slamszüzesség elveszítve ✔

Hát igen, egyszer mindent el kell kezdeni. És bár két hónapja még szentül meg voltam róla győződve, hogy slamet írni se vagyok képes, elmondani meg pláne nem, végül egészen jól szórakoztam tegnap este.
  Gyorsan elcsapadékolom, milyen érzések kerítettek hatalmába a színpadon, és hány litert izzadtam puszta izgulásból, aztán elolvashatjátok a művemet. Ha akarjátok.
  Akarjátok. Úgy döntöttem. *öntelt vigyor*

Szóval. Aki ismer, tudja, hogy még egy sima kis osztály előtt előadandó prezitől is totál bepánikolok, és most is annyi adrenalint termelt a szervezetem, mint másnak egy év alatt se.
  Két cigi és a slammereknek járó ingyensör után kellően felengedtem, és szinte odatartozóként mentem fel a színpadra. A slamszüzeknek kijáró ováció fogadott, és ami meglepett és meg is örvendeztetett, az a sok-sok csettegés volt, amit közben hallottam. Ez azt jelezte, hogy a közönségnek tetszik, amit csinálok. Márk elmondása szerint a zsűrinek is tetszettem, Kövi és a zsűritag Mészáros Anikó (bennfentes slamkubos mind a kettő) néhol össze is néztek, hogy wow. Amikor pedig befejeztem, állati nagy tapsot kaptam, akkorát, hogy már kissé soknak is éreztem. Párszor oldalra is sandítottam Kövire, de ő csak mosolyogva rázta a fejét, és azt mondta:
  - Nem mentelek ki, ez neked szól.
  Aztán végre megkaptam a pontjaimat: 8, 8, 8, 8, 9. Helyezett ugyan nem lettem ezekkel, de mint legjobb slamszűznek, a Bagolyfészek Könyvesbolt jóvoltából nekem is jutott egy könyv. Hogy mit kezdek egy Leninről szóló kötettel, azt még nem tudom, de örülök neki.

Na, és itt a slam. Úgy olvassátok, hogy a slam poetry alapvetően színpadi műfaj, tehát jobban kell hogy hangzzon szavalva, mint olvasva. És ajánlott csak egyszer elolvasni. Okuljatok az én hibámból: minél többször olvasod el, annál rosszabb lesz.

Mindenkinek megvannak a kedvenc problémái. Van, aki nem jut túl a viszonzatlan szerelem című csuklóvagdosáson, vagy nem teszi túl magát egy szülőelváláson, vagy sok neki az elvárás, vagy ha nincs saját baja, hát kitalál magának. Mindenkinek van egy kedvence, például a csúnyavagyokéskövér-önsajnálat. Nekem leginkább az önbizalomhiány lehetne, de időnként biztos elém ugrik valami más, és igen, ha az élet citromot ad, csináljak limonádét, de eltörtem a citromfacsarót a múlt héten, a cukrot meg a kávémba szórtam, hogy egy kicsit megédesítsem a keserű ébrenlétet. Nem ám. Szeretek ébren lenni, mert ilyenkor tudok írni-olvasni-enni, de néha szívesen átaludnám az ébrenlétet is, csak hogy egy kibaszott paradoxon legyek. 
Igen, megvannak nekem is a kedvenc gondjaim, de én általában mindent kidühöngök vagy kiírok magamból. Főleg prózában alkotok meg indie-rockot hallgatok és szeretem magamról azt gondolni hogy egy kicseszett művész vagyok, de attól még nem leszek az, hogy ráírom koreaiul a pólómra 
Amúgy én úgy vagyok ezzel a klisés, elfuserált világgal, mint Kurt Cobain: tudomásul veszem, hogy létezik, és csinálok magamnak egy másikat. Összevarrom szavakból és ragasztok bele hangokat, és úgy teszek, mintha lenne értelme bárminek is, és fennkölt gondolatokkal fárasztom a saját agyamat. Közben néha elhiszem, hogy valamit jól csináltam, mert ötvenkilenc megtekintést láttam a blogom háttéroldalában. És hogy ne csak egy pixelfelhő legyek a kibertérben, vettem a bátorságot - korsóban adták és 300 forintba került - és kiálltam ide, mert ugye mi a faszért ne? 
És hogy visszatérjünk a problémákra, mondok néhány lájtosabbat: ha a hétnek nyolc napja lenne, nyolcnak hívnák-e? És abból mennyit kéne iskolába járni? Az emberek a túl sok minecrafttól szoktak pixeleket hányni? Ki lehet-e mondani a leírhatatlant, és a kimondhatatlant leírni, vagy mindenki köteles a kimondható közhelyekkel beérni? Vagy esetleg kilencvenhét túlzófokkal mantrázni az igazadat, hátha az a leírhatatlannak is igazat ad, de nem! Nem. Nem mehetsz mindig elébe a bonyodalmaknak, tudod? Kicsi vagy és gyönge, így jártál, majd megnősz. Vagy nem. Én már nem növök. És mégis meg tudom oldani a bonyodalmakat, ha elfelejtem a struccpolitikát. Felejtsd el te is, csak rossz hatással van rád. Inkább írj össze pro és kontra elveket, a leszaromság meg elmehet a strucckolóniába. Fel kéne nőnöd a gondolkodáshoz, és a kimondhatatlan problémáidat leírni, aztán hátrahagyni mindet csöndben megpenészedni, és csak tenyész a penész majd az is elenyész, és felemésztette minden gondodat. De te úgyis találtál azóta fontosabbakat. Más gondok, más ember, megváltoztál te is, a lelked is, az ízlésed is, és már örülök, ha bedobsz valami Arctic Monkeys-t két Me, Myself & I közé. 
Durva, nem? Te változol, én alkalmazkodom. De én mikor leszek elég fontos ahhoz, hogy te alkalmazkodj hozzám?