Elég régen adtam hírt magamról, tudom, sajnálom. Ennek oka, hogy vizsgáztam történelemből, aztán elmentem Balatonfüredre táncolni (dokumentáció itt), és hogy témám sem volt, amiről írhatnék, csak néhány túl személyes vers.
Aztán történtek a következő dolgok:
- meghalt XXXTentacion. Egy perc néma csenddel, aztán a Look At Me című dala maximum hangerős lejátszásával hajtsunk fejet az emléke előtt. Nekem még mindig fáj.
- rájöttem, hogy még mindig nem hallgattam meg sem az Arctic Monkeys, sem a Vad Fruttik új albumát, ráadásul tegnap szólt Bandita, hogy a Death Grips is kiadta az új lemezét.
- rájöttem, hogy a szokásos filmmaratonjaim helyett most tarthatnék a változatosság kedvéért zenemaratont, ezt a három albumot meghallgatva és értékelve. Ilyennel még úgyse próbálkoztam, kíváncsi vagyok, értek-e hozzá.
ARCTIC MONKEYS: Tranquility Base Hotel & Casino
A kritikusok nagyon lehúzták ezt a lemezt, Bandita bátyja szerint viszont az eddigi legérettebb AM-album. És már azt is értem, miért ilyen megosztó.
A 11 szám között nincs igazán dinamikus, mint az R U Mine, sem sötétben lopakodós, mint a Don't Sit Down 'Cause I've Moved Your Chair, sem sírva ordítós, mint a Do I Wanna Know, hanem nagyjából ugyanazon a hangszínen van egész végig, és ettől olyan lesz, mint egyetlen, 41 perces szám. (A Cure mondjuk csinált ilyet, de ez most mindegy.) És ettől a kissé egyhangúságtól kissé unalmas lehet, ha az ember csak a zenére koncentrál, chilles háttérzajnak vagy egy kába, álmatlan éjszakához aláfestő zenének viszont kiváló.
És mikor kiváló még? Ha az ember figyeli a szöveget, mert atyaég, ezek a szövegek versek. Igazi kortárs versek, amiknek hiába érted minden szavát, nem tudod kihámozni mögüle a lényeget, mert különböző gondolatok között csapong, elbújik önmaga mögé, aztán a szemedbe csap egy olyan metaforát, hogy hanyatt esel. Néha valahonnan előugranak olyan szavak, amiknek szinte semmi létjogosultsága, és utána mégis beleolvadnak a háttér káoszába (lásd: She Looks Like Fun). Meg kéne hallgatnom újra, hátha okosabb lennék, de arra nincs most időm, hogy még 41 percig feszülten figyeljek és álmélkodjak, visszavan még két lemez.
Negatívum: imádom Alex Turner hangszínét, és tudom, hogy tisztán kiénekli a magas hangokat is, de nem kell egy albumot végignyávogni ahhoz, hogy ezt bebizonyítsa. Legközelebb egy oktávval mélyebben, kérlek. Köszönöm.
A legjobban az utolsó szám, a The Ultracheese (igen, már azt sem tiszta, hogy mi az az ultrasajt, de jól hangzik) fogott meg, a szövege jelen pillanatban igen közel áll a lelkecskémhez.
Fun fact: a Tranquility Base az első holdra szállás helye. Ebből hotelt és kaszinót csinálni, és olyanokat mondani, hogy Jézus a fürdőben, anyu a fodrásznál, olyan hangulatot teremt, amit nem is tudok hova tenni, csak úgy süppedek bele.
VAD FRUTTIK: Szabad.vagy
Húha. Össze kell szednem a gondolataimat. Mivel itt csak 8 szám van, akár mindegyikről is beszélhetnék egyesével, de nem tudom, majd lesz, ami lesz.
Az elején mosolyogva bólintottam, hogy igen, ez még mindig ugyanaz a kicsit technós alter-rock a régi fájdalmakból és drogos flessekből összeemlékezett dalszövegekkel, amit megszokhattunk. Nagyon szeretem Likó Marci szóhasználatát, rímeit, őszinteségét, és éppen ezért csalódtam akkorát a Szájhoz a száj című dalnál. Marcell szívem, mi ez a kliséparádé? A zenével semmi baj nincsen, és tudod, hogy mennyire szeretlek és hogy a következő koncerten ezt is énekelni fogom veled, de te ennél sokkal szebbet, jobbat, szofisztikáltabbat tudsz írni.
Utána jött az Ébren című dal, videoklipestül. A refrénben ugyan hallok egy enyhe Esti Kornél-áthallást (Nincsen senki fent), de nem számít, mert a többi egészen más irányba tereli az egészet, főleg ez a rész:
A klipben ehhez hozzátettek egy enyhén hajmeresztő látványvilágot, ami meg Roger Waters disznótorára emlékeztet, de egy olyan komplex elegyet eredményez, hogy amiből nincs kedvem más zenészekhez hasonlítgatásokkal kitörni, jó ott benne.Álmodban kirúzsozol malacokat.
Hiába, a disznó csak disznó marad.
Mosdathatod napestig, nem változik,
ha asztalhoz ülteted, odaszarik,
de nem tűnik fel, dédelgeted tovább.
Álmodj a disznóiddal, jó éjszakát!
A Jobb lesz holnap című dalnál csak azért csalódtam, mert én ismerem ennek a mantrának a történetét a Bunkerrajzolóból, és nem így képzeltem el a megzenésítését. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani ezt az érzést, mint amikor megnézed filmen a sokszor olvasott Harry Pottert, és hiába csodás, egészen más, mint ahogy elképzelted.
Az album végére már megvolt a kellemes vadfruttis hangulat, az utolsó három szám nagyon erősre sikerült. És le az összes kalapommal, Marci, én nem tudom, hogy bírod ezt. Minden egyes dalodban a saját sebeidet tépkeded fel, és valahogy csak megerősödsz, megbocsátasz, és nem felejtesz. És miután végighallgattam még egy adagnyi vallomás megzenésítését, a legvégére odalökted a Tartalak című számot. Majdnem bőgtem, annyira jólesett. Köszönöm.
DEATH GRIPS: Year of the Snitch
A Death Grips-nek eddig csak a The Money Store című albumát volt szerencsém hallani, de azon található a világ legbadassebb száma, és mint mostanában kábé minden, az is Banditának köszönhető, hogy ismerem ezt a dalt.
Lényegalényeg, viszonyítási alapom itt kevesebb van, mint az Arctic Monkeys vagy a Vad Fruttik esetében.
És én ebből nem értettem egy kukkot sem. Több okból.
- Iszonyú gyorsan beszélnek.
- Iszonyú torz, ahogy beszélnek. Sokszor olyan, mintha víz alól jönne.
- Hiába nézem hozzá a lyricset, ezek valami egészen másfajta angolt beszélnek, mint én
- egészen másfajta nyelvtannal.
Ezen a lemezen 13 szám van, abból kettő instrumental. A többi 11 között volt olyan, ami egy durvább Hollywood Undead-szám és random pornhub-videó szerelemgyerekének tűnt, volt olyan, ami egy átlagos freak show aláfestő zenéje lehetett, volt, amin nem tudtam mást, csak nevetni, szóval egy nagyon összetett élmény volt ezt végighallgatni, csak úgy érzem, felesleges volt a feszült figyelem.
Úgy érzem, ezt az albumot is inkább rettenetesen beállva kéne hallgatni. Úgy talán nem fáraszt le ennyire.
