barátom, Anne

Jaj, épp most fejeztem be Anne Frank naplóját, és valósággal zsongnak a fejemben a gondolatok, és egyszerre van kedvem sírni és nevetni, és most írni fogok Anne Frankról.

Anneliese Marie Frank, 1929-1945

Időbe telt, mire megszoktam, hogy ez egy valódi napló, és nem csak fikció, de aztán elkezdtem csodálni ezt a lányt, nem csak a lélekjelenlétéért és szókimondásáért, de a kézízületeiért is. Persze, neki még nem volt lehetősége gépelve írni a naplóját, de a hosszabb bejegyzésektől lazán kaphatott volna egy-két szép ínhüvelygyulladást. (Talán kapott is, csak ezt nem írta le.)
  Lenyűgöző őszinteséggel írt viszont a különböző, és sokszor ellentmondásos érzéseiről mind a családtagjaival, mind a külvilággal, mind saját magával kapcsolatban. A háború elől a Hátsó traktusba volt kénytelen menekülni, a bezártság elől az írásba. És meg kell mondjam, hallatlanul szomorú, hogy Anne alig tizenöt évesen bujkálásra kényszerült, miközben az egyetlen vétke a származása volt.
  Ha Annéval térben és időben közelebb lettünk volna egymáshoz, biztos vagyok benne, hogy barátok lettünk volna. Ugyanazokkal a kamaszkori problémákkal szembesült, mint én szembesülök nap mint nap. Nekem sem felhőtlen a viszonyom az anyámmal, ahogy neki sem volt az, és ő is ugyanúgy fantáziált az álomfiúról, ahogy én tettem korábban. Ugyanolyan hosszú és tekervényes út vezetett az ő kiszemeltje szívéhez is, ahogy az enyéméhez is egy és egyharmad évvel ezelőtt.
  Anne pont az identitáskeresés-korszakban írta a naplóját, amikor elkezdett egyre nyitottabbá válni a világ dolgaira, és egyre többet gondolkodott mindenen. Neki is volt egy komoly énje és egy kotnyeles, kacér, vidám énje, ahogyan nekem, vagy bárki másnak is. A világszemlélete és a természetszeretete példaértékű, viszont meggyőződésem, hogy nem születtek volna ilyen mély filozófiai gondolatai, ha nem lett volna rákényszerülve. Mivel nem volt jobb dolga, mint a négy fal között gyötrődni a többi rejtőzködő sértegetéseitől és a mázsás súllyal ránehezedő ideológiától, alkalma nyílt olyan pontosan megfigyelni a saját és mások természetét és a Nagy Egész rendszerét, hogy a szavaitól megállt bennem az ütő. Olyan pontosan fejezi ki magát, hogy egyből tudom, mire gondol. Ráadásul sokkal szebben és választékosabban beszél (ír), mint a mai felnőttek nagy része. Teszi ezt a hetven év időbeli különbség vagy a majdnem húszéves fordítás, nem tudom, de kétségkívül hatásos.
  Bár mindössze két évének lehettem nyomon követője, láttam felnőni. Annyit változott a gondolkodásmódja, és közben annyira szerethető volt mindvégig! Barátomként szerettem meg, pedig csak háromszáz oldalnyi önismeret.
  Valahol mélyen motoszkál bennem a morbid kíváncsiság, hogy vajon a napló vége után hogyan élte meg a koncentrációs tábort, és az akkori érzéseit hogyan írta volna meg. A másik részem azonban sírva fakad, ha csak ránéz a könyv legvégén a halálát taglaló egyetlen bekezdésre. Háromszáz oldalnyi ismeretség után elvesztettem egy barátot, és ez lesújt.

Még élhetne... de őt is megölte egy rendszer.

Van, aki szerint ez nem szomorú?