hideg

Egy belvárosi padon ültek, és a második világháborúról beszélgettek.

– Tudtad, hogy a lengyeleknek volt egy harci medvéjük? – kérdezte a fiú.

– Nem mondod komolyan – hüledezett a lány. – Tényleg?

– Igen. Wojteknek hívták, valami magas tiszti rangja volt, és ő cipelte a fronton azokat a nehéz ládákat, amiket csak több katona bírt volna el. Szerette a sört és szeretett dohányt rágni, és játékból birkózott a katonákkal. A háború után állatkertbe került, de volt olyan bajtársa, aki meglátogatta, és bemászott hozzá a ketrecbe birkózni egy kicsit. Összesen huszonegy évet élt.

A lány elképedve nevetett.

– Az több, mint amennyit jelen kilátásaim között én fogok.

– Ne légy már ilyen negatív – korholta a fiú.

– Jó, majd leadok egy elektront.

A lány kezdett fázni, összefonta a karjait a mellén. A fiú tovább beszélt a háborúról, valami tankcsatáról, de ő elkalandozott. Elképzelte, hogy már tél van, egy nyugodt, semmittevős vasárnap reggel, és ő egy meleg szobában, vastag paplan alatt ébred, a fiú karjaiban. Az ablaküveg túloldalán kemény mínuszok vannak, a napsütésben csillog a tetőkön megtapadt hó, az erről visszaverődő fény világítja be a szobát. A paplan alatt jó meleg van, és kellemes a testmeleg ölelés, egészen olyan, mintha minden rendben lenne. Nem kellene sietni sehova, se haza, se tanulni, nincs fellépés, nem nyüszít a kutya, olyan jól esne délig ágyban maradni és a Netflixen lógni.

– Annyira nem volt infrastruktúra, hogy a német tankok egyszerűen nem tudtak haladni, ráadásul még a szovjeteknek sem voltak térképeik a saját országukról, amit megszerezhetett volna a német hírszerzés. Aztán jött a tél, és Hitler ugyanúgy járt, mint Napóleon – mesélte a fiú. Ez a rész a lánynak is rémlett töriből. A Barbarossa-hadművelet sikertelensége, Hitler elszámolta magát.

– Hogyhogy nem voltak szovjet térképek? – kérdezte a lány. Egyre jobban fázott, és bár érdekelte a válasz, alig bírt odafigyelni. A fiú arról magyarázott, hogy a diktatúrák általában arra törekszenek, hogy minél több információt vonjanak meg a tömegektől – és itt tett egy aktuálpolitikai utalást, amin a lány elmosolyodott –, aztán a Szovjetunió egyéb hibáit kezdte részletezni. A lány egyre jobban fázott, arra gondolt, hogy ha sosem lesz közös decemberi reggeljük, legalább a nyárestékre emlékezhet. A fülledt nyári levegőre, amiben valahol pokémonok bujkálnak, és ha este sétálni indultak, hogy legyen alkalmuk rágyújtani, a fiú szerette ezeket elkapdosni. Vagy arra, amikor a vébédöntőt nézték a fiú barátaival (akiket különben a lány is nagyon megkedvelt), és minden gólnál sárgadinnye- vagy pisztácialikőrt ittak, annak függvényében, hogy melyik csapat szerezte a gólt. Nagyon jó döntő volt, sok góllal és sok likőrrel. Aztán eszébe jutott a balatoni nyaralás a barátaikkal, ahol véletlenül nyitva hagyták a gázpalackot, miután éjjel rántottát sütöttek, és ahol hiába volt kánikula, mégis megfáztak mindketten, mert szórakoztatónak találták lelökdösni egymást a vízibicikliről. Tartalmas nyaruk volt. A lány azon tűnődött, vajon lesz-e még közös nyaruk. A hűvös Balaton visszarángatta a belvárosi padra, ahol mellette ült a fiú, a lövészárkokról beszélt, és néha kérdésekkel tesztelte a lányt. A válaszai legtöbbször hibás gondolatmeneteken alapultak. Úgy érezte, mintha a fiú csak azért tenne fel kérdéseket, hogy ezzel is bizonyítsa, mennyivel okosabb és tájékozottabb a lánynál.

Összekoccantak a fogai a hidegtől. Hogy ne azzal foglalkozzon, hogy mennyire fázik, nekiállt cigarettát sodorni. Mire rágyújtott, a fiú is elővett egy szálat a saját dobozából.

– Szóval nem volt akkora focizgatás a frontokon, mint mesélik – mondta a fiú mentolos cigijével a szájában, míg az öngyújtóval babrált. – Csak pár napnyi fegyverszünet volt karácsony körül. A második világháborúban meg aztán már pláne nem, ott mindenki sokkal komolyabban vette a dolgokat.

A lánynak hirtelen fogalma sem volt, hogy kerültek vissza az első világháborúhoz, de már nem is nagyon érdekelte. Már csak egy hatalmas, kaktuszmintás bögrére való forró teára vágyott, kötött pulóverekre és takarókra.

– Bocs, hogy félbeszakítalak, de szerintem én lassan hazamegyek – mondta halkan.

– Nagyon fázol? – kérdezte a fiú.

– Eléggé – bólintott a lány.

– Előbb is szólhattál volna. Nem akartam, hogy ennyire fázz – mondta a fiú.

Te sem szólsz, pedig én sem akartam, hogy elhidegülj, gondolta a lány.