Tombol az alvászavarom, egyedül érzem magam és ebbe a tumblr nevű találmányba fojtom a szükségtelen túlgondolkodásaimat és agresszióimat. Olyan képeket találni rajta, amik elterelik a figyelmemet magamról, csinálnak körém egy hangulatot, kezdek kiszakadni a magam köré halmozott szarból - és rendszerint ilyenkor merül le a telefonom.
Lényegalényeg, a grunge keresőszó az egyik leggyakoribb az előzményeim között, és a tumbli időnként feldob nekem filmekből és sorozatokból kivágott képeket is. Jonathannek vagy Jamesnek mindig örülök, az ismeretlenekre rákeresek, megbotránkozom a magyar címeken, aztán eldöntöm, hogy tartok belőlük egy filmmaratont, mondjuk most.
Mindjárt kilenc, holnap felemás napom lesz, vágjunk bele.
IDEGPÁLYA
(Nerve)
Annak idején még Zsanival terveztem megnézni ezt a filmet, nem jött össze, hát akkor most.
Alapvetően nem volt rossz, az vele a legnagyobb problémám, hogy nagyon nem valóságos. Egy jól megcsinált rendszer a háttérsztori, ez a "nerve" vagy "idegpálya" nevű netes felelsz-vagy-mersz játék, amiben tulajdonképpen csak merni és nyerni lehet - vagy mindent elveszíteni. Jól kitalálták ezt a játékot, de kizártnak tartom, hogy megvalósítható lenne, és ha mégis, akkor iszonyú félelmetes, hogy a mi biztonságosan semlegesnek vélt facebook-adatlapunkról mennyi veszélyes információ juthat illetéktelen kezekbe.
Hála istennek nem erre volt kiélezve a film, mert már a könyökünkön is ez folyik. De nem is az emberi kapcsolatokra vagy természetre, mert egyrészt a karakterek fájóan kidolgozatlanok maradtak, másrészt a végén, amikor minden átcsapott egyfajta Éhezők viadalába (spoiler alert) földhöz vágták az egész tanulságot azzal, hogy összeomlasztották a játékot a mindenhez értő tizenéves hackerek (akikkel a főhősünk két órája rútul kicseszett), és a gyilkossá vált nézősereg egyszerűen kisétál az arénából, és kész, vége, ennyi! Elmarad a katarzis. Izgalmas, pörgős, követhető és élvezhető film volt még így karaktermélység és racionalitás nélkül is, és nekem igenis fáj, hogy elmaradt a katarzis.
A film vége felé így már csak annak tudtam örülni, hogy Vee sportcipőben rohanta végig a játékot, és hogy nem merült le a telefonja. Meg a soundtrackben felbukkanó Børns- és Halsey-számoknak.
SZERENCSÉTLEN BALESET
(The Crush)
Nem egész másfél óra ez a film, és mégis iszonyúan sok. Mivel szerencsémre Netflixen elérhető és angolul tudtam nézni, a magyar címre semmilyen indokot nem találtam, egyetlen ötletem van, és arra még visszatérek.
Az angol nyelvben vannak kiváló kifejezések, amiket lehetetlen magyarosítani, mert nekünk nincs rá szavunk, vagy van, csak nem hangzik jól. A 'crush' szó szerint ütést, zúzást jelent, és azt a személyt hívjuk így, aki tetszik vagy bejön (talán a kiszemelt szó illik rá a legjobban, de azt meg mintha egy másodosztályú általános iskolai pletykalap horoszkóprovatából szedtem volna elő).
A történet alapjában véve a Lolitához hasonlít, de itt a 14 éves, Adrian nevű kislány a kattos, és a hozzájuk költöző crush, Nick kora az övének a duplája. Ez egy rendesen felépített, lineáris cselekményszál, ahol percről percre jövünk rá, hogy valami nagyon nem oké. Nézed a filmet, az első húsz percben még minden oké, de már kicsit gyanakszol. Fél óránál már szorongsz. Elkezded kellemetlenül érezni magad, és a tudatalattid meg van róla győződve, hogy benned van a hiba, biztos alacsony az ingerküszöböd. Negyvenöt percnél megbotránkozol. Egy óránál már irtó ideges vagy. A legvégén a tenyeredbe ejted a homlokod, hogy te ezt láttad jönni, és tudod, hogy van tovább, ami nem hagy nyugodni, és tovább idegeskedsz. Szóval ilyen ez a film, de meg kell valljam, a kiscsaj zseniálisan hozza benne a psychót, talán kicsit túl jól is. Kinda creepy.
A magyar címet pedig csak azzal tudnám indokolni, hogy Adrian crush-ai 'szerencsétlen baleseteket' szenvednek a viszonzatlan szerelem bosszújaként. Kinda fckn creepy.
GYILKOS JÁTÉKOK
(Heathers)
Ebből a filmből sorozat is készült idén, ez HBOGO-n megtalálható, de nekem nem ez kell, keresgélek tovább.
Na. Egy 1988-as, teljesen tipikus amerikai gimis hierarchiát látunk, aminek a csúcsragadozói egy triumvirátus Heather nevű lányokból, hozzájuk csatlakozik Veronica, aki amúgy Winona Ryder. (Fun fact: Winona Ryder nagyon sok mindenben ott van, és a legtöbbször nem jössz rá, hogy ő az, amíg meg nem nézed a cast-ot.) Nagyon abszurd és felettébb érdekes események váltják egymást a vásznon, a néző szinte el is felejti a high school-klisét, mert egy pomponcsapatnál sokkal kevésbé megszokott véletlen emberölésből kiinduló gyilkosságsorozat. Tökéletesen illeszkedő, de azért feltűnő ellentéteket csúsztat egymásba ez a film, ettől lesz annyira groteszk, és ettől passzol annyira az a végkonfliktus, ahova a történet afrikai atlétát megszégyenítő sebességgel kifut.
A hiányérzetemet Jason Dean karaktere okozza, akit én valamiért James Dean-nel azonosítok, pedig tudom, hogy nem kéne. Szóval az öreg J.D.-ről lerí, hogy valami nem stimmel nála, de hiányolom a háttérsztorit, hogy mitől kattant meg, vagy egyáltalán, hogy Veronicán kívül bárki más is kimondja, hogy fiam, te nem vagy normális.
Na, ez volt az első tumblis maratonom, de szerintem lesz még hasonló, folyamatosan jönnek az újabb ötletek, de ami azt illeti, az HBO-s Heathers-höz is kedvet kaptam. Majd meglássuk.
Köszönöm, hogy velem tartottál, Mélyen Tisztelt Olvasóm, az alábbi dalocskával kívánok nyugodalmas jó éjszakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése