Igen, kicsit átalakítottam a blogot. Ideje volt már, meg aztán aktívabbnak is kéne lennem, de inkább nem teszek ígéreteket.
Időközben megjártam Sárvárt, a kiskorú költészet krémjét, de arról majd máskor. Most csak annyit, hogy április 12-én megint slammeltem a Nappaliban, legalább tizenkét fős supporting teamet csődítettem oda magamnak az első sorokba, akik kellőképpen meg is éljeneztek. Márkot beültettem a zsűribe, hogy legyen legalább egy tízpontosom, és bár helyezett még így sem lettem, úgy érzem, ez volt a legjobb slamem evör.
Videó nincs róla, merthogy nem dobogós előadás. A címzettje a Művész úr, aki nagyon büszke rám, és nagyon jól süt-főz, és én nagyon szeretem.
akkor kezdődött a gondosan megtervezett nyomorúság, amikor szünetet kértem.
nem tudtam, hajlandó lesz-e majd küzdeni értem,
vagy engem is elkönyvel-e egy újabb kudarcnak, és egy darabig szenved, aztán némán tovább lép. lényegében időm sem volt kitalálni, mi történik épp,
mert kábé negyvennyolc óra masszív önpusztítás után megint összegabalyodtunk, hogy rá három héttel ismét véget vessünk az egésznek.
két év után amúgy, de ez most nem lényeg.
talán az én hibám, mert kimondtam, amit gondolok.
talán az övé, mert ő általában nem mondta ki, amire gondolt.
talán mindkettőnké, mert azt hittük, mindent jobban tudunk, és saját magunkat is átvertük. és azóta belőle focista lett, a szó legrosszabb értelmében, belőlem meg… fogalmam sincs, most ki vagyok éppen.
voltam már csendben és egyedül, az érzelmi hullámvasúton alul meg felül, voltam már kurvajól és kurvaszarul, és sírtam vigasztalhatatlanul…
és akkor jöttél te, egy régi barát oldalán lépkedtél be az életembe, és egy csomó újat hoztál magaddal… igen, néha még nekem is fura, hogy milyen hirtelen lettünk jóban, és hogy kettőnk közül még részegen is te vagy a józan, és hogy inkább átcipelsz a négysávos túloldalára éjfélkor, mint hogy végig nézd, ahogy hülyeséget csinálok… mert ez új szokásom, hülyén viselkedni, aztán téged zaklatni a következmények okozta problémákkal.
amúgy sose gondoltam volna, hogy egy nap majd egy fekete szövetkabáton meg egy szál cigin osztozkodva pont neked sírok majd egy random pinceablak párkányán. így utólag visszagondolva nem lehettem valami szép látvány,
de azóta is szóba állsz velem, sőt, a művészt is látod bennem, gyarapítod a filmes műveltségemet és kölcsönadod a kapucnis nyuszit, és kitartóan próbálkozol megmenteni a fekete kis lelkemet, még mielőtt az egyedüllét maga alá eltemet.
itt voltál, amikor két szar között kellett döntenem, és segítettél, hogy a lehetőséget válasszam.
itt, amikor az ablakomban ücsörögtem álmatlan,
az utca felé kalimpáló mezítlábakkal, mert meg akartam halni. és akkor te megtanítottál arra, hogy már halott vagyok. mindenki az.
szép lassan realizáltam, hogy igen, így igaz,
és akkor carpe diem, hozzuk ki a maximumot ebből a szaros kis létezésből! minden egyes elvesztegetett perc csak koporsószeg, tessék, most mindenkinek adok hármat.
srácok, nem érünk rá semmi negatívra. tőled tanultam egy bianco-cola fölött, de nem értettem igazán, mit akarsz ezzel te meg a filmed.
de egy másik estén lélekszakadva rohantunk végig a sötét utcán, ebből a tanulságból idézve ordítottam, hogy válaszd az életet! aztán amikor megálltunk, te folytattad, hogy válaszd a munkát, a karriert, a fogászati ellátást és a rohadt nagy tévét, és itt röhögni kezdtünk, mert egyikünk sem tudta a szöveg végét…
na ekkor jöttem rá, hogy miről beszéltél te, meg ez az idióta Renton.
és az életet választottam, meg a péntek estéket, meg a kecske rituális lekaparását a sörösüvegekről. ezek vagytok ti, mi, egy kis csapat fiú és lány... a tollvonások egy új barátság margóján.
 |
| elszántan hadakozott a mikrofonnal, aztán elmondott egy szöveget |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése