álmatlan denevér

Mire jó az indiánnév, ha nem arra, hogy egy könyvjelzőgyártás közben hirtelen felindulásból megírt szabadvers címe legyen?
  Nem, most amúgy nem kínoz az ewa-komplexus, rajta már rég túljutottam. Most egyszerűen csak árnyéknak érzem magam. Átlátszónak. Álmatlan Denevérnek.

Álmatlan Denevér

lerágott csont. nem is csak egy,

egy teljes csontváz.

a kávé legyen a radius;

lerágtam róla a fekete lényeget –

maradt a kalcium.

lerágtam az identitást is a femurról

(ő ott lakott, hisz vastag volt és erős)

le a szavakat a claviculáról.

énekhangot a hyoideumról,

kézügyességet a metacarpaliákról,

és csodálkozom, miért tűnök ilyen

bámulatosan üresnek.

tükörképnek halvány vagyok,

árnyéknak túl erős. álmatlan denevér

lettem, éjszakánként könyvek közt

csapongok, és torz jajszavakkal

tájékozódva várom a Rózsásujjú Hajnalt.

s a lerágott radius valódi tulajdonosa

valahol egy távoli balkonon dohányozva

újabb nagyszabású gondolatokat teremt.

ketten dudálunk a kólaszínhajú

legény csárdájában, ő jazzt, én rockot.

és berezonálnak a csontok;

hús után rikoltanak. mi van, ha

rothadt volt az identitás,

ólmos féltékenység mérgezte?

belülről emészt most, öklendezem.

bár maradtak volna a csontok

inkább feketék.