösze Gaten Matarazzo pösze Dustinja nagy kevdencem, a komikum fő forrása, a felnőttek közül pedig David Harbour, vagyis Hopper a szívem csücske. Ilyen mélyen kidolgozott karaktert is ritkán látni. Winona Ryder Joyce szerepében remekül hozza a klinikai őrültet, és nem sorolom fel a többieket, mert még holnap is itt ülnék.
  A soundtrack itt is fantasztikus, a Should I Stay Or Should I Go visszatérő motívum, de itt is van Joy Division-től Bon Jovin és Queen-en át Scorpions-ig mindenféle jó.
  Tehát ez egy észbontóan jó sorozat, remek alakításokkal, ütős poénokkal és az évszázad filmes utalásaival megtömve. Ha minden jól megy, 2018 végére vagy '19 elejére megkapjuk a harmadik évadot, addig gyere, Drága Olvasóm, üljünk együtt tűkön.

THE END OF THE F***ING WORLD
Gondoltam, ha már nyelvvizsgára készülök, jó lesz gyakorlásnak, de majdnem elkeserített. Bár Netflix, ezek az alakok britek, és én a briteket nem igazán szoktam megérteni. Alex Lawtherrel még nem is volt nagy baj, de Jessica Bardenből egy kukkot se értettem két-három epizódon keresztül. Felirat meg minek, ugyebár.
  A TEOTFW műfaji besorolása szerint dark comedy, aminek nem néztem utána, de úgy döntöttem, hogy találó. Adott egy James nevű, korombeli pszichopata és egy Alyssa nevű, szintén velem egyidős lázadó. 21. századbeli Bonnie és Clyde-történet kiskorúakkal, angol humorral, szokatlan narratívával és egy óriási cliffhangerrel. Hadd fejtsem ki.
  Stranger Things-szerűen múltbelinek tűnik a sztori, de nem az, ez csak az angolok "fényes elszigeteltségéből" fakadó megszokott lemaradottság. A két főszereplővel annyira abszurd dolgok történnek, hogy egy idő után elfelejtünk meglepődni, csak kajánul figyeljük az eseményeket. A viselkedésük, kommunikációjuk, az, hogy felcsapnak bűnözőnek, csupa elképzelhetetlen pillanat, és pont ezért lesz bizarrul vicces, mint az a bizonyos groteszk brit humor. A megszokottól eltérően James és Alyssa gondolatait is halljuk, innen tudjuk, hogy James pár állat után most egy embert szeretne megölni, és hogy Alyssa mennyire haragszik az egész világra. Érdekes végigkövetni, ahogy akaratlanul is hatnak egymásra, és szinte megszelídülnek, amíg egymásra vannak utalva. A számomra egyértelmű Bonnie és Clyde utalás az utolsó részben kicsúcsosodik, és akkor lecsapják az egészet egy cliffhangerrel (függőben hagyott cselekmény), ami dühít, és közben eszelős vigyorra késztet.
  Az egyik legnagyobb szépséghibája hőn szeretett TEOTF-emnek, hogy a szőke hajjal valahogy megváltozik Alyssa karaktere is. Nem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan miben, de valahogy kifordul önmagából, és nem tetszik, hogy ezt a stílusváltással egy időben teszi. Imádnivaló azonban a két rendőr fricskája, a nyomozópáros itt két leszbikus nő, az egyikük az a tipikus zabálós fajta, egyszerre képviselik a helyzet- és jellemkomikumot, külön-külön és együtt is.
  A második szezonnal kábé 2018 végére vagy 2019 elejére készülnek el, ha minden igaz.

KONKLÚZIÓ
Az öncélú fangörlködés közben azért megállapítottam, hogy a Netflix

• az atmoszférateremtés legnagyobb mestere,
• kiváló zenei ízléssel rendelkezik, és ezt tudatosan is használja,
• árnyalt karakterekkel dolgozik,
• nem fél tabutémákról beszélni, 
• a viccei néha fájnak, de találóak,
• az orrodnál fogva vezet bőgéstől röhögésig, ha úgy tartja kedve,
• nagyon sokféle műfajban van otthon.

Remélem, meghoztam a kedved a sorozatnézéshez, Mélyen Tisztelt Olvasóm. Ha esetleg van ötleted vagy javaslatod, melyik műsorral folytassam a Netflix-életművet, tudod, hol találsz.

haza = halálfélelem

Üdvözöllek, Mélyen Tisztelt Olvasó!

Tudom, tudom, nagyon régen találkoztunk. Ha szoktunk beszélni, tudhatod, miért, ha nem, beszélgessünk. Mindenesetre engedd meg, hogy Kellemes Karácsonyt kívánjak, legalábbis kellemesebbet, mint amilyen az én melankolikus lelkecskémben van, és amit most jól belefojtok egy könyvajánlóba.

Merthogy születésnapomra kaptam meg Gáborbától Győrffy Ákos Haza című kötetét, és rettenetes, de csak az elmúlt napokban sikerült elolvasnom. Mindössze száz és egynegyed oldalas a könyv, de annyira tömény és sűrű, hogy bármennyire szerettem volna, nem bírtam egy szuszra elolvasni. Lenyűgöző hangulata van, az író nevetségesen egyszerű szavakat és kifejezéseket használ, és mégis olyan gyönyörű képeket fest, amik körülveszik az olvasót, különleges, homályos és súlyos és időtlen légkört teremtenek. Minden egyes mondat megállná a helyét önálló idézetként, nem viccelek, minden egyes mondat. Olyan triviális igazságokat fogalmaz meg Ákosunk, amik senkinek nem jutnak eszébe, mert mindenki tisztában van vele, aki járt már erdőben.
  Ugyanis az egész könyv egy nagy séta, egy kúttól egészen egy saját házig tart, erdőn-mezőn, árkon-bokron át. A lírai én a természetbe menekül, annak tökéletes része, éppúgy beletartozik a rendszer harmóniájába, mint a tó a hegytetőn, aminek a közepére kápolnát szeretne építeni. Egyszerre van benne valami tanult vallásosság és naiv alázat, mintha az ő istene valaki egész más lenne, mint akit a templom falára festve látott. És nyilvánvalóan egészen más az, akit vagy amit ő tisztel, akiben vagy amiben ő hisz. És ezt az istenséget, a hazát keresve sétálgat határon innen és túl (néha illegálisan), átússza a Dunát, míg végül egyszer csak hazatér.
  Ákos azt mondja: a haza valójában halálfélelem, az elviselhetőbb halálfélelem az ismerős és megszokott díszletek között. Ahogy képes azonosulni a természettel, megtapasztalja a hajszálvékony határvonalat élet és halál között. Érzi, ahogy minden él, a Duna is, még lát is a Duna szemével, amíg úszik, kideríti, milyen szaga van egy kőnek, és hogy milyen érzés egy zúgó része lenni. Hogy mennyire közel van az ember a növényhez, a föld az éghez, élet a halálhoz. Félelmetesen közel.

  Mindezt rémesen pontosan leírt érzésekből tudjuk. Amolyan indirekt közlések ezek, Ákos keveset mond, és mégis tudunk belőle mindent, amit kell. Érzéseket és azok hiányát, hol egy kiskamasz, hol egy fiatal felnőtt bűntudatát és halálfélelmét. Az elbeszélőnk ugrál az időben, mesteri érzékkel állítja szembe vagy párhuzamba a különböző idősíkok tapasztalatait.
  És a könyv egyetlen hibája mégis egy ilyen ugrásba csúszott bele. Egy alkalommal olyan élesen és esetlenül hozza be jelent a történetbe, hogy kiesik a ritmusból, és csak másfél-két oldal múlva talál bele vissza. Nem is fejtegetem tovább, szóra sem érdemes.
  Összegezve egy remek alkotást vettem a kezembe, a lírai én átlagos és mégsem az, egyszerre békés és szorongó, a leírásai tökéletesen tiszták és mégis zavarosak. Fájóan, csontba vágóan hiteles és élet-szagú, de közben mégis tündérmeseszerű. Ez a könyv maga az élet, és én a legmélyebb hálával köszönöm Gáborbának, hogy megajándékozott ezzel az élménnyel.

Ajánlom figyelmetekbe tehát ezt a művet, és még egyszer békés ünnepet kívánok nektek, Drága Olvasóim. A hangulat kedvéért itt hagyom az egyik új kedvenc zenémet, ami nem karácsonyi, de mégis a legkarácsonyibb nem karácsonyi, mert hát mégis csak erre táncolt Mike és El a karácsonyi bálon, Stranger Things spoiler alert, befogtam, megyek és elásom magam. Jóéjt. Csendes éjt.

filmmaraton 6.0 | pumpkin-parádé #2

Szervusz, Drága Olvasó!
Gyanakodhatsz, hogy egy halloweeni bejegyzéssorozaton munkálkodom, és nagyon ügyes vagy, pontosan ezt teszem. Már említettem, hogy rászoktam a horrorfilmek nézésére (éjjel, sötétben, egyedül, ofkórsz). Ma estére összeszedtem párat, horrort is meg halloweenhez köthető vígjátékot is, hogy legyen egy ilyen creepyfilmes maratonom is, meg hogy ha jól választottam filmet, bicskával járjak ki vécére.

Mielőtt belevágok, megosztanám veled (szotyolahéjban), hogy miket néztem mostanában:

• AZ (It): "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek"-kategória. Nem akartam megnézni, mert mindenki látta, én meg persze senki mellé nem kellettem a moziterembe, hát akkor majd csakazértse, de végül megnéztem (és titokban is akartam tartani). Mély nyomot összesen az hagyott bennem, hogy a vérpucolós jelenet betétdala egy Cure-szám, a Six Different Ways, és ezt igenis tudnia kell a világnak, mert csak én tudom, és fáj a lelkemnek, hogy ilyen ismeretlen manapság a Robert Smith-kultusz fogalma.
• A FIÚ (The Boy): Megdöbbentően jó volt, majdnem klisés első egy órával, aztán egy remek fordulattal és kevés jumpscare-rel. Igen, a második felét néztem egyedül. Most először fordult elő, hogy Márk aludt el filmnézés közben, és nem én.
• CARRIE (Carrie): King-adaptáció, Márkkal néztem, nem tetszett. Hatásosabb lett volna, ha Carrie nem kezd el táncolni a telekinézises mutatvány közben, és ha a film nem görcsöl rá ennyire a menstruációs ciklus misztikus fogalmára, meg az elcsépelt amcsifilmes-középsulis hierarchiára.
• ADDAMS FAMILY: A GALÁD CSALÁD (The Addams Family): Végigröhögtem, halloweeniesen spooky, ahol kell, de egyébként egy kedves, szórakoztató filmecske, tipikusan ajánlom kishúggalfilmnézős estékre.

És akkor ma éjjel, egy kaktuszos bögrére való kávéval karöltve:

MADARAK
(The Birds)
Éljen, egy film egyenesen 1963-ból, a keményre dauerolt frizurák, meseszép autók és félrecsúszott magyar szinkronok idejéből... és a nagy nevű Alfred Hitchcock elméjéből.
  Bár ez a film műfaját tekintve horror, illetve thriller, és az agyadba mászva kéne bántania a közérzetedet, nálam ez a hatás teljesen elmaradt. Mindenhonnan azt hallom, hogy mennyire nyomasztó, és nem vizuálisan csinál ki, hanem szépen ráül a lelkedre, ezért ebből a szempontból csalódtam. Plusz a hatvanas évek technikája helyenként nevetségessé teszi az animációt, de ez van, nem lehet minden régi film Star Wars.
  Bőségesen kárpótolt viszont maga a cselekmény, hogy a szereplők nem rohantak sehova, hanem ráérősen beszélgettek, vezettek, dohányoztak, nem kellett fél órába húsz akciójelenetet és negyvenkilenc jumpscare-t sűríteni, mint az utóbbi időben. A Tippi Hedren alakítása Melanie-ként zseniális volt, Mitch-ről azonban elég keveset tudtunk meg. Engem érdekelt volna, hogy zajlottak azok a bizonyos nőügyek, jobb ember-e, mint amilyennek én gondolom, mennyire voltak komolyak a szándékai Melanie-val, vagy úgy általánosságban, mitől bolondult meg Bodega Bay összes madara.

A FEKETE RUHÁS NŐ
(The Woman in Black)
Nem veszi be az agyam a szőrös Harry Pottert mint horrorfőhőst, végig röhögnöm kellett. Sajnálom, ez az igazság.
  A vége felé már sikerült elvonatkoztatnom a ténytől, hogy Daniel Radcliffe varázspálca és Nimbus 2000 nélkül szaladgál a kísértetházban, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy a horrorfilmek megszokott ostoba női helyett most ő van itt, hogy szekrényeket nyitogasson, és szellemek után futkosson. Tudom, hogy nincs horror ilyen arcok nélkül, de ez még egy fekete ruhás kísértetnél is valószerűtlenebb.
  Ez persze az összes kísértethistóriáról elmondható, ennek a filmnek a sajátossága egy tök ügyesen felépített, enyhén hátborzongató atmoszférában, jó sok esővel meg hullával, Herripotter háta mögé lopózó árnyékokban és mocorgó, kitömött majmokban rejlik. És ha nem laposodik el kicsivel a fele után, talán még ajánlani is tudnám ezt a filmet. Így csak az első felét.

 

ADDAMS FAMILY 2: EGY KICSIVEL GALÁDABB A CSALÁD
(Addams Family Values)
Az első részhez hasonlóan most is remekül szórakoztam. Addamsék öltözködése, mindennapjai, beszédstílusa nemcsak abszurd, de jókora mennyiségű önirónia fűszerezi. Amit csak ki lehet forgatni, azt fenekestül felforgatják, guillotine alá vetik, fürdőkádba fojtják és csak utána rakják össze, szinte Monty Python-szintű jellemkomikumokat teremtve meg ezzel.
  A történet persze kiszámítható és nem is igazán leleményes, sőt, már az elején az arcomba csapják a végkifejletet, nehogy véletlenül katarzisban legyen részem, de ez senkit nem érdekel, amíg lehet a galád családon röhögni. És lehet. Mindig.
  Főleg Wednesday-n.
  Imádom.

Most, hogy telezabáltam magam sütőtökös sütivel és még filmeket is néztem, azt hiszem, aludhatok is egy kicsit.
 Jó éjszakát, gyerekek, álmodjatok rémeket!

filmmaraton 5.0 | Gáborbá

Kezem-lábam remeg, kapkodom a levegőt, instant kávéval nyugtatom rojtosra foszlott idegeimet, és mindezt azért, mert megnéztem a Rekviem egy álomért című filmet. Szigorúan angolul, angol felirattal, úgy döntöttem, ez a kedvenc filmem, és most haldoklom. Bele kellett halnom a képernyőn látott pár személyes tragédiába nekem is, a hideg kőpadlóra kellett feküdnöm, és még mindig nem tudok összefüggő mondatokban kommunikálni. Mindjárt fél tizenegy. Írok róla valamit (a megszokott formában), aztán régi jó szokásom szerint megnézek három filmet, azokról is írok, majd a hajnallal elmegyek aludni.
  A ma éjszaka témája Gáborbá, a szakállas erdőjáró, egyik bizalmasom és kritikusom, valaki, akire igazán felnézek és tisztelem. Az alábbi filmeket ő ajánlotta.

REKVIEM EGY ÁLOMÉRT 
(Requiem for a Dream)
Annyira rám telepedett ez a film, mint még soha semmi. Sajátos a képi világa, egyedi vágásokkal, visszatérő elemekkel és közeli képekkel operál (gondolok itt például a drogos képsorokra), a zenéje kifejező és éppen ezért hátborzongató, Jared Leto eszméletlenül szép (és talán a szépsége miatt látszik törékenynek és sebezhetőnek). Sara képzelgései, a vágya a piros ruha és a tévés szereplések iránt úgy jelennek meg, mint egy kifordított, alternatív valóság, ami létezik is meg nem is. Tudjuk, hogy mi történik vele, de a film azt is megmutatja, ami Sara fejében történik, ettől lesz az egész annyira bizarr és fájó.
A Trainspottinggal ellentétben a Rekviem egy álomért meg sem próbálja oldani a feszültséget. Ez nem baj, feltéve, ha a néző nem bánja, hogy egy hétre hazavágja a lelki világát. És ne bánd, Olvasóm. Szükséged van erre a sokkra, hogy utána másképp viszonyulj a nyavalyás kis életedhez.

 

egy kis ízelítő, ami tökéletesen kifejezi, hogy miről is van itt szó

 

*elfogyott a kávé, jöhet a következő film*

EGY KAPCSOLAT VÉGE
(The End of the Affair)
A filmhez nem volt felirat, ezért csak a nagy részét értettem meg, és az idősíkokban is elvesztem egy kissé. De ez a mondat megfogott: "Csak a szerető lehet féltékeny, a férj nem." Vagy valami hasonló, lusta voltam visszatekerni.
Nagyon szép lovestory egyébként és érdekes kérdéseket feszeget, de az én ízlésemnek kicsit sok a hegedűszó és a pucér fenék ebben a filmben. A fénypontja egyértelműen Ralph Fiennes, a whisky-iszogató, írógép-ütögető, kalapos író, tele gyűlölettel. És igen, vagy Voldemortot, vagy Amon Göthöt látom benne, és első ránézésre Liam Neeson és Bradley Cooper keverékének tűnik, de egy összetett és szimpatikus karaktert hozott, azzal együtt, hogy néha kedvem lett volna felpofozni.
A nő (jah, megint egy Sarah) viszont rettenetesen irritált. Értem én, hogy szerelem, de kevésbé ribancosan és szenvedősen is lehet szerelmesnek lenni. Ugye.

RAGYOGJ!
(Shine)
Egy zsidó ausztrál zongorista könnyes-mosolygós igaz története. A felnőtt David szerepében először fel sem ismertem Geoffrey Rusht (talán mert itt nem kalózt játszik, és nem ősz a haja), és a beszédét is nagyon nehéz volt megérteni, kronologikusan az idegösszeroppanás óta.
David apja féltékenyen őrizte önmagának a dicsőséget a fia gyerekkorában, pedig egy XX. századi Mozart lehetett volna a gyerekből. Mindig feldühített, amikor egy szülő csak azért tette tönkre a gyereke életét, mert meg volt róla győződve, hogy ő tudja, mi neki a legjobb, és az öreg Helfgott ilyen ember. Gyűlöltem, amikor nem engedte Davidet tanulni, aztán örültem, amikor a fiú végül mégis elment Londonba ösztöndíjjal, és valódi, hosszú hajú, elvarázsolt művész lett, felemás cipőben.
Ezért gondolom, hogy a film elérte a célját: érzéseket váltott ki belőlem, és meghozta a kedvem egy jó kis zongorázásra.
És nem, David Helfgott nem autista, mint először gondoltam. Skizoaffektív zavarban szenved.

CARRINGTON - A FESTŐNŐ SZERELMEI
(Carrington)
Éppen a festőnő szerelmeit nem tudtam komolyan venni. Az első egy szakállas, Afrika-kutató kinézetű, homoszexuális író, a második szimplán idegbeteg, a harmadik egy nagyra nőtt gyerek, aki Ken akar lenni, a negyedik a harmadik bajszos változata, az ötödik semmilyen, a hatodik meg az első. És Carrington, a festőnő ezeknek a nagy részével párhuzamosan kavar, de Lytton, az író egész végig ott van az életében. Az ilyen apróságok, meg az ennyire vegyes pasifelhozatal miatt nem bírtam Carringtont megérteni. Még mindig nem döntöttem el, hogy a film karakterkidolgozása a gyenge, vagy én vagyok túl földhözragadt ahhoz, hogy értelmet találjak a művésznő tetteiben. A hangulata egyébként remek, szinte időtlen világban játszódik, még úgy is, hogy kapunk évszámokat. Látványra tényleg nagyon szép, de (mondom, biztos az én hibám) Carrington sekélyes(nek tűnő) karaktere miatt nem hatott meg a végén a tragédia sem.
Na jó. Spoiler alert: Lytton tragédiája még egy kicsit igen, de ahogy a jó öreg Carrie reagált, kiszámítható volt és fölösleges.

Na, mára ennyit. Mindjárt virrad. Jóéjt, Drága Olvasó, nézz jó filmeket.

filmmaraton 4.0 | a filmadaptációk éjszakája

Nos, rég csináltam ilyet, és már megint telezabáltam magam, szóval itt az ideje a megszokottnál tovább virrasztani. Ez egy cseppet tematikusabb filmmaraton lesz, mint az előzőek voltak, és nem zárom ki a gondolatot, hogy ezentúl is valamilyen szempont alapján választok filmeket az ilyen éjszakáimra. Most tehát csupa olyasmit fogok megnézni, amit valaki valahol valamikor megírt, és valaki más filmet csinált belőle.
  Nézd el nekem, Drága Olvasó, hogy baromi kritikusan szemlélem az eredeti műhöz való ragaszkodást (talán azóta, hogy tizenegy évesen megnéztem a Harry Potter első részének filmváltozatát).
  Mielőtt belecsapunk a lecsóba, elmesélem, mit néztem meg (Márkkal) legutóbb, ami szintén könyv alapján készült. Ez a film a

BATTLE ROYALE
(バトル・ロワイアル)
Ha valaki nem tudja, hogy ez a könyv előbb volt, mint az Éhezők viadala, könnyen azt hiheti, hogy annak a trilógiának a japán átiratáról van szó. Pedig ez előbb volt, és atyaég, de jól sikerült. Takami Kósunnak sikerült hatszázötven oldalban kifejtenie nekem egy fasiszta rendszer működését, az emberek megfélemlítésére szolgáló titkos kísérlet célját, és megismertetett velem negyven gyereket jellemvonásokkal, háttérsztorikkal, mindennel. Le a kalappal. Na de mit lát a vásznon az, aki nem olvasta a könyvet? Egy csapat húzott szemű kölyköt, akik változatos módon gyilkolják le egymást, és főszereplőink is egyik vérontásból rohannak a másikba egy darab üres perc nélkül, és így is két órás a film. A főszereplő Súját még talán megismerjük, de a többiekről semmit nem tudunk meg. Tudom, hogy lehetetlen volna ezt mind elmesélni egy filmben, de azért na. Így egy kicsit kétdimenziósak a karakterek. Az ügyetlen meghalásokon és kisebb-nagyobb átírásokon nem bosszankodom, a japánok talán nem egy kifejezett színész népség, a történetbeli módosítások meg messze eltörpülnek attól, ahogy például Tim Burton megerőszakolta a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei utolsó negyven percét.
  Érdemes megnézni, de csak ha olvastad a könyvet. És olvasd el a könyvet. Nem bánod meg, tömény izgalom és vééér.

Akkor itt kezdődik az éjszakám. Lássuk.

AZ ÓCEÁNJÁRÓ ZONGORISTA LEGENDÁJA
(The Legend of 1900)
Alessandro Baricco Novecento című műve alapján készült ez az ugyancsak két órás film, a Tanár Úrral nemrég beszéltünk is róla, hát én most jól megnéztem. Kicsit lassú lefolyású, ám hihetetlenül okos és remek színészi alakításokkal és kellemes zongorajátékkal operál, és majdnem vissza tudja adni a Baricco által teremtett alakot. Nem volt olyan szívmelengető élmény, mint az olvasás, de hasonló lelkesedést váltott ki belőlem.
  Ami viszont hihetetlenül felba felbosszantott, az az, hogy átnevezték a főszereplőt! Adott egy olyan tökéletesen hangzó név, hogy Novecento, és akkor valami idióta úgy dönt, hogy legyen inkább 1900, mert azt mindenki megérti. Borzalmas. A fickó azzal, hogy elvesztette a nevét, elvesztette a kifinomultságának egy kis darabját. Hüpp-hüpp.
  Gyászomat félretéve, a film zseniális légkört teremt, a narratíva segítségével ügyesen kidolgozza a zongoristánk jellemét, könnyes-mosolygós történetét, szelíd humorát, töprengő természetét... újra beleszerettem, na. Nincs ebben semmi rossz.

GALAXIS ÚTIKALAUZ STOPPOSOKNAK
(The Hitchhiker's Guide to the Galaxy)
A legjobb filmélményem evör! Legalábbis az utóbbi időben biztosan. Eléggé szöveghű volt ahhoz, hogy a néhány kis változás ne legyen zavaró (talán az egyetlen sérelmem volt, hogy a Végtelen Valószínűtlenség Hajtóművéből Hihetetlent csináltak - mert azért lássuk be, nem ugyanaz a kettő), és a betoldott jelenetek humorban, stílusban, mindenben tökéletesen illeszkedtek az alapsztorihoz. Az angol humorból ugyan lecsippentettek egy kicsit, de különböző beszólásokkal és egyéb helyzetkomikumokkal kiegészítették az élményt sírvaröhögősre. Douglas Adams kicsit bonyolult, de alapvetően zseniális ok-okozati történetét remekül sikerült elmesélni, és még a hobbit sem zavarta meg a látványvilágot. Marvint, a paranoid androidot még jobban megkedveltem. Akár olvasás nélkül is élvezhető, kacagtató élmény. Az egyik legjobb a Galaxisban.
  (Már a nyitójelenet is egy klasszikussá vált leleplezés, egy pompás kis dalocskával tálalva:)

NE BÁNTSÁTOK A FEKETERIGÓT!
(To Kill a Mockingbird)
Tavaly nyáron olvastam ezt a fantasztikus regényt, és akkor a kedvencemmé is vált. Harper Lee írta főleg a saját gyerekkori élményei alapján, és nagyon jót tett a lelkemnek, hogy elolvashattam. És mint mindig, ha a szívemnek ilyen kedves történet filmváltozatát készülök megnézni, elfog a félelem.
  És kellemesen csalódtam. A film fekete-fehér, 1962-ben készült, amikor a közönség még nem kívánta meg az alaptörténet látványelemekkel átszőtt rohangálássá alakítását, hanem csak egy jó sztori kellett nekik. A vásznon megelevenedik a könyv hangulata, mosolyt csal az arcunkra egy jó testvéri viszony, nyári kalandok limonádéillata, a lábnyomok a kertek mögötti rejtekutakon... Egy cseppet sem szokványos, ám annál tökéletesebb apafigura, aki higgadt viselkedésével és megfontolt, bölcs cselekedeteivel visszaadja az emberiségbe vetett hitemet. A katarzis, ami egy pár percnyi rettegést - Fürkészért és Jemért való rettegést - követően szabadul fel bennem még úgy is, hogy ismerem a cselekményt.
  Alig maradtak ki jelenetek, és hiányérzetem sincs. Egyszerűen csak mosolygok, amiért átélhettem velük ezeket az élményeket, minden árnyoldalukkal együtt.

És akkor vissza van még a Száll a kakukk fészkére, amivel sajnos nem haladok túl gyorsan, valamint a hajnali fények előtt még belepillantok a Mozart In The Jungle című sorozatba, amit a Tanár Úr ajánlott. Pont jó lesz hozzá elmajszolni egyet-kettőt a tőle kapott Mozart golyókból, és akkor már mócárttúladagolást kaptam. Sebaj, művészet, vagy mi a szösz.
 Jóéjt.

szar wars, avagy hogyan vágjunk tönkre egy negyvenéves trilógiát

Üdv újra a virtuális hajlékomban, Mélyen Tisztelt Olvasó, kösz, hogy benéztél, engedd meg, hogy felcsapjak Szirmainak. De előbb egy kicsit rólam.
  Tegnap hosszú idő óta először levert a lábamról a harminckilenc fokos láz, ezért sajnos ma nem mentem iskolába, csak az osztálykarácsony erejéig. Szerdán volt a decemberi slamklub, ahol a mezőny bitangerős volt, a szövegem meg bitangpusztulatosan fostos, tehát meg se vártam az eredményhirdetést. Múlt hét végén sajnos távozott az élők sorából az iskolánk egyik tanára, aki három évig tanította nekem a franciát, pocsék kiejtéssel. Nyugodjék békében, drága Tanárnő!
  Ma este Herczegnővel moziban voltam, a Star Wars legújabb részén, és most egy idegnyugtató (és fogyasztó hatású) zöld tea társaságában L-módra kuporgok a székemben, hogy összefoglaljam, mi minden miatt akartam eret vágni a vetítés alatt.

Szóval, én minden előzetes ismeret nélkül ültem be a moziterembe, és még Darth Vader feltűnése után is meg voltam róla győződve, hogy az új trilógia második részét látom. Ez jelentős mértékben összezavarta a dolgokat a fejemben. Aztán a film végén Herczegnő közölte, hogy ez amúgy a harmadik és a negyedik rész között játszódik, de még így is tele vagyok kérdéssel.
  Például:
  a) Miért nem áramvonalasabbak az űrhajók?
  b) Ha a Halálcsillag ugyanúgy utazik a hiperűrben, mint a többi hajó, akkor miért kell neki több idő, hogy megjelenjen?
  c) Miért hivatkozik mindenki az Erőre, ha egy darab jedi sincs a filmben?
  d) Miért nem voltak képesek a rendes Star Wars zenéket belerakni a filmbe? Miért csak remixekkel kínozták a nézőket?
  e) Hány kiló sminket kentek Carrie Fisherre, hogy Leia formája legyen?
  f) Milyen név az, hogy Zsivány Egyes?
  g) Úgy általánosságban: DE MIÉRT?
  Megpróbálok nem spoilerezni.
  Megint kapunk egy tipikus hőst, aki megint lány, mert ugye mostanában minden hős legyen lány, megint kapunk mellé egy fiút, akivel megint nem bíznak egymásban, de persze megint összehaverkodnak a végére. Ja, és megint van egy droid. Kifelejtettem valamit?

  Ó, igen. Semmi karakterfejlődés, gyerekkori traumák ide vagy oda. A komikum forrása általában helyzetkomikum, ahogy A karakter oda se figyelve lepuffantja B karaktert, vagy a droidunk frappánsnak szánt beszólásai (amik amúgy néha tényleg jópofák, de néha nagyon erőltetettek).
  A film felénél már azt hittem, vége van, és az öngyilkos önkéntes akciót már egy következő filmre csúsztatják, de NEM! Még elmentek a másik bolygóra kinyíratni magukat, és megszerezték azt, amiért mentek, és persze meg is menekültek, de egyszerűen annyira nyújtották az egészet, mint a rétestésztát, és vártam, hogy mikor lesz végre vége. Kínkeservesen próbálták a végsőkig fokozni a feszültséget, és mit értek el vele? Hogy erőltetett lett és unalmas.
  Az itt-ott megjelenő információk hazavágták az eredeti szériát - mondta Herczegnő, mert a sasa az évszázad bűnöse, aki még nem látta a teljes eredeti trilógiát.
  A vak kínai fószer drámája fölösleges volt, a férfi főszereplőnk meg kísértetiesen emlékeztet egy kilencedik évfolyamos, sárga inges iskolatársamra. És úgy egyáltalán, mintha Éhezők viadalát akartak volna csinálni belőle. A csaj konkrétan úgy nézett ki, mint Katniss.
  Más hirtelenjében nem jut eszembe, viszont kíváncsian várom, Szirmai mester milyen jelzőkkel fogja illetni ezt a filmet.
  Ne nézd meg, Drága Olvasó, ha nem akarsz nyolc napon túl gyógyuló agyfaszt kapni. Ha meg mégis, várd ki, amíg fölkerül a netre egy ingyenes változata. Ezért a vacakért alkotásért kár pénzt kiadni.

filmmaraton 3.0

Lehetetlen hosszú távon kibírni Arany Jánost meg a versenyét, és elfogyott a varrnivaló, szóval hosszú idő óta először újra filmnézésre használtam az éjszakát.
  Márkkal nemrégiben megnéztük a Deadpoolt, mert mindkettőnknek szolidabb (értsd: nem lövik le hatszor Bruce Willist) akciófilmhez volt kedve, és a Rockyba is belekezdtünk, de még a legelső bokszmeccs alatt elaludtam.
  Herczegnő filmlistája meg ugye a telefonom jegyzetei közt van elmentve, így onnan nem tudtam szemezgetni. Ráadásul Márk előre megtudta, miket fogok nézni, én ezen kivágtam a hisztit, hogy "ha ismerik a szándékaimat akkor én sebezhetőnek érzem magam (amúgy ki nem?)", de aztán leléptünk gördeszkával és felültünk a vasúti felüljáróra dohányozni. Szimpla kis szabályszegés, semmi több.
  Ennyit az előzményekről, íme a ma éjjeli programom:

YU-GI-OH!
(遊☆戯☆王)
Én is gyűjtöttem a kártyákat, de sose tudtam velük játszani. Néhány hete Márk az orrom alá dugta a dévédét. Mondtam, hogy nem kell, majd megnézem otthon, és most ugye tényleg meg is néztem, csak hát időközben kiderült, hogy mint minden más, ez is Ewától származik. No nembaj, minden hasonlóság a véletlen műve, és különben is, ez a film elég vacak. A Bakuganra emlékeztet, abban is egy játék volt a dolgok középpontja, kártyákkal dobálóztak, figurákat idéztek meg, akik kinyírták egymást. A Yu-Gi-Oh! is lényegében két (kártya)ütközetet mutat be egy kis egyiptomi hókuszpókusszal megspékelve, ezen kívül nem történik semmi, csak a szokásos hősködés egy alteregón keresztül, és meg fogom kérdezni Márkot, hogy ő mikor látta ezt a filmet (mesét) utoljára.

teljes film itt

AMY - AZ AMY WINEHOUSE-SZTORI
(Amy)
Amikor ez a film a mozikba került, Márk azt mondta, menjünk el és nézzük meg. Akkoriban nekem Amy még csak egy drogost jelentett a sok közül, viszont tudtam, hogy neki is Ewához van köze, és javasoltam is Márknak, hogy vele menjen el moziba. Végül nem ment, én meg szép lassan megismertem és megszerettem Amyt, meg mindent, amit ő jelent.
  A film struktúrája fantasztikus volt. A legtöbb film, amit emberekről, bandákról vagy bármi hasonlóról forgatnak, különböző szakemberek/hozzátartozók kanapéra ültetéséből és beszéltetéséből áll. Itt Amy családja, barátai, menedzserei, orvosai narrátorként funkcionáltak, és amatőr, saját készítésű vagy rajongói felvételekből és koncertfelvételekből volt összevágva.
  Amy is egy meg nem értett, tipikus művész. Aki nem akarja szeretni, az elmondja minden drogos alkoholistának, és fittyet hány arra, hogy a drogra a férje szoktatta rá, és nem tudta kezelni a pár hét alatt szerzett hírnevet. Ezzel ő maga is tisztában volt. Rossz családi háttér és rossz szerelmi viszonyok tették tönkre, és közben végig áradt belőle a zene szeretete, a hangja csodálatos, erős, karakteres maradt, Grammyt nyert, és még sorolhatnám, de befejezem a fangörlködést.

ÁDÁM ALMÁI
(Adams æbler)
Ennek végre semmi köze Ewához. Amikor Kapolcson voltam, és a minipennát vettem a göndör hajú fickótól, ő mondta, hogy ha író akarok lenni, olvassak sokat (főleg drámát), és nézzek sok filmet (főleg dánokat meg skandinávokat). Ő ajánlotta ezt a filmet is, és azóta meg akartam nézni, de csak most volt rá időm/hangulatom/alkalmam.
  Ez a film fura. Nincs összehasonlítási alapom a többi északi filmmel, ezért nem is mennék bele mélyebb elemzésbe, nézzétek meg. A közmunkára küldött Adam megjelenik egy elképesztően naiv és csapongó gondolkodású papnál, aki a film végére egészen máshol domborodó arcberendezésre tesz szert, és almás lepényt akar sütni. Közben isteni és ördögi erők szövetkeznek a háttérben. Minden csupa helyzet- és jellemkomikum, amolyan nem-tudom-eldönteni-hogy-itt-most-szabad-e-röhögni-vagy-sem hangulatú, végtelenül abszurd szituációk sora különc karakterekkel és egészséges mértékű drámával és Jason Statham magyar hangjával.
  Igaza volt a göndör hajú fickónak.

Utóiratként mesélek még egy filmről, aminek az első felét Márkkal néztem meg, aztán önként aludni mentem, és ma, még a konkrét maraton előtt fejeztem be. Ez a film a

MELLÉKHATÁSOK
(Side Effects)
Szirmai kritikája keltette fel az érdeklődésemet. Erős a gyanúm, hogy első nekifutásra azért választottam inkább az alvást, mert pontosan tudtam, hogy milyen érzés depressziósnak lenni. Tudtam, min megy keresztül a főszereplő Emily, és ezt nem mondhattam ki hangosan. Ma, amikor a második felét is láttam a filmnek, megállt bennem az ütő: milyen mesteri hazugságokra képesek az emberek, mi mindent tesznek meg némi pénzért, hány különböző nézőpontból látszik másként egy bizonyos betegség. Ennél többet nem mondhatok spoiler nélkül. Lenyűgöző film, de hangulat kell hozzá. Ügyesen kell sakkozni vele, hogy ne taszítson mélyebbre annál, ahol vagy.
  És higgyetek nekem, Channing Tatum halála mindig elkedvteleníti az embert.