A Nappali előtt vártam. Viszonylag sokan voltak, de láttam, hogy lesz bent helyünk.
Hanga a búza tér irányából jött, fehér nyári ruhát viselt, ami látni engedte lebarnult combjait. A haja ugyanolyan szőkén ragyogott, a szeplői ugyanúgy beborították az orrát, a mosolya ugyanolyan elragadó volt, mint két éve. Az egyetlen változás, ami feltűnt, a bokáján kunkorodó violinkulcs-tetoválás volt.
- Helló, Korci - mosolygott rám, amikor mellém ért. Elvigyorodtam a név hallatán, amit még viccből ragasztott rám ismeretségünk elején.
- Hali. - Kinyitottam neki az ajtót. Ahogy átbújt mellettem, megcsapott az a vanília-szerű illat, ami mindig körbelengte. A lenge ruha sejteni engedte az alakját. Emlékeztetnem kellett magam, hogy a segítségére van szükségem, és nem a szeretetére vagy a testére.
- Jegeskávé? - kérdeztem, mire bólintott. - Hozom, te addig keress helyet!
Valahol hátul talált egy asztalt, oda telepedett le, és a fonott karkötőjét birizgálta, amíg a kávéra várt. Hamar visszaértem; ő a tejszínhabot kanalazva rám emelte bociszemét.
- Na?
- Nagyon jól áll neked ez a ruha.
- Az eBay-ről rendeltem - nevetett -, de köszi. És köszi a kávét is.
- Egészségedre. Mit csinálsz mostanság?
- Azon gondolkodom, hogy otthagyom az egyetemet, és elmegyek tetoválónak, vagy illusztrátornak.
- Szóval még rajzolsz. - Ez érdekelt. Persze, kíváncsi voltam, mi lett a lánnyal, akivel négy évet töltöttem el, de a kávézás fő oka Hanga rajztehetsége volt.
- Ja, néha firkálok. - Gyanakodva nézett rám, és az igazi nevemen szólított. - Te Kornél. Most újra próbálkozol? Vagy mivan?
- Nem, dehogy! - emeltem magam elé a kezem. - Tök jó lenne újra együtt, de tudom, hogy esélytelen. A segítségedet kérem.
- Mivel kapcsolatban?
- Betűket meg jeleket kéne rajzolnod. Ráérsz ma éjjel?
Bosszúsan meredt rám.
- Az "éjjel" nem hangzik túl bizalomgerjesztően jelen esetben.
- Tudom, és persze nem várhatom el, hogy segíts. Valószínűleg az egész éjszaka rámegy majd, és kissé fárasztó lesz.
Hanga csendesen tűnődött pár percig, és közben kiitta a kávéja maradékát. Végül sóhajtva felállt.
- Hol, mikor? - kérdezte.
- Ma este tízkor - mosolyogtam. - A ló alatt.
Némán bólintott, és távozott. Hátradőlve nyugtáztam az előre gyanított sikert.
Este tízre már a város összes egyetemistája és alkoholistája átvonult a Széchenyi téren. Hanga kis késéssel, immár farmerban és a derekára kötött pamutingben, a longboardján érkezett. Tudtam, hogy azzal jön - esténként mindig azzal jár, mert gyorsabb és szükség esetén nagyot lehet vele ütni -, ezért én is gördeszkával voltam.
- Szia, Korci - biccentett. - Most már elárulod, pontosan mire készülünk?
- Persze. Írunk és rajzolunk.
- Hova?
- Falakra - feleltem mosolyogva.
- Várj, te graffitizni akarsz? - kiáltott fel, de én addigra már rántottam egyet a hátizsákom szíján, és a tér túloldala felé lódultam.
Hanga a dzsáminál ért utol, és követett egészen a lakatfalig.
- Oké - mondtam, miközben előkotortam a festéket a hátizsákból. - Itt lesz az utolsó két sor. Én fölírom, te meg kitalálsz valami rajzot, amiből az emberek rájönnek, hol az első kettő.
- És hol van? - kérdezte Hanga. Karba tett kézzel ácsorgott, és igyekezett nagyon titkolni, hogy kezd lelkesedni.
- A Bóbita Bábszínház bejáratával szemben. Ötlet?
- Írd fel a szöveget. Mire végzel, meglesz.
- Oksi - feleltem vidáman. Megvártam, amíg nagyjából kiürül az utca, aztán a falra írtam a fekete festékspray-vel:
(7) Kurvára összetörtél
S én hittem, hogy szerettél
- Költői - jegyezte meg Hanga. - Akkor a Bóbitával szemben?
- Aham.
- Jelöljem, hogy az az első rész?
- Aham.
- Oké!
Hanga kivette a kezemből a festéket, és felskiccelte a Bóbita szárnyas malacát a versrészlet alá. A feje elé zárójelbe írt egy egyest, és egy nyilat, ami a malac arca felé mutatott.
- Ragyogó - dicsértem meg.
- Aláírod? - nyújtotta felém a flakont.
- Mi sem természetesebb. - Az egész alá egy ferde K betűt kanyarítottam, és két pontot tettem a jobb felső sarkához.
- Remek. A következőhöz irány Uránváros! - indítványoztam, és hátrahagyva a művünket száradni, a Szivárvány Gyerekház felé vettük utunkat.
A ronda zöld falra felírtam a hatodik szakaszt, aláírtam a K betűmet, Hanga pedig rajzolt két lakatot, és eléjük a zárójeles hetest.
Kezdett kifogyni a festék.
- Nyugi, felkészültem - kacsintottam a bűntársamra, és kiadtam a következő instrukciót: - Kertvárosba!
- Tényleg rámegy az éjszakánk - mondta Hanga. Ráállt a longboardjára, és menet közben rágyújtott.
- Továbbra is heti egy? - tudakoltam.
- Már kéthetente egy. Haladok ám - grimaszolt.
Kertvárosban az amerikai étteremmel szemben otthagytuk az ötödik szakaszt a hatossal és egy kis szivárvány-figurával egy másik, viszonylag kreatív "love" graffiti mellett.
- Papírvárosok-fílingem van - jegyezte meg. Próbáltam úgy tenni, mintha tudnám, hogy ez mit takar. - Hova tovább?
- Az alagút fölé. Szőlő utca 2.
A Szőlő utca 2. egy sarokház volt, ennek a falára került a versem negyedik két sora, meg Hanga zárójeles ötös-nyíl-Szabadságszobor feje rajza. Innen fölkaptattunk a pécsi Szabadságszoborhoz, hogy felírjam a betontalapzat város felőli oldalára a soron következő két sort. Hanga alábiggyesztett egy szőlőfigurát és egy kettest.
- Már csak kettő van vissza - közöltem. - Gyere, pihenjünk. Nem vagy éhes? Szomjas?
- Á, csak egy pöppet - fintorgott, és felkapaszkodott a szobor lábához. A kezébe nyomtam egy kakaós csigát meg egy üveg kólát, aminek a papírját kicsit megfogta a festékes flakonokon szétkenődött feketeség.
Alattunk a város fényes volt, és viszonylag csendes: mintha az égbolt tükörképe volna.
- Hány óra van? - kérdezte Hanga.
- Háromnegyed három. Idestova négy és háromnegyed órája vagyunk úton.
- De miért csináljuk ezt?
Mély levegőt vettem.
- Dénes, a főszerkesztő visszaszórta a versemet. Egy szonettet, hogy pontosak legyünk. Merthogy trágár. Szerintem viszont jogom van elmondani az embereknek, amit akarok. És ha ezt nem tehetem meg nyomtatásban, akkor megteszem így.
- De miért nem egy helyre írod? Akkor most aludhatnék.
- Azért azt ne mondd, hogy nem vagyok szórakoztató - nevettem rá. - Amúgy azért, mert... hát csak úgy. Ismersz, ilyen vagyok.
- Ja... ilyen vagy... - motyogta elgondolkodva. Pár percig csak néztük a várost, és élveztük a nyugalmat, aztán újra megszólalt. - Na, akkor fejezzük be, amit elkezdtünk!
- Oksi - vigyorogtam. A szemét forgatta ettől a szótól.
Felcaplattunk a Tévétoronyhoz, és otthagytunk két sort meg Niké-szobor alakú plecsnit az épület alján.
- És most Bóbita - mondta.
- Most Bóbita - erősítettem meg.
Úgy fél óra múlva érkeztünk meg a bábszínházhoz. Ez volt az egyetlen helyszín, amit előre megnéztem, ezért mertem otthagyni a lakatfalnál az ide vezető nyomot, mert tudtam, hogy itt lesz hely.
Az utolsó festékspray-vel felfirkantottam a versem kezdősorait, aláírtam, aztán odaengedtem Hangát, hogy rajzoljon tévétornyot. Az utolsó fújás után elégedetten léptünk hátra.
- Kész - sóhajtotta Hanga.
- Kész - hagytam rá.
- Azért elmondod egybe az egészet? Közben nem nagyon figyeltem.
- Akkor most figyelj - köszörültem meg a torkom, és elszavaltam a leselejtezett verset.
Úgy kapaszkodtál meg bennem,
Mint megannyi éhes gyom,
Nem hagytál egy falást ennem,
Lyuk tátong már gyomromon.
Két karoddal közrefogtál,
Mélyen szemembe néztél,
Kibaszottul visítottál
Amikor elélveztél.
Majd hirtelen köddé váltál
- Lyukas gyomor, lyukas szív -
Gyomgyökered túl masszív
Tűsarkaddal megtapostál
Kurvára összetörtél
S én hittem, hogy szerettél
Hanga megkövülten hallgatta végig, majd kikerekedett szemekkel rám meredt.
- Ugye ez nem rólam szól?
- Ki tudja? - vontam vállat, aztán mosolyogva ráálltam a deszkámra, és otthagytam a szeplős, szőke lányt a hold- és utcailámpa-fényben.
2016. 03. 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése