magyarfaktos slam

Szervusz, Mélyen Tisztelt Olvasó!
  Októberben voltam slammelni, és akkora boldogság és megtiszteltetés és mindenféle ért, hogy egy kisebb pánikroham után nemcsak Márkot, de Gáborbát, Survivort és Szoffot is a nézők között tudhattam. Jó rég volt már, de azért köszönöm, hogy eljöttetek, támogattatok, talán majd egyszer összeszedem magam, és megint slammelek egy jót. Mármint jól kislammelem magamból a fölös szavakat, nem jó szöveget írok, értitek.
  Ez tehát a legutóbbi szövegem, telis-tele Arany- meg Petőfi-átiratokkal és -idézetekkel (sőt, még Shakespeare is van benne), és direkt nem dőltbetűzöm meg őket, legyen hozzá műveltséged, Drága Olvasóm. Nem muszáj magyar faktra járni, de érettségizni kell(ett) irodalomból, nem?

olyan fura vége lett a szeptembernek. fura volt az eleje is, de egész másképp. két nyelvvizsga és a kresz fenyeget, vágtázik felém az érettségi, miként a halottkémek, én meg éjszakánként az ablakpárkányon ülök, az undokul kivilágított tévétornyot bámulom, és azt várom, mikor találnak ide az ufók. fura vége lett a szeptembernek, bár valóban nyílnak a kerti virágok, csak nincsen nyárfa az ablak előtt, és csak képeken látom a téli világot, ha órákat ülök a Trónok harca előtt... szép a lassan a winter is coming, kötött pulcsikkal és teával és illatgyertyákkal, én meg még mindig nem büszkélkedhetek olyan óriási sállal, és nem kóstoltam pumpkin spice lattét se. de legalább kitartóan végigalszom a fizikaórákat, elolvastam az anna kareninát, híztam pár kilót, egyszóval úgy viselkedem, mint egy átlag magyarfaktos, és asszem már az ereimben is koffein csörgedezik a vörös és fehérvérsejtek között, és igen, belém egy csekélyke biosztudás is költözött.
szóval amikor őszbe csavarodott a természet feje, kizökkent az idő is - oh, kárhozat -, de rá kellett jönnöm, hogy nem én születtem helyretolni azt, sőt, olvasási, alkotói és identitás válságban szenvedek egyszerre, tehát egyelőre a saját agyműködésemet kéne helyretolni. de beütött a bipoláris zavar, nem találom a helyem, ütik egymást az elvárások és jól kibasznak velem. nem tudok két dolgot maximumon csinálni, az osztódás meg még csak sejtszinten megy, az alvásigényem tavaly óta négyről hét órára nőtt, és a dolgozataim is rosszabbak, mint bármikor azelőtt... a múltkor is egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom bevallani, hogy hármas lett a dogám... plusz egy kevés egyedüllét, és azon kaptam magam, hogy patakzott a könnyem és velem sírt az ég is, és meg akartam halni, de itt maradtam mégis. itt maradtam, hogy megerősödjek. legózni kezdtem a lelkem darabkáival, először piramist építettem belőlük, aztán kviddicspályát. aztán nyakon öntöttem őket feketekávéval, hátha magukhoz térnek, de nyakon önthetem hideg vízzel is, az is van bőven, mert bár tüzesen süt le a déli nap sugára az ég tetejéről a napelempárra, fölösleges dolog sütnie oly nagyon, mert melegvíz két hónapja csak az álmainkban vagyon...
ugyanolyan álomkép a melegvíz is, mint a sikeres oktv, nyelvvizsga meg szociális élet. az álmok és a célok között az a különbség, hogy a célokért teszünk is, mondta egyszer az életem legfontosabb, kólaszínű hajú visszatérő motívuma, és ebben kivételesen igaza volt. úgyhogy küzdök, hogy az álmaimból jövő lehessen, én az eltére ő meg Angliába mehessen, és mégse úgy váljunk el egymástól, mint ágtól a levél... mert akkor az egész harcom egy hangyafaszt sem ér.
és küzdök azért is, hogy az a sok-sok apró kép, amit az öregkorunkról festettünk le egymásnak, whiskasszínű macskával, hatalmas franciaággyal és pöttyös kávéskészlettel, egyszer valóság legyen. és bár ezek többnyire képtelenségek, miattuk van oka, hogy még mindig élek.   

igen, én varrtam oda azt a Pink Floydot