street art gallery

Már vagy két éve nem láttam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy szinte rögtön reagál egy kósza esemesre; már az is csoda, hogy ugyanaz maradt a telefonszáma. Csak annyit válaszolt, hogy "Oké", de már biztosra vettem a sikert.
  A Nappali előtt vártam. Viszonylag sokan voltak, de láttam, hogy lesz bent helyünk.
  Hanga a búza tér irányából jött, fehér nyári ruhát viselt, ami látni engedte lebarnult combjait. A haja ugyanolyan szőkén ragyogott, a szeplői ugyanúgy beborították az orrát, a mosolya ugyanolyan elragadó volt, mint két éve. Az egyetlen változás, ami feltűnt, a bokáján kunkorodó violinkulcs-tetoválás volt.
  - Helló, Korci - mosolygott rám, amikor mellém ért. Elvigyorodtam a név hallatán, amit még viccből ragasztott rám ismeretségünk elején.
  - Hali. - Kinyitottam neki az ajtót. Ahogy átbújt mellettem, megcsapott az a vanília-szerű illat, ami mindig körbelengte. A lenge ruha sejteni engedte az alakját. Emlékeztetnem kellett magam, hogy a segítségére van szükségem, és nem a szeretetére vagy a testére.
  - Jegeskávé? - kérdeztem, mire bólintott. - Hozom, te addig keress helyet!
  Valahol hátul talált egy asztalt, oda telepedett le, és a fonott karkötőjét birizgálta, amíg a kávéra várt. Hamar visszaértem; ő a tejszínhabot kanalazva rám emelte bociszemét.
  - Na?
  - Nagyon jól áll neked ez a ruha.
  - Az eBay-ről rendeltem - nevetett -, de köszi. És köszi a kávét is.
  - Egészségedre. Mit csinálsz mostanság?
  - Azon gondolkodom, hogy otthagyom az egyetemet, és elmegyek tetoválónak, vagy illusztrátornak.
  - Szóval még rajzolsz. - Ez érdekelt. Persze, kíváncsi voltam, mi lett a lánnyal, akivel négy évet töltöttem el, de a kávézás fő oka Hanga rajztehetsége volt.
  - Ja, néha firkálok. - Gyanakodva nézett rám, és az igazi nevemen szólított. - Te Kornél. Most újra próbálkozol? Vagy mivan?
  - Nem, dehogy! - emeltem magam elé a kezem. - Tök jó lenne újra együtt, de tudom, hogy esélytelen. A segítségedet kérem.
  - Mivel kapcsolatban?
  - Betűket meg jeleket kéne rajzolnod. Ráérsz ma éjjel?
  Bosszúsan meredt rám.
  - Az "éjjel" nem hangzik túl bizalomgerjesztően jelen esetben.
  - Tudom, és persze nem várhatom el, hogy segíts. Valószínűleg az egész éjszaka rámegy majd, és kissé fárasztó lesz.
  Hanga csendesen tűnődött pár percig, és közben kiitta a kávéja maradékát. Végül sóhajtva felállt.
  - Hol, mikor? - kérdezte.
  - Ma este tízkor - mosolyogtam. - A ló alatt.
  Némán bólintott, és távozott. Hátradőlve nyugtáztam az előre gyanított sikert.

Este tízre már a város összes egyetemistája és alkoholistája átvonult a Széchenyi téren. Hanga kis késéssel, immár farmerban és a derekára kötött pamutingben, a longboardján érkezett. Tudtam, hogy azzal jön - esténként mindig azzal jár, mert gyorsabb és szükség esetén nagyot lehet vele ütni -, ezért én is gördeszkával voltam.
  - Szia, Korci - biccentett. - Most már elárulod, pontosan mire készülünk?
  - Persze. Írunk és rajzolunk.
  - Hova?
  - Falakra - feleltem mosolyogva.
  - Várj, te graffitizni akarsz? - kiáltott fel, de én addigra már rántottam egyet a hátizsákom szíján, és a tér túloldala felé lódultam.
  Hanga a dzsáminál ért utol, és követett egészen a lakatfalig.
  - Oké - mondtam, miközben előkotortam a festéket a hátizsákból. - Itt lesz az utolsó két sor. Én fölírom, te meg kitalálsz valami rajzot, amiből az emberek rájönnek, hol az első kettő.
  - És hol van? - kérdezte Hanga. Karba tett kézzel ácsorgott, és igyekezett nagyon titkolni, hogy kezd lelkesedni.
  - A Bóbita Bábszínház bejáratával szemben. Ötlet?
  - Írd fel a szöveget. Mire végzel, meglesz.
  - Oksi - feleltem vidáman. Megvártam, amíg nagyjából kiürül az utca, aztán a falra írtam a fekete festékspray-vel:

(7) Kurvára összetörtél

S én hittem, hogy szerettél

  - Költői - jegyezte meg Hanga. - Akkor a Bóbitával szemben? 

  - Aham. 

  - Jelöljem, hogy az az első rész?

  - Aham. 

  - Oké!

  Hanga kivette a kezemből a festéket, és felskiccelte a Bóbita szárnyas malacát a versrészlet alá. A feje elé zárójelbe írt egy egyest, és egy nyilat, ami a malac arca felé mutatott. 

  - Ragyogó - dicsértem meg. 

  - Aláírod? - nyújtotta felém a flakont.

  - Mi sem természetesebb. - Az egész alá egy ferde K betűt kanyarítottam, és két pontot tettem a jobb felső sarkához. 

  - Remek. A következőhöz irány Uránváros! - indítványoztam, és hátrahagyva a művünket száradni, a Szivárvány Gyerekház felé vettük utunkat. 

  A ronda zöld falra felírtam a hatodik szakaszt, aláírtam a K betűmet, Hanga pedig rajzolt két lakatot, és eléjük a zárójeles hetest. 

  Kezdett kifogyni a festék. 

  - Nyugi, felkészültem - kacsintottam a bűntársamra, és kiadtam a következő instrukciót: - Kertvárosba! 

  - Tényleg rámegy az éjszakánk - mondta Hanga. Ráállt a longboardjára, és menet közben rágyújtott. 

  - Továbbra is heti egy? - tudakoltam. 

  - Már kéthetente egy. Haladok ám - grimaszolt. 

  Kertvárosban az amerikai étteremmel szemben otthagytuk az ötödik szakaszt a hatossal és egy kis szivárvány-figurával egy másik, viszonylag kreatív "love" graffiti mellett. 

  - Papírvárosok-fílingem van - jegyezte meg. Próbáltam úgy tenni, mintha tudnám, hogy ez mit takar. - Hova tovább?

  - Az alagút fölé. Szőlő utca 2. 

  A Szőlő utca 2. egy sarokház volt, ennek a falára került a versem negyedik két sora, meg Hanga zárójeles ötös-nyíl-Szabadságszobor feje rajza. Innen fölkaptattunk a pécsi Szabadságszoborhoz, hogy felírjam a betontalapzat város felőli oldalára a soron következő két sort. Hanga alábiggyesztett egy szőlőfigurát és egy kettest. 

  - Már csak kettő van vissza - közöltem. - Gyere, pihenjünk. Nem vagy éhes? Szomjas?

  - Á, csak egy pöppet - fintorgott, és felkapaszkodott a szobor lábához. A kezébe nyomtam egy kakaós csigát meg egy üveg kólát, aminek a papírját kicsit megfogta a festékes flakonokon szétkenődött feketeség. 

  Alattunk a város fényes volt, és viszonylag csendes: mintha az égbolt tükörképe volna. 

  - Hány óra van? - kérdezte Hanga. 

  - Háromnegyed három. Idestova négy és háromnegyed órája vagyunk úton. 

  - De miért csináljuk ezt?

  Mély levegőt vettem. 

  - Dénes, a főszerkesztő visszaszórta a versemet. Egy szonettet, hogy pontosak legyünk. Merthogy trágár. Szerintem viszont jogom van elmondani az embereknek, amit akarok. És ha ezt nem tehetem meg nyomtatásban, akkor megteszem így. 

  - De miért nem egy helyre írod? Akkor most aludhatnék. 

  - Azért azt ne mondd, hogy nem vagyok szórakoztató - nevettem rá. - Amúgy azért, mert... hát csak úgy. Ismersz, ilyen vagyok. 

  - Ja... ilyen vagy... - motyogta elgondolkodva. Pár percig csak néztük a várost, és élveztük a nyugalmat, aztán újra megszólalt. - Na, akkor fejezzük be, amit elkezdtünk! 

  - Oksi - vigyorogtam. A szemét forgatta ettől a szótól. 

  Felcaplattunk a Tévétoronyhoz, és otthagytunk két sort meg Niké-szobor alakú plecsnit az épület alján. 

  - És most Bóbita - mondta. 

  - Most Bóbita - erősítettem meg. 

  Úgy fél óra múlva érkeztünk meg a bábszínházhoz. Ez volt az egyetlen helyszín, amit előre megnéztem, ezért mertem otthagyni a lakatfalnál az ide vezető nyomot, mert tudtam, hogy itt lesz hely. 

  Az utolsó festékspray-vel felfirkantottam a versem kezdősorait, aláírtam, aztán odaengedtem Hangát, hogy rajzoljon tévétornyot. Az utolsó fújás után elégedetten léptünk hátra. 

  - Kész - sóhajtotta Hanga. 

  - Kész - hagytam rá. 

  - Azért elmondod egybe az egészet? Közben nem nagyon figyeltem.

  - Akkor most figyelj - köszörültem meg a torkom, és elszavaltam a leselejtezett verset. 

Úgy kapaszkodtál meg bennem,

Mint megannyi éhes gyom,

Nem hagytál egy falást ennem,

Lyuk tátong már gyomromon. 

Két karoddal közrefogtál,

Mélyen szemembe néztél,

Kibaszottul visítottál

Amikor elélveztél. 

Majd hirtelen köddé váltál

- Lyukas gyomor, lyukas szív -

Gyomgyökered túl masszív

Tűsarkaddal megtapostál

Kurvára összetörtél

S én hittem, hogy szerettél

 Hanga megkövülten hallgatta végig, majd kikerekedett szemekkel rám meredt. 

  - Ugye ez nem rólam szól?

  - Ki tudja? - vontam vállat, aztán mosolyogva ráálltam a deszkámra, és otthagytam a szeplős, szőke lányt a hold- és utcailámpa-fényben. 

2016. 03. 30.

lenóra

Nincs kedvem a friss agyrázkódásomról beszélni, sem pedig megírni a hetek óta tervezett bejegyzést, így inkább csinálok egyet külön a múltkori novellának, hátha valaki nem akarja ebben a bejegyzésben elolvasni az összes többi csacsogásomat.

Lenóra

 Úgy tett, mintha aludna. Kidobtam az óvszert, aztán leültem az ágy szélére, és néztem, ahogy szuszog. A testét beborították a hegek; csuklóin és a szíve fölött vastag, fehér csíkok domborodtak, hasán és combjain cigaretta hagyta köröcskék, hátán a nadrágszíj nyomai. 

  Azon tűnődtem, otthagyjam-e. Fekete haja szétterült a párnán, apró mellei fel-le emelkedtek. 

  Lélegzik. Néha nekem is kéne.

  Végül felöltöztem és leléptem. 

  Semmi kedvem nem volt hazamenni, sötét és időnként véres gondolataim támadtak a lánytól, aki inkább elaludt, semminthogy beszélni kelljen a testéről. 

  Annyira lekötött ez az apró, összetört kis test, hogy a Mecsek lábához közeledve kerestem egy alkalmas fát, és felmásztam az ágai közé gondolkodni. 

  Gyerekkorom óta nem másztam fára, azóta, hogy a testvéremet elvitte a kanyaró. Azelőtt reggeltől estig lógtunk a kerti gyümölcsfák ágain, pokrócból függőágyat kötöttünk, és kiröhögtük egymást, ha leszakadt alattunk a tákolmány. Már nem is emlékszem arra a gyerekarcra. Soha nem néztem meg a róla készült fényképeket. 

  Anno mi is tele voltunk sebekkel és forradásokkal, de azokat letört faágak, szederbokrok tüskéi, fakardok és éles kövek okozták. Minket sose vertek nadrágszíjjal, mint azt a lányt. 

  Fekete haja árnyékából kísértetiesen derengett elő sápadt arca, hófehér bőrén a hegek olvadt ezüstnek hatottak. Pihegését leszámítva nem adott ki hangot, szerintem el sem élvezett, csak úgy becsukta a szemét, és mozdulatlan maradt. 

  Egyébként is ilyen csendes volt, ez keltette fel az érdeklődésemet. Meg a neve: Lenóra. Mintha a Poe-i karakter elevenedett volna meg - mintha a két lány ugyanaz lenne. 

  Egy koncerten találkoztunk először. Megadta a számát. Pár naponta fölhívtam, aztán ma végre lefeküdtünk. Nem volt sem csalódás, sem különleges élmény. 

  Ekkor ott, a fán ülve, a holdra bámulva eszembe jutott egy szó, ami jellemezte a hatalmába kerítő érzést. 

  Szánalom. 

  Nem akartam szánni. Ihletet akartam belőle meríteni, írni egy verset, egy történetet, bármit, amivel kifejezhettem az iránta érzett lírai semmit. 

  Lenóra érdekelt, de semmit nem éreztem iránta, azt viszont nagyon költőien. 

  Az agyamban újra elkiáltotta magát a szánalom. 

  Leugrottam a fáról, és elindultam, hogy keressek egy nonstop kisboltot, és vegyek egy kávét. Nem szeretem az ilyen lónyál-kávékat, számomra a legjobb kávé mindig nagyanyám kotyogós kávéfőzőjéből jött, Isten nyugosztalja szegényt. Mármint nagyanyámat - a kávéfőzőt megörököltem. 

  Mégis vettem egy lónyál-kávét, és hazasétáltam. Elég késő volt, már nem jártak a buszok. Mire hazavergődtem, már tudtam, mit fogok csinálni: a szőnyegre hasaltam a rongyos Poe-kötetemmel, és egymás után tucatszor végigolvastam azt a verset. Ahányszor Lenóra nevével találkoztam, a hegek jutottak eszembe, a fekete hajzuhatag, a csendes lihegés. 

  Órákon át semmi másra nem voltam képes gondolni, csak rá, de nem tudtam írni róla. Mintha Poe a versével elátkozta volna a nevet, ezáltal a lányt - aki mindig ugyanaz -, hogy a kezem fölmondja a szolgálatot, ha arra vetemednék, hogy papírra vetem. 

  Hajnalodott, és én még mindig a padlón feküdtem a könyvvel. Megvártam a nyolc órát, aztán telefonáltam a szerkesztőségbe, hogy megbetegedtem. 

  Ez még igaz is. Belebetegedtem egy lányba. 

  Egyre inkább úgy éreztem, már-már megszállottan próbálom kitalálni, miket élhetett át gyerekkorában, és mit érzett, amikor öngyilkos próbált lenni - újra és újra... és vajon hogyan élte meg a kudarcokat. Újra és újra. 

  Gondolkodtam rajta, hogy felhívom, de végül nem tettem. Egy fehér, áttetsző kísértet volt a számomra, akit nem akartam többé közelről látni, csak éjjel-nappal róla fantáziálni. Alkotni egy szellemalakot: egy saját Lenórát, ahogy Poe is tette. Én magam teremtem a lelkét, a már begyógyult és még vérző sebeket, a szinte kézzelfogható csöndet, amibe időről időre belesúgja a nevemet: Ákos...

  Belemarkoltam az ablakon beszűrődő szürkés fénybe, és gondolatban arcot és testet formáltam belőle. A szoba sarkából vettem sötétséget, hogy abból hajat és szemeket adhassak neki. Szinte láttam az apró, törékeny kis testet, és ha megpróbáltam megérinteni, a levegő felizzott a kezem alatt. 

  A képzeletemmel alkottam egy Lenórát, aki immár teljesen az enyém volt. Nem kellett írnom róla ahhoz, hogy az enyém legyen. 

  Ezüstös arcába festhettem volna mosolyt is, de ő egy árnyék volt. Csöndes és mosolytalan. Egy kísértet. 

  Eggyé akartam válni az elképzelt alakkal. Érezni azt a fájdalmat, amit a testében cipelt. Árnyékká válni, mint ő. Összetörni, ahogy ő is összetört. 

  Kitántorogtam a fürdőszobába, és a benti félhomályban hunyorogva elővettem egy borotvapengét. 

  Ha a kísértetemnek hege van...

  Lassan és céltudatosan emeltem a pengét, és belemélyesztettem az alkarom húsába. Szinte nem is éreztem a fájdalmat, de tudtam, hogy végeznem kell a művemmel, mielőtt elájulok a vérveszteségtől. Hegeket akartam. Nem letört ágaktól vagy üvegcserepektől. Pengétől. 

  Mielőtt szédülni kezdtem, letöröltem a vért a karomról. Csak egy pillanatra láttam a betűket, majd az előszivárgó - csepegő, csordogáló, ömlő - vérem újra eltakarta őket, és a lábam alól kiszaladt a talaj. 

  A karomba hirtelen belehasított a fájdalom. A sötétségből és hegekből teremtett kísértet végiglüktetett a testemen, és a sebemre lehelte a vérző szót: Lenóra.

 2016. 03. 11.

füst

Annyira nincs kedvem a töriprojekttel törődni, hogy inkább írok egy bejegyzést, amiben viszont nincs kedvem a Márkkal töltött deszkázós-cigizős-tortillazabálós-összebújós éjszakámról beszélni, úgyhogy elégedjetek meg egy régebbi verssel - amit nincs kedvem begépelni. Még régebben szerkesztettem belőle egy képet. A tehén fogja ezek után begépelni.

2015. 11. 6.

És tudjátok, mit? Kaptok egy zenét is. Mert most ezt tanulom gitáron.