És erre a filmre most MINDENKI áldozni fog másfél órát az életéből. Azt mondtam, MOST. És azt, hogy MINDENKI. Ez azt jelenti, hogy az összes Olvasóm, kivétel nélkül.
A film egyébként a Coffee and Cigarettes címet viseli, és szinkronizálták is, csak a sasa úgy döntött, angolul is menni fog neki a filmnézés. És ment, és wow!
Tudnivalók:
Jim Jarmusch rendezte, akiről eddig még sosem hallottam.
Ewa biztos, hogy szereti ezt a filmet, ha látta. Ha nem, akkor meg csak szeretné.
Több kisfilmből áll.
Az egésznek van egy hangulata, amihez hozzáad a fekete-fehérség, a kockás asztalok meg a rengeteg kávé, és az abszurd, komolyan nem vehető beszélgetések. Bámulatos, mi minden elhangozhat egy csésze fekete fölött, és hogy ennek a mi mindennek mennyire semmi értelme!
Ráadásul majdnem minden kisfilmben más márkájú cigi jelenik meg, és minden kisfilmben látjuk az asztalt felülnézetből legalább egyszer, a soha ki nem ürülő kávéscsészékkel és a gyufával... Mert ez még az a kor, amikor gyufával gyújtották meg a cigit.
Végre egy rohadt eredeti ötlet!
Végre kitaláltam valamit, amit még senki más!
Mellesleg minden követőm nézhette a csodás képeimet instagramon hét napon keresztül.
A recept egyszerű:
Végy egy dalszöveget,
válassz ki belőle hét sort,
a sorok mindegyikéhez találj ki egy programot,
és egy héten keresztül mindennap csinálj meg ezek közül egyet, és dokumentáld is.
Nem muszáj instára is feltenni, azt csak mások idegesítése végett csináltam.
Lényegalényeg, elég sokat hallgattam az utóbbi időben az Elefánt Bordahajtogató című számát, és már hátrafelé is tudom a szövegét. Nagyon jó szövege van, és szinte adja magát, hogy az ember megihletődjön. *éljenek a magyar nyelv szépségei*
Szóval Elefántéktól jött az ötlet, és így született meg az alábbi program és képsor. A családom persze bekavart, ezért nem zajlott mindent terv szerint, de a bejegyzést úgy írom meg, mintha terv szerint zajlott volna.
1. nap
"A napot megeszem, a holdat a zsebembe rakom."
Kisétáltunk a Béke-parkig, fetrengtünk kicsit a fűben, elkészítettük a képet, majd hazajöttünk.
2. nap
"A kalapom pont a kobakomra fújja fel a szél."
Piknikeztünk egyet a Niké-szobor lábánál, és én végig kalapot viseltem. Volt sörünk is, meg kiflink is, és nagyon jólesett a város tetején ücsörögni és beszélgetni, meg persze összeveszekedni és kibékülni.
3. nap
"Simogatástól sebes lehet-e a tenyerem?"
Viszonylag hosszú útvonalat jártunk be gördeszkával, és a deszka dörzspapíros oldalával sebesre simogattuk a saját tenyerünket. Mi már csak ilyen elvetemültek vagyunk.
4. nap
"A helyes dolgoktól boldog, de unalmas leszel."
A város különböző pontjain hagytunk nyomot az utókor számára graffiti formájában. Mély tartalmú dalszövegmorzsákat festettünk túl üres falakra. Állati jól éreztük magunkat.
5. nap
"A naplemente az giccses, de mindig gyönyörű."
Az alagút tetejéről néztük meg a naplementét. Jólesett, régen láttam már Nap barátunkat aludni menni Föld barátunkat ezt a pár fokos tengely körüli elfordulását elvégezni. Plusz tőlünk húsz méterre ücsörgött két fiú, akiknek a zenei ízlése megegyezett a minkkel. Ez is jólesett.
6. nap
"A kezed tedd szét, hogy érezd, milyen ha a madár oly magasan, hogy a csőrébe férjen be a táj"
Felmentünk a tettyei Jézus-szoborhoz, ahonnét az öngyilkosjelöltek szoktak leugrálni. Fura, de most jártam ott először. Lenyűgöző onnan a kilátás, mintha az egész várost egy mozdulattal magamhoz ölelhetném. Kicsit a veszprémi Szent Benedek-hegyre emlékeztetett.
7. nap
"Te a virágot, én meg csak a tövist szeretem."
Körüljártuk a környező utcákat, és megfosztottunk egy rózsabokrot a legszebb rózsájától. Bárhogy erősködtem is, Márk ragaszkodott hozzá, hogy az ő kezébe szúrjuk a tüskéket, és az enyémben legyen a virág.
Jaj, épp most fejeztem be Anne Frank naplóját, és valósággal zsongnak a fejemben a gondolatok, és egyszerre van kedvem sírni és nevetni, és most írni fogok Anne Frankról.
Anneliese Marie Frank, 1929-1945
Időbe telt, mire megszoktam, hogy ez egy valódi napló, és nem csak fikció, de aztán elkezdtem csodálni ezt a lányt, nem csak a lélekjelenlétéért és szókimondásáért, de a kézízületeiért is. Persze, neki még nem volt lehetősége gépelve írni a naplóját, de a hosszabb bejegyzésektől lazán kaphatott volna egy-két szép ínhüvelygyulladást. (Talán kapott is, csak ezt nem írta le.)
Lenyűgöző őszinteséggel írt viszont a különböző, és sokszor ellentmondásos érzéseiről mind a családtagjaival, mind a külvilággal, mind saját magával kapcsolatban. A háború elől a Hátsó traktusba volt kénytelen menekülni, a bezártság elől az írásba. És meg kell mondjam, hallatlanul szomorú, hogy Anne alig tizenöt évesen bujkálásra kényszerült, miközben az egyetlen vétke a származása volt.
Ha Annéval térben és időben közelebb lettünk volna egymáshoz, biztos vagyok benne, hogy barátok lettünk volna. Ugyanazokkal a kamaszkori problémákkal szembesült, mint én szembesülök nap mint nap. Nekem sem felhőtlen a viszonyom az anyámmal, ahogy neki sem volt az, és ő is ugyanúgy fantáziált az álomfiúról, ahogy én tettem korábban. Ugyanolyan hosszú és tekervényes út vezetett az ő kiszemeltje szívéhez is, ahogy az enyéméhez is egy és egyharmad évvel ezelőtt. Anne pont az identitáskeresés-korszakban írta a naplóját, amikor elkezdett egyre nyitottabbá válni a világ dolgaira, és egyre többet gondolkodott mindenen. Neki is volt egy komoly énje és egy kotnyeles, kacér, vidám énje, ahogyan nekem, vagy bárki másnak is. A világszemlélete és a természetszeretete példaértékű, viszont meggyőződésem, hogy nem születtek volna ilyen mély filozófiai gondolatai, ha nem lett volna rákényszerülve. Mivel nem volt jobb dolga, mint a négy fal között gyötrődni a többi rejtőzködő sértegetéseitől és a mázsás súllyal ránehezedő ideológiától, alkalma nyílt olyan pontosan megfigyelni a saját és mások természetét és a Nagy Egész rendszerét, hogy a szavaitól megállt bennem az ütő. Olyan pontosan fejezi ki magát, hogy egyből tudom, mire gondol. Ráadásul sokkal szebben és választékosabban beszél (ír), mint a mai felnőttek nagy része. Teszi ezt a hetven év időbeli különbség vagy a majdnem húszéves fordítás, nem tudom, de kétségkívül hatásos.
Bár mindössze két évének lehettem nyomon követője, láttam felnőni. Annyit változott a gondolkodásmódja, és közben annyira szerethető volt mindvégig! Barátomként szerettem meg, pedig csak háromszáz oldalnyi önismeret.
Valahol mélyen motoszkál bennem a morbid kíváncsiság, hogy vajon a napló vége után hogyan élte meg a koncentrációs tábort, és az akkori érzéseit hogyan írta volna meg. A másik részem azonban sírva fakad, ha csak ránéz a könyv legvégén a halálát taglaló egyetlen bekezdésre. Háromszáz oldalnyi ismeretség után elvesztettem egy barátot, és ez lesújt.
Okay, most egy darabig ez lesz az utolsó egész éjszakás filmmaratonom, mert Herczegnő legalább húsz filmet írt nekem össze, és ezeket be akarom osztani nyárra.
Amúgy, délután varrtam három párnát - az egész művelet cirka négy órát vett igénybe. Így most vészhelyzet esetére (értsd: tragikus haláleset könyvben/filmben/animében, mint amilyen L-é vagy Gusé volt) van egy sírópárnám.
Na, vágjunk bele, ezeket néztem ma éjjel:
AMÉLIE CSODÁLATOS ÉLETE
(Le fabuleux destin d'Amélie Poulain)
Rettenetes dolog történt velem, mégpedig az, hogy képtelen voltam franciául beszélgetni Jean-Christophe nevű ismerősömmel. Ezt az állapotot sürgősen orvosolnom kellett, ezért francia szinkronnal néztem meg ezt a filmet. Korábban már eljutottam a feléig, csak akkor bedöglött a dévédé lejátszónk. Az internet viszont csodákra képes, általa végre belecsöppenhettem egy kis szelet párizsi hangulatba, a francia nyelv szépségeibe, abszurd humorba és bolondos szokásokba... Amélie olyan, mint egy porcelánbőrű kis lidérc: akit arra érdemesnek talál, boldogabbá tesz, és kibabrál azzal, aki másoknak árt. Közben kilép a maga megszokott kis világából, és egy-egy apró mosollyal (illetve mosolyra késztető cselekedetekkel) mindenkit magával ránt. Szeretem. Szavakkal leírhatatlan hangulata van, egy kis Szajna-parti harmonikazenével és zongorával aláfestve. Ezt a dalt például még én is el tudom játszani zongorán.
A HALÁSZKIRÁLY LEGENDÁJA
(The Fisher King) Terry Gilliamnek biztos valami Szent Grál-fétise volt, mert ez már a második film, amit az ő rendezésében látok, és Grál van benne. Viszont ez a Gyalog galoppnál sokkal komolyabb volt, még a viccesebb helyzetekkel együtt is. Volt ebben barátság, trauma, őrület, szerelem, Jack egy jackass, Lydia fura, Anne pont úgy néz ki, mintha Nia Vardalos alakítaná, pedig nem, Parry meg ugye Robin Williams, akit nagyon szeretünk. Az összefüggések egy részét egyébként nem teljesen értem, és helyenként Ponyvaregény-szerűen részletes volt, de megjárja. Tetszett.
VILÁGVÉGE
(The World's End)
Ez az ún. Cornetto-trilógia harmadik része, aminek az első két részét (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok) Márk nézette meg velem, és most vettem rá magam, hogy megnézzem az utolsót is. Nincs is jobb, mint kellően lefárasztani az agyam 3:21-kor a két idiótával, amint a zombi- és rendőrfilmek után éppen a sci-fiket parodizálják, és szétsörözik az agyukat. Ha ez még nem lenne elég, feltűnt benne egy hobbit meg Pierce Brosnan, a tenyérbe mászó szinkronhangjával és a túl nagy, oda nem illő fejével, és ááá... Örültem, hogy Andy szétverte a fejét egy székkel. A film amúgy dugig van poénokkal, de ezek felét már eljátszották az előző két részben. Na sebaj, láttam mind a hármat, ez volt a legrosszabb, és a Vaskabátok a legjobb.
Okay, láttam filmeket az elmúlt két hétben, és még a hétvégén, mielőtt elmegyek osztálykirándulni, tervezek egy normális egész éjszakás filmmaratont. Túl sok lett volna egy bejegyzésbe írni az összeset, így megkapjátok azoknak a filmeknek a szubjektív értékelését, amiket világosban láttam az elmúlt két hét során.
Úgy, mint a múltkor: snittes link, leírás, meg valami videó.
DONNIE DARKO
(Donnie Darko)
Szóval. Márkkal, világosban. Amúgy tényleg nem volt benne semmi ijesztő, a legvégén sem éreztem semmi utóhatást. Márk azt mondta, őt nagyon elgondolkoztatta a film, de persze sose fogom megtudni, miféle mélyen szántó gondolatokat ébresztett benne.
Abszolút pozitívum, hogy Márkom és Szirmai nagy kedvence, Jake Gyllenhaal játssza a főszerepet. Sok időbe telt mondjuk, mire megismertem, de ott van, dagi, viszont a szeme ugyanaz a szempár, amivel az Éjjeli féregben találkoztam először. További pozitívum a soundtrack, meg a végén Gary Jules Mad World című száma, amit kitűnően játszom zongorán, köszönöm szépen.
Negatívum, hogy túlzott mértékben keverednek a műfajok, konzervfejű óriásnyulak jelennek meg a fürdőszobában, és hogy azt hittem, nem hatott rám sehogy, mégis féltem a sötétben két teljes hétig. Ciki.
WHIPLASH
(Whiplash)
Médián kezdtük el nézni, és sikerült annyira beleélnem magam a hangulatába, hogy hazamentem, és végignéztem. Mellesleg azóta érdeklődöm komolyabban a jazz iránt.
Ez a film lényegében egy csalódás volt. A történet nagyon tetszett, Fletcher galád húzásai és Andrew keszekusza kis lelke hol egymásnak feszült, hol elsiklott egymás mellett. És mindent átitat a zene. Meg ez az idézet:
"Ha nem vagy elég jó, egy rockbandában végzed."
Andrew Neiman elég jó volt. Legalábbis a doboláshoz. Karakternek sajnos nem. Az egy dolog, hogy a Beavatottban már megszoktam Peternek, és azóta is nehezemre esik Andrewnak hívni, de csak annyi derül ki róla, hogy: dobol, vért izzad, ha kell, érzékeny a lelke, dobol még egy kicsit, de amúgy ki ez a srác? Miles Teller színészi játékával semmi baj sincs, sőt, le a kalappal. De a színész lehet bármilyen ügyes, ha a karaktere nincs jól megírva.
Nincs több hozzáfűznivalóm. Meg kell nézni, tök jó.
CHAPPIE
(Chappie)
Angolon néztük meg kábé a felét, angol szinkronnal, angol felirattal. Mivel korábban még egy filmben sem találkoztam érzelmi intelligenciával rendelkező robottal, itthon megnéztem a második felét is - ezt már magyar szinkronnal, mert feliratosan nem találtam jó linket.
Hát... nekem ez egy kicsit sok volt. Ha próbálok elvonatkoztatni a robotoktól meg tudatmásolástól meg egyéb ilyen dolgoktól, akkor az emberi romlást látom. Az élete elején mindenki tiszta lappal indul. A gyerek ártatlan, és olyan lesz, amilyenné a környezete faragja. A naiv Chappie-t Ninja, Deon és Yo-Landi formálta olyanná, amilyen lett: bizalmatlan, de szerető, és önfeláldozó. Ja, és megbocsátó. Félholtra verte ugyan Vincentet, de megbocsátott neki. Aranyos.
Inkább nézzétek meg Gergő mestert, ő jobban ért hozzá.
BONNIE ÉS CLYDE
(Bonnie and Clyde)
Természetesen az első, 1967-es Bonnie és Clyde-ot néztem meg, de kitaláltam, hogy majd egy későbbi filmmaraton keretein belül tök jó lenne megnézni az összeset. Amúgy, nagyon tetszett. Mind a 105 perce lekötötte a figyelmemet, és nem csak azért, mert Clyde iszonyú jóképű, hanem a gyors, lendületes cselekmény is. Meg aztán ott az a finom kis ellentét a félresikerült rablások és legendás hírnév között. Szerettem mind a kettőjüket, és kicsit zavar, amiért nem zavar a haláluk. Törvényszerű volt. Bocs a spoilerért, de ezt nem tudtam máshogy kifejezni. Két szerethető karakter, akik nem teketóriáznak, ha rablásról van szó, a szex viszont már bajos. Nincs más mondanivalóm. Tetszett.
