haza = halálfélelem

Üdvözöllek, Mélyen Tisztelt Olvasó!

Tudom, tudom, nagyon régen találkoztunk. Ha szoktunk beszélni, tudhatod, miért, ha nem, beszélgessünk. Mindenesetre engedd meg, hogy Kellemes Karácsonyt kívánjak, legalábbis kellemesebbet, mint amilyen az én melankolikus lelkecskémben van, és amit most jól belefojtok egy könyvajánlóba.

Merthogy születésnapomra kaptam meg Gáborbától Győrffy Ákos Haza című kötetét, és rettenetes, de csak az elmúlt napokban sikerült elolvasnom. Mindössze száz és egynegyed oldalas a könyv, de annyira tömény és sűrű, hogy bármennyire szerettem volna, nem bírtam egy szuszra elolvasni. Lenyűgöző hangulata van, az író nevetségesen egyszerű szavakat és kifejezéseket használ, és mégis olyan gyönyörű képeket fest, amik körülveszik az olvasót, különleges, homályos és súlyos és időtlen légkört teremtenek. Minden egyes mondat megállná a helyét önálló idézetként, nem viccelek, minden egyes mondat. Olyan triviális igazságokat fogalmaz meg Ákosunk, amik senkinek nem jutnak eszébe, mert mindenki tisztában van vele, aki járt már erdőben.
  Ugyanis az egész könyv egy nagy séta, egy kúttól egészen egy saját házig tart, erdőn-mezőn, árkon-bokron át. A lírai én a természetbe menekül, annak tökéletes része, éppúgy beletartozik a rendszer harmóniájába, mint a tó a hegytetőn, aminek a közepére kápolnát szeretne építeni. Egyszerre van benne valami tanult vallásosság és naiv alázat, mintha az ő istene valaki egész más lenne, mint akit a templom falára festve látott. És nyilvánvalóan egészen más az, akit vagy amit ő tisztel, akiben vagy amiben ő hisz. És ezt az istenséget, a hazát keresve sétálgat határon innen és túl (néha illegálisan), átússza a Dunát, míg végül egyszer csak hazatér.
  Ákos azt mondja: a haza valójában halálfélelem, az elviselhetőbb halálfélelem az ismerős és megszokott díszletek között. Ahogy képes azonosulni a természettel, megtapasztalja a hajszálvékony határvonalat élet és halál között. Érzi, ahogy minden él, a Duna is, még lát is a Duna szemével, amíg úszik, kideríti, milyen szaga van egy kőnek, és hogy milyen érzés egy zúgó része lenni. Hogy mennyire közel van az ember a növényhez, a föld az éghez, élet a halálhoz. Félelmetesen közel.

  Mindezt rémesen pontosan leírt érzésekből tudjuk. Amolyan indirekt közlések ezek, Ákos keveset mond, és mégis tudunk belőle mindent, amit kell. Érzéseket és azok hiányát, hol egy kiskamasz, hol egy fiatal felnőtt bűntudatát és halálfélelmét. Az elbeszélőnk ugrál az időben, mesteri érzékkel állítja szembe vagy párhuzamba a különböző idősíkok tapasztalatait.
  És a könyv egyetlen hibája mégis egy ilyen ugrásba csúszott bele. Egy alkalommal olyan élesen és esetlenül hozza be jelent a történetbe, hogy kiesik a ritmusból, és csak másfél-két oldal múlva talál bele vissza. Nem is fejtegetem tovább, szóra sem érdemes.
  Összegezve egy remek alkotást vettem a kezembe, a lírai én átlagos és mégsem az, egyszerre békés és szorongó, a leírásai tökéletesen tiszták és mégis zavarosak. Fájóan, csontba vágóan hiteles és élet-szagú, de közben mégis tündérmeseszerű. Ez a könyv maga az élet, és én a legmélyebb hálával köszönöm Gáborbának, hogy megajándékozott ezzel az élménnyel.

Ajánlom figyelmetekbe tehát ezt a művet, és még egyszer békés ünnepet kívánok nektek, Drága Olvasóim. A hangulat kedvéért itt hagyom az egyik új kedvenc zenémet, ami nem karácsonyi, de mégis a legkarácsonyibb nem karácsonyi, mert hát mégis csak erre táncolt Mike és El a karácsonyi bálon, Stranger Things spoiler alert, befogtam, megyek és elásom magam. Jóéjt. Csendes éjt.