üres

Amikor az emberben összedől a saját, gondosan felépített kis világa, az hatalmas robajjal és porfelhővel jár. Az álmokból és tervekből épült épületek összeomlanak, az elemeik ripityára törnek, atomjaikra hullanak, port kavarnak. A por rátelepszik mindenre, nem enged lélegezni, fojtogat, kavarog, aztán leülepedik, majd eltűnik, és marad helyette – a kongó üresség.

  Az ember teste, amely eddig egy virágzó városkának (országnak, bolygónak, univerzumnak) adott otthont, üres csontvázzá válik, amin belülre nem juthat semmi, és bent sincs semmi, ami kijusson, de ha lenne, se tudna.

  Ilyenkor az ember hátrébb áll pár lépést, és csendben marad. Kivonja magát a társadalomból. Mivel üres, nem tudna kölcsönhatásba keveredni a külvilággal, ezért igyekszik elkerülni a külső hatásokat. Ha nem érik hatások, nem feltűnő, hogy nem hat rá semmi, és nincs, ami visszahasson.

  Az ilyen üres embereket elnézve az járhat a többiek fejében, hogy minden a maguk hibája.

  Hát ki rombolná le a saját világát? Az ember gonosz ugyan, és végtelenül önző is: pont ezért nem bántaná a maga által teremtett helyet, amiben él. Azt nem.

  Ezeknek az embereknek sokkal rosszabb ez, mint a halál. Megrekedtek a vákuumban, ami bennük van, nincs erejük és alapanyaguk új világot építeni maguknak.

  Talán siratják a régit, talán nem, talán szeretnének újat, de nincs ötletük, nincs bátorságuk, csak süppednek a mosolytalan hétköznapokba, minden ugyanolyan: reggel felkelni, túlélni a napot, este lefeküdni, érzések és célok nélkül lélegezni – mert nem élnek, csak lélegeznek. Ha valamit vagy valakit szeretnek, azt tudják. De nem érzik. És mert nem érzik, képtelenek kimondani is. Üres porhüvelyek csupán, akiknek vagy sikerül, követ gyűjteni egy új világ építéséhez, vagy üresen és egyedül halnak meg…