lenóra

Nincs kedvem a friss agyrázkódásomról beszélni, sem pedig megírni a hetek óta tervezett bejegyzést, így inkább csinálok egyet külön a múltkori novellának, hátha valaki nem akarja ebben a bejegyzésben elolvasni az összes többi csacsogásomat.

Lenóra

 Úgy tett, mintha aludna. Kidobtam az óvszert, aztán leültem az ágy szélére, és néztem, ahogy szuszog. A testét beborították a hegek; csuklóin és a szíve fölött vastag, fehér csíkok domborodtak, hasán és combjain cigaretta hagyta köröcskék, hátán a nadrágszíj nyomai. 

  Azon tűnődtem, otthagyjam-e. Fekete haja szétterült a párnán, apró mellei fel-le emelkedtek. 

  Lélegzik. Néha nekem is kéne.

  Végül felöltöztem és leléptem. 

  Semmi kedvem nem volt hazamenni, sötét és időnként véres gondolataim támadtak a lánytól, aki inkább elaludt, semminthogy beszélni kelljen a testéről. 

  Annyira lekötött ez az apró, összetört kis test, hogy a Mecsek lábához közeledve kerestem egy alkalmas fát, és felmásztam az ágai közé gondolkodni. 

  Gyerekkorom óta nem másztam fára, azóta, hogy a testvéremet elvitte a kanyaró. Azelőtt reggeltől estig lógtunk a kerti gyümölcsfák ágain, pokrócból függőágyat kötöttünk, és kiröhögtük egymást, ha leszakadt alattunk a tákolmány. Már nem is emlékszem arra a gyerekarcra. Soha nem néztem meg a róla készült fényképeket. 

  Anno mi is tele voltunk sebekkel és forradásokkal, de azokat letört faágak, szederbokrok tüskéi, fakardok és éles kövek okozták. Minket sose vertek nadrágszíjjal, mint azt a lányt. 

  Fekete haja árnyékából kísértetiesen derengett elő sápadt arca, hófehér bőrén a hegek olvadt ezüstnek hatottak. Pihegését leszámítva nem adott ki hangot, szerintem el sem élvezett, csak úgy becsukta a szemét, és mozdulatlan maradt. 

  Egyébként is ilyen csendes volt, ez keltette fel az érdeklődésemet. Meg a neve: Lenóra. Mintha a Poe-i karakter elevenedett volna meg - mintha a két lány ugyanaz lenne. 

  Egy koncerten találkoztunk először. Megadta a számát. Pár naponta fölhívtam, aztán ma végre lefeküdtünk. Nem volt sem csalódás, sem különleges élmény. 

  Ekkor ott, a fán ülve, a holdra bámulva eszembe jutott egy szó, ami jellemezte a hatalmába kerítő érzést. 

  Szánalom. 

  Nem akartam szánni. Ihletet akartam belőle meríteni, írni egy verset, egy történetet, bármit, amivel kifejezhettem az iránta érzett lírai semmit. 

  Lenóra érdekelt, de semmit nem éreztem iránta, azt viszont nagyon költőien. 

  Az agyamban újra elkiáltotta magát a szánalom. 

  Leugrottam a fáról, és elindultam, hogy keressek egy nonstop kisboltot, és vegyek egy kávét. Nem szeretem az ilyen lónyál-kávékat, számomra a legjobb kávé mindig nagyanyám kotyogós kávéfőzőjéből jött, Isten nyugosztalja szegényt. Mármint nagyanyámat - a kávéfőzőt megörököltem. 

  Mégis vettem egy lónyál-kávét, és hazasétáltam. Elég késő volt, már nem jártak a buszok. Mire hazavergődtem, már tudtam, mit fogok csinálni: a szőnyegre hasaltam a rongyos Poe-kötetemmel, és egymás után tucatszor végigolvastam azt a verset. Ahányszor Lenóra nevével találkoztam, a hegek jutottak eszembe, a fekete hajzuhatag, a csendes lihegés. 

  Órákon át semmi másra nem voltam képes gondolni, csak rá, de nem tudtam írni róla. Mintha Poe a versével elátkozta volna a nevet, ezáltal a lányt - aki mindig ugyanaz -, hogy a kezem fölmondja a szolgálatot, ha arra vetemednék, hogy papírra vetem. 

  Hajnalodott, és én még mindig a padlón feküdtem a könyvvel. Megvártam a nyolc órát, aztán telefonáltam a szerkesztőségbe, hogy megbetegedtem. 

  Ez még igaz is. Belebetegedtem egy lányba. 

  Egyre inkább úgy éreztem, már-már megszállottan próbálom kitalálni, miket élhetett át gyerekkorában, és mit érzett, amikor öngyilkos próbált lenni - újra és újra... és vajon hogyan élte meg a kudarcokat. Újra és újra. 

  Gondolkodtam rajta, hogy felhívom, de végül nem tettem. Egy fehér, áttetsző kísértet volt a számomra, akit nem akartam többé közelről látni, csak éjjel-nappal róla fantáziálni. Alkotni egy szellemalakot: egy saját Lenórát, ahogy Poe is tette. Én magam teremtem a lelkét, a már begyógyult és még vérző sebeket, a szinte kézzelfogható csöndet, amibe időről időre belesúgja a nevemet: Ákos...

  Belemarkoltam az ablakon beszűrődő szürkés fénybe, és gondolatban arcot és testet formáltam belőle. A szoba sarkából vettem sötétséget, hogy abból hajat és szemeket adhassak neki. Szinte láttam az apró, törékeny kis testet, és ha megpróbáltam megérinteni, a levegő felizzott a kezem alatt. 

  A képzeletemmel alkottam egy Lenórát, aki immár teljesen az enyém volt. Nem kellett írnom róla ahhoz, hogy az enyém legyen. 

  Ezüstös arcába festhettem volna mosolyt is, de ő egy árnyék volt. Csöndes és mosolytalan. Egy kísértet. 

  Eggyé akartam válni az elképzelt alakkal. Érezni azt a fájdalmat, amit a testében cipelt. Árnyékká válni, mint ő. Összetörni, ahogy ő is összetört. 

  Kitántorogtam a fürdőszobába, és a benti félhomályban hunyorogva elővettem egy borotvapengét. 

  Ha a kísértetemnek hege van...

  Lassan és céltudatosan emeltem a pengét, és belemélyesztettem az alkarom húsába. Szinte nem is éreztem a fájdalmat, de tudtam, hogy végeznem kell a művemmel, mielőtt elájulok a vérveszteségtől. Hegeket akartam. Nem letört ágaktól vagy üvegcserepektől. Pengétől. 

  Mielőtt szédülni kezdtem, letöröltem a vért a karomról. Csak egy pillanatra láttam a betűket, majd az előszivárgó - csepegő, csordogáló, ömlő - vérem újra eltakarta őket, és a lábam alól kiszaladt a talaj. 

  A karomba hirtelen belehasított a fájdalom. A sötétségből és hegekből teremtett kísértet végiglüktetett a testemen, és a sebemre lehelte a vérző szót: Lenóra.

 2016. 03. 11.