budapest undead

Talán hetedikes vagy nyolcadikos lehettem, amikor Pásztorbá és/vagy KisCharlie megmutatta nekem a Hollywood Undead Kill Everyone, majd Everywhere I Go című számát, és azóta nincs megállás. Pár nap alatt végighallgatni az összes addig meglévő albumot, kinyomtatni minden daluk szövegét, lerajzolni a különböző maszkokat, idézeteket firkálni végtagokra és füzetekbe és kidekorálni velük a franciás mappát, aztán megkapni karácsonyra az első Undead-pólómat, Márkot is belerángatni ebbe a zenébe és átkalandozni Deuce és a Lorene Drive művészetébe is egy nagyon mély és hosszútávú életérzés, amire február 12-én maga Danny (és Charlie Scene és Johnny 3 Tears és Funny Man és J-Dog) tette fel a koronát.

Február 12-én, Budapesten, az Akváriumban részt vettem életem első Hollywood Undead koncertjén.

Püff képe

Szerintem évek óta készültem erre az élményre. Ősszel hirdették meg a koncertjüket február 13-ára, (amire nem kaptunk jegyet, mert egy pillanat alatt elvitték az összeset - de túl szép is lett volna, hogy évfordulónk is legyen meg koncert is egy napon). Szerencsénkre az óriási érdeklődés miatt egy nappal korábbra is beütemeztek egy koncertet, és végül ezt tomboltuk végig négy ismerős társaságában.
  Nem volt zökkenőmentes kezdés, a tömegben előttünk egy egész családnyi seggfej állt, és az előzenekart is túl kellett élni valahogy, meg az utánuk következő negyven perc semmit, de megérte.
  Amikor megszólalt a Whatever It Takes és leesett a gigazászló, megjelentek a színpadon a maszkos alakok, világítottak a díszlet-pálmák, mindenki visított, beteljesült egy kis álom. Utólag megbántam, hogy aznap korábban megnéztem a setlistet, mert így nem okozott meglepetést az Undead, inkább csak eufóriát és töprengést, hogy miért is játszották ezt el tulajdonképpen, amikor az egyetlen koncerteken is játszott számuk a Deuce-korszakból az Everywhere I Go, de mindegy, örültünk.
  És akkor sorra jöttek az olyanok, mint a California Dreaming, Riot, Comin' In Hot, Another Way Out, és a ráadásban természetesen az Ewerywhere I Go és a Hear Me Now. És ezt még megtoldották egymás szekálásával ("Who's gonna suck Hungarian dicks tonight? Johnny? You will? That's cool."), tűzijátékkal, de például felhívták a színpadra a hatvan körüli kedvenc stábtagjukat, hogy mondjon pár szót, a dobos kapott fél percet, amikor elénekelte a Bon Jovi-féle Livin' On A Prayer refrénjét, de úgy, hogy elgondolkodtam, nem playback-e véletlenül. A Comin' In Hot-nál kiválasztottak egy hobbizenészt a közönségből, a kezébe nyomtak egy gitárt, hogy akkor fiam, szólózz egyet, aztán eljátszod velünk az egész dalt, és Charlie még őt is szívatta egy kicsit ("Who is your favourite from the band? J-Dog? Yeah, he's a really cute guy. Please try not to look at J-Dog for a moment. I know it's hard, but try to concentrate" - és a szegényes angoltudású sráctól utána még azt is megkérdezte, nincs-e bekokózva).

a Joy Division-be öltözött ultracuki Danny

  Számomra a legnagyobb élmény akkor is az volt, amikor egy pillanatra kettéoszlott előttem a tömeg, és az amúgy Joy Division-pólóba öltözött ultracuki Danny konkrétan rám kacsintott. Nem vagyok kancsal, Márk is látta. Azt hittem, elájulok.
  A másik pozitív tapasztalatom a társasághoz köthető. Az egy dolog, hogy a ráadásnál Püff felvett a nyakába, és az Everywhere I Go-t a magasból csápoltam végig, de amikor beindult a pogó és a tömeg elragadta mögülem Márkot, Püff állt mögém, kitette a karját, és vigyázott rám, amíg Márk vissza nem evickélt hozzánk. Ezúton is köszönöm, óriási dolog volt.

Ezt tehát magáról a koncertről, de azért még egy kis Undead-gyorstalpaló azoknak, akik lusták guglizni és valamilyen oknál fogva nem tudnak róluk mindent fejből:

• egy kaliforniai rap-rock bandáról van szó, akik 2005-ben alakultak meg 
• 5 albumuk van, az utolsó tavaly októberben jött ki (a Lengyelországba tartó buszúton hallgattam meg, KisCharlie jóvoltából)
• az első énekesük Deuce volt, akinek a neve a "Producer"-ből származik, és erre magamtól jöttem rá
• Da Kurlzz az ötödik album megjelenése előtt kilépett a bandából
• az Everywhere I Go-t a húgom háromévesen perfektül énekelte, és még anyám is ismeri
• a Circles-nek ától cettig tudom a szövegét
• a Street Dreams-t el tudom játszani zongorán
• a Riot éneklésekor tökéletesítettem a suttogva kiabálás technikámat
• a No. 5 Szirmai mester egyik nagy kedvence és régi intrója
• a Lion-t szeretem a legkevésbé
• az úgy nevezett "Pigskin-challenge" a Pigskin meghallgatását és közben kábé tizenöt feles lehúzását jelenti a "Hut 1, hut 2, hut 3, go!" részeknél - legalábbis a baráti körömben
• a Christmas In Hollywood az egyetlen direkt karácsonyi dal, amit szeretek
• ha valaki hajlandó kihámozni a dalszövegek jelentését a káromkodásrétegek alól, az életigazságokban és meglepően költői megfogalmazásokban bővelkedő, brutálisan őszinte verseket fog kapni, az életről. De aki leragad ott, hogy fuck és bitch és shit, az magára vessen. Nem tudja, mit hagy ki.

Röviden ennyit az év koncertélményéről. Az európai turnévlog harmadik része az egyik pesti koncerttel zárul... érdemes vetni rá egy pillantást. Ráadásnak egy nagy kedvenc a Day Of The Dead albumról, így elalvás előtt. Már ha aludni készülsz, Mélyen Tisztelt Olvasóm. Én regényt írni. De Hollywood Undead-et hallgatni mindkét cselekvés közben lehet.
  És csak hogy passzoló idézettel köszönjek el:

Good night, sleep tight, don't let the dead bite.