A kaktuszaim levelei mögött pókháló szerű minták rajzolódnak ki az üvegen, esőcseppekből. Szeretem az esőt. Olyankor nem egyedül sírok.
Két oldal Anna Karenina közé zöld tea szorul és a svájci bicska, koszos zsebkendők és gyűrött cigipapírok tömkelege. Mintha nem is én lennék, én nem is létezem, én nem én vagyok. Ha kilépnék az ajtón, elmosna az eső, lefolynék a csatornába, remélem, megölne egy előzetesekből ismert bohóc, akihez sose akarok ennél közelebb kerülni. Nem félelemből - én már nem félek. Egyszerűen csak azért, mert mindenki más már ismeri, és nekem nincs szükségem tömegek élményeire. Sajátokat gyűjtögetek, akkor is, ha fájnak.
Ma délután feketekávéba fojtom magam. Már eldöntöttem. Meg van beszélve a találka, két személy, két kávé, szomorúság. Eső. Ő cappuccinót fog inni, minimum két kanál cukorral, ismerem, így szokta. Én feketén, üresen, mintha a lelkemet innám meg, hogy ne egy törött karú próbababa legyek, hanem átfolyjon rajtam egy kicsi melegség.
Mondjam azt, hogy ennyire rosszul még életemben nem voltam? Mondjam, hogy egyedül maradtam? Sajnáltassam magam egy kicsit, mielőtt végleg eltűnök, olyan emberekkel, akik egyáltalán nem ismernek, de azért gyűlölnek?
Nem kell engem szeretni. A gyűlölet is egy érzés. És ha eláll az eső, és kiszedegettem a bőrömből a tüskéket, addigra már tudni fogom, hogyan kovácsolhatok előnyt ebből a kis halálból. A padlóról szép fölállni. És ha fölálltam, újra és újra és újra, mindnyájatoknál magasabb leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése