szeretsz?

*ma van a félszülinapom*

Szeretsz?

- Parfait – sóhajtotta Julie. Belekortyolt a kávéjába, és hátradőlt. – Na, mesélj valamit.

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gerda – kezdtem – meg egy Milu, akik fogták magukat, és vonatra ültek, hogy Julie-vel találkozhassanak.

- Ezt a mesét ismerem – nevetett az attraktív Julie. – Másikat kérek.

Eltűnődtem, hogy előbb igyak a kávémból, vagy beleszívjak a cigimbe, és végül az utóbbit választottam. Megpróbáltam füstkarikát fújni, de még mindig nem ment. Inkább letüdőztem még egy kis kátrányt, és a füstöt a macskaköves utca felé küldtem.

Julie-vel és Miluval egy montmartre-i kávézó teraszán üldögéltünk, mi Julie-vel kávét ittunk, Milu teát, és hallgattuk a francia beszédet. Imádom Párizst és a hangulatát, de ebbe idén kissé belezavartak az időnként feltűnő focidrukkerek.

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gerda, aki, amint megitta a kávéját, leviharzik a Szajna-partra a bouquiniste-eket boldogítani.

- Remek. Milu drága, te jössz!

- Hol volt, hol nem, az Óperenciás tengeren és fél Franciaországon túl volt egy Milu, aki utálta, hogy a franciatudása kifúj a baguette-nél.

Julie bedobta témának az új melóját, és tök jól elbeszélgetett Miluval, így alkalmam nyílt egy kicsit hátravonulva megszemlélni őket. Két napja érkeztünk, és azóta folyamatosan beszéltünk mind a hárman, most jutottam először egy kisebb pihenőhöz. Volt is mit kipletykálnunk magunkból: szilveszter óta nem láttam Julie-t. A nagyapja párizsi volt, tehát csak negyedrészt francia, de itt töltötte a gyerekkora első öt évét, ezért gyönyörűen beszéli a nyelvet, természetesen jobban, mint én valaha fogom. Már ezért is irigylem, de ráadásul gyönyörű, és hosszú, elképesztően göndör, napfényszőke haja van, és nyúlánk, karcsú alakja. Ha jól emlékszem, ezért gyűlöltem annyira általánosban. Amikor a gimiben sem szabadultam meg tőle, kénytelen voltam megismerni, és belátni, hogy mennyire jófej. Azóta a legjobb barátnőm.

A Miluhoz fűző barátságom viszonylag újkeletű; a májusi Kobaltkék-pályázatra írt novellájával mindent vitt, és nagyon felkeltette vele az érdeklődésemet. Akkor kezdtünk el beszélgetni, és azóta Julie után a második legjobb barátnőmmé avanzsált azzal az előnnyel, hogy tőlem két utcányira lakik. Egyébként Kamillának hívják, és mindössze tizenkilenc. Másfél hete volt a szülinapja, ez volt az egyik oka, hogy magammal hoztam az éves Julie-látogatásra.

- Alors, on y va! – indítványozta Julie pár eurót hagyva a kávéscsészén, és kiszökkent a macskakőre.

- Julie drága, még mindig nem tudok franciául! – nyöszörögte Milu.

- Pas de problème – vigyorogtam én is, és a barátnőimbe karolva úgy szökdécseltem az utcán, mint a régi idők iskoláslányai.

Szabadnak éreztem magam. Felszabadultan nevettem, egyikünket sem zavarta, hogy hülyét csinálunk magunkból. A metróig ugrándoztunk, aztán nevetve és beszélgetve utaztunk a Carrouselig. Ott leszálltunk, és vidáman bukkantunk fel a folyóhoz közel.

Szép és érdekes könyvek után kutatva nyálaztuk végig a ronda zöld bádogdobozok kínálatát, és néha megvettünk egy-egy képeslapot. Az Eiffel-toronyig gyalogoltunk és zaklattuk a bouquiniste-eket – ők a szajna-parti zöld dobozok régiségkereskedői. Julie navigált és egyfolytában csacsogott, Milu csak könyvjelzőket és képeslapokat gyűjtött, míg én az Eiffelig gazdagodtam egy ’57-es kiadású Le Petit Prince-szel, egy Merle-kötettel és egy Villon-gyűjteménnyel.

- J’adore cette ville – sóhajtottam elégedetten, amikor fáradtan lerogytam a partra a párizsi ikonnal szemben.

- Ezt megértettem! – ujjongott Milu. – Mire hazamegyünk, megtanulok franciául!

- Na, csajok, gossip time* – fecsegett tovább Julie, és hátradobta a haját. – Hadd halljak valami kis szaftos, pécsi sztorit! Kicsi lokálpatriótám? Valami?

- Nem is vagyok akkora lokálpatrióta – tiltakoztam. – Emlékszel a többiekre? Aurél, Ákos, Lidi? Na, ők sokkal inkább.

- Ákos a dinka csávó, nem?

- Szerintem cuki – kottyant közbe Milu.

- A maga módján – hagytam rá.

- Jó, az most mindegy, erre visszatérünk. Marci nem írt azóta se?

Megráztam a fejem, és hogy ne kelljen azonnal válaszolnom, lerángattam a fekete-fehér pöttyös kendőt a csuklómról, és összekötöttem vele a rasztáimat, hogy egy helyen legyenek.

Marcinak az érkezéskor írtam egy esemest, akkor válaszolt, hogy örül, minden oké vele is, és azóta nincs hírem róla. Kicsit megfagyott köztünk a hangulat, amikor a telet Madridban töltötte, és ezt tavasszal, amikor hazajött két hétre, csak félig-meddig sikerült helyreállítanunk. Miután elment, kaptam egy kisebbfajta idegösszeomlást, és spontán elvetéltem a héthetes utódunkkal. Marcin nem látszott, hogy különösebben megviselték volna az események. A telefonban sajnálkozott, viszonylag gyakran írt e-mailt, de amióta májusban visszament, nagyon ritkán jelentkezett, én meg elég ramatyul éreztem magam ahhoz, hogy ne kezdeményezzek.

És Julie és Milu persze minderről tudtak.

- Én nem tudom, mi van. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá, és minden gondolat fáj – fakadtam ki. Kevésen múlott, hogy sírni kezdjek. – Talán én vagyok túlságosan marcifüggő, de nekem ez így kevés, és piszok módon bánt, hogy csak úgy képes volt itt hagyni.

- Neked van igazad – mondta Milu –, mármint úgy értem, hogy egy normális kapcsolat nem így kéne, hogy működjön.

- Szerintem megunt – jelentette ki Julie kíméletlenül.

- Ja, az lehet. Mióta is vagytok ti együtt?

- Öt éve, de ti meg mióta is vagytok a pszichológusaim?

- Szívem, mindig is az voltam – kacsint Julie. – Milu csak kontár. Kérsz egy pszichogyógyító ölelést?

- Az jól eshet – vontam vállat, és előbb Julie, majd Milu vállába fúrtam a fejem.

- Figyelj, ha úgy érzed, ki kell sírnod magadból a Marci-salakot, csak tégy úgy, és mi meghallgatjuk.

- Köszi – szipogtam hálásan, és Milu felé fordultam. – Mi ez az Ákos-dolog?

Ránk sötétedett. Alattunk a hajók, mögöttünk az emberek és autók jöttek-mentek, szemben esti fényeiben ragyogott az Eiffel-torony. Kibeszéltük a közös ismerősöket, Pécset, Párizst és Budapestet, vettünk egy üveg vörösbort, és sztorizgattunk. Utoljára talán az érettségi utáni nyáron éreztem így magam, és az sem a Szajna-parton, hanem egy orfűi stégen volt, és kicsit többet ittunk, mint egy üveg bor…

Egy-két óra múlva kezdett hűvös lenni az ujjatlanos-rövidnacis habtestünknek, úgyhogy felkeltünk, és a metró felé indultunk. Cigiért kotorásztam a táskámban amikor a kezembe akadt a fénylő kijelzőjű Nokia. Ki tudja, mikor némítottam le. Marci hívott.

- Szia.

- Szia, Manócska, merre vagy? – Ideges volt a hangja.

- Megyünk hazafelé. Most éppen a… - gyorsan ránéztem a kék táblára - …az Avenue de New Yorkon.

- Párizsban?

- Igen, Marci, Párizsban.

- Hogy kerülsz te oda?

Kétségbeesetten néztem Julie-ékre.

- Nyaralok Julie-nél, nem emlékszel? Mondtam is, és írtam, amikor ideértünk… Miért, te hol vagy?

- A pécsi vasútállomáson, bazdmeg, és rád várok fél órája! – ordította. – Mi a reteknek mentél el Párizsba pont most, amikor tudtad, hogy jövök haza?

- Marci, nem mondtad! – sírtam. Szabályosan zokogtam. – Alig hívtál, alig írtál, egy szóval sem mondtad, mikor szándékozol hazajönni!

- Dehogynem! Te léptél le!

- Nem…

Egy darabig csak a saját hüppögésemet és az ő dühödt, de lassan csillapuló fújtatását hallottam.

- Gerda… szerintem kiköltözöm.

Megint rám tört a zokogás. Ha Milu nem támogat meg, összeesem.

Erőt gyűjtöttem, és megkérdeztem Marcit:

- Szeretsz?

- Nem tudom – felelte hosszú csönd után. – Majd kitaláljuk, ha hazajöttél te is.

- Nem mész már vissza?

- Nem.

- És kiköltözöl?

- Ki.

- Hova?

- Nem tudom, a kurva életbe!

- Marci…

- Igen, Manó?

- Szeretsz?

A vonal pittyent egyet, aztán néma maradt. A lányok aggódva néztek rám. Letöröltem a könnyeimet, eltettem a telefont, és végre rágyújtottam egy cigarettára.

- Vége van – közöltem. Furcsa, felszabadító ürességet éreztem a mellkasomban. Mint amikor az ember kipakol egy kacatokkal teli dobozt, és már azon agyal, mit tegyen bele következőnek.

- Ne menjünk még haza – javasoltam. – Julie, hova jártok ti, párizsi egyetemisták bulizni?

*Tündi mondása

2016. 04. 18.