stranger things, hidegháború edition

[Előre bocsánat, ez rémesen spoileres lesz.]

Július 4-én, csütörtökön jött ki a Stranger Things harmadik szezonja, de mivel azidőtájt a Bolond Kalapos balatoni nyaralójában lógattam a lábam, csak ma volt időm végignézni az új évadot egy teljesen saját, különbejáratú Netflix-fiókból. Fanatikus lelkesedéssel kezdtem neki, és csak a hatodik rész körül jutott eszembe, hogy nekem rengeteg gondolatom van erről a sorozatról, meg erről a nyolc részről. Lássuk.

Egy év telt el azóta, hogy ott hagytuk Hawkinsban a kitisztított Willt és baráti körét. A demodogok már a múlt zenéje, El megtanult együtt élni Hopperrel, megnyitott a kisváros plázája és a fiúk már magasabbak az anyukáiknál. Van, ami változott, van, ami maradt a régiben. 

  Kezdjük ott, hogy vajon szükség volt-e erre az évadra. Erre a kérdésre két válasz létezik:

  - ott volt a viharfelhős cliffhanger a második szezon végén, szóval igen, és

  - még több pénzt kell csinálni egy alapvetően remek sorozatból, szóval igen.

  Itt hibázik a Netflix, ez volt a baj a 13 Reasons Why-jal is: van egy komplex történet népes rajongótáborral, húzzunk le róla még egy bőrt, mert kell a pénz. Ha engem kérdezel, Drága Olvasóm, én megelégedtem volna az első két évaddal, pedig tényleg szeretem ezt a sorozatot. Nézzük tehát a hibáit.

Az előző évad végén El bezárta a kaput egy igazán epikus jelenetben, így búcsút kellett intenünk a demodogoknak, akik az első szezon Demogorgonjának kistestvérei voltak, új ellenséget kellett tehát alkotni. Az új ellenség hasonlít az előzőekre, de a készítők félelmetesebbé akarták tenni azzal, hogy beleolvasztották a fél várost. Én nem ijedtem meg, csak groteszk undort éreztem, és egy pillanatra elhittem, hogy egy Evil Within bossfightot nézek az egyik kedvenc sorozatom helyett.

  A másik nagy problémám az volt, hogy egyenetlenül osztották el a különböző karakterekre szánt időt. Nancy szakmai monodrámája mellett ott volt ugyan Jonathan, de csak mint biodíszlet, egy veszekedésen, egy verekedésen és egy szerelmes összeboruláson kívül több nem jutott neki. Will végre aktív szereplőként vett részt a történetben, nem mint megmentésre váró királylány, de róla is csak annyit tudtunk meg, hogy azt hiszi, sosem lesz szerelmes, és féltékenyen ragaszkodik a barátaihoz. Max és Lucas kapcsolatáról csak azt tudjuk, hogy viharos, El és Mike viszonya pedig kifúj a konstans smárolásban. Mindezekkel szemben Steve megmenti a világot, egy teljesen új karakterrel az oldalán, akinek hirtelen a nevére sem emlékszem, de, megvan, Robin. Velük van Dustin és Lucas húga, Erica, aki a legidegesítőbb szereplő az egészben, és aki többet tesz hozzá a cselekményhez, mint a bátyja. Joyce az első évadban zseniálisan hozta a psychót, mostanában meg folyamatosan elveszíti az aktuális szerelmét, és már nem látom a szemén, hogy klinikai eset lenne. Biztosan hozzászokott szegény.

  Annyi különböző irányba oszlik a nyomozás és a narratíva, hogy az évad közepetáján elkezd szétesni, és a végére sem áll újra össze. Olyan kérdések maradnak nyitva, mint például

  a) mitől ment el El ereje? (számomra nem derült ki egyértelműen, hogy a szörny nyelve(?) volt-e a hibás, és ha igen, hogyan és miért)

  b) Billy miért maradt ki a szörnyből? 

  c) mi lett azokkal, akik nem maradtak ki belőle?

  d) hogyan tudtak az oroszok egy teljes hi-tech katonai bázist építeni egy nyomorult pláza alá, úgy, hogy az senkinek ne tűnjön fel, de egy gyerek a játékantennájával mégis elcsíphesse a kódot?

  Lehet, hogy a kákán keresem a csomót, mert az orosz-szál nélkül eggyel kevesebb ember hal meg és eggyel kevesebb kapun tudnak ki-be járni a szörnyek - de én ezen a ponton már abban sem vagyok biztos, hogy ez a kapu az upside down-ba vezetett. 

  A halálozási arány zavart még nagyon. Valamilyen szinten Hopper halála is indokolt volt, de túlságosan egy időben következett be Billy-ével, és ahelyett, hogy a két tragédia még nagyobb fájdalmat (vagy akár katarzist) váltott volna ki a nézőből, kioltotta egymást, mivel nem lehetett egyszerre mindkettőre figyelni. 

Nézzük a dolgok jó oldalát: a zene még mindig remek, a hangulat még mindig a régi, sőt, mivel a gyerekek megnőttek, talán kicsit közelebb is került a kis lelkemhez. Eszembe juttatta a saját első csókjaimat, az első plázázásokat és ötleteket adott, hogy legközelebb milyen göncöket keressek a turiban. Kicsit indokolatlan ugyan, de én élveztem, ahogy a sorozat színre rángatta a csúnya, rossz kapitalizmust, és aztán szimbolikusan le is rombolta. Az oroszok jelenléte nélkül senki nem jött rá egész eddig (tegye fel a kezét, aki igen, lefogadom, hogy nincs senki), hogy rohadtul a hidegháború korszakában járunk - a végén ugyan, de benne. Itt vannak az oroszok, titkos kódot használnak, valami félig ismeretlen okból ki akarják nyitni az egy éve zárt kaput, és ha ez nem lenne elég, a pláza sarkított képét is bedobva színezik ki a hidegháborús szembenállást. Nem értem ugyan, miért van ennek jelentősége ebben az évadban, ha eddig nem volt, de valóságosabbá teszi a cselekményt. Egy darabig az ember szinte tényleg elhiszi, hogy megtörtént, és hogy azok a maszkos figurák az elején a Csernobil hírnökei. (Arról is beszélhetünk majd, ha van rá igényed, Olvasóm.)

Egy abszolút nézhető, sőt, élvezhető évadról beszélünk, és szívem szerint azt mondanám, hogy záró évadról. Könnyes elköszönéssel zárult a szezon, de megint elejtettek egy-két apró cliffhangert. Hopper nélkül nincs Stranger Things, ezért egy részem titokban azért szurkol, hogy tényleg ne legyen, egy másik részem meg pontosan tudja, hogy lesz, és ha nem olyan folytatást/lezárást kap a történet, amilyet érdemel, akkor halálosan meg is fog sértődni.

'alacsony költségvetésű énén'

Ennyit tudtam mondani. Ha egyetértesz, Mélyen Tisztelt Olvasóm, szólj. Ha nem értesz egyet, vitatkozzunk, szeretnék végre rendes érveket hallani, nem olyanokat, mint a Volton. 

  Apropó, Volt... azt hiszem, lesz még miről beszélnünk.