Szomorú, de sajnos nem meglepő a számomra, ha nem ismeritek a The Cure-t, én viszont az ő zenéjükön nőttem fel. 2005-ben, négy és fél évesen már ott csápoltam Szegeden a koncertjükön (cikkeztek is rólunk a helyi lapok). Több, mint egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra láthassam élőben "a Robert bácsit".
Alabpól torokfájós takonykórral küszködve ültem be az Arénába előbb a skót előzenekar, a The Twilight Sad, majd a Cure előadására, és ez utóbbit végigüvöltöttem, képzelhetitek, mennyi hangom van. Ülőhelyünk volt, nem tombolhattam hát a színpad előtt, pedig mekkora poén lett volna bemutatkozni, mint a tíz évvel ezelőtti legfiatalabb rajongó...
Robert Smith a hatvanhoz közelít, és még így is lenyomott egy két és fél órás show-t, amúgy három ráadással. Szerintem húsz éve még ment volna a koncert utáni beba, manapság valószínűleg csak megcsörgeti Mary-t, akivel tizennégy éves koruk óta alkotnak egy párt (nagyon tisztelem a nőt, nem lehet egyszerű dolga), hogy 'végeztem, megtapsoltak, szeretlek, jóéjt'.
A dallistát, főleg az első negyven percet meg az utolsó két ráadást mintha külön nekem állították volna össze. Természetesen volt a
- Boys Don't Cry,
- A Night Like This,
- Lullaby,
- Close To Me,
- Lovecats,
- In Between Days,
- Just Like Heaven,
- Pictures Of You,
- Friday I'm In Love,
- Why Can't I Be You,
- A Forest.
Meglepetésként hatott a
Aminek lennie kellett volna, de kimaradt:
És amiben biztos voltam, hogy nem lesz, de álmodozni szabad:
Persze voltak még új számok is, amiket én nem ismertem, vagy csak egyszer hallottam őket. Tökéletes arányban keverték a régit az újjal, hallottunk még nem megjelent dalt is, és Robert még üzent is nekem. Nem tudom, hogy engedékenységre akart-e biztatni, vagy csak oldalba böködni, amikor a legszebb szerelmes számuk refrénjében a 'Whatever words I say'/(Bármilyen szavakat is mondok) sort élőben 'Whatever games I play'/(Bármilyen játékokat is játszom)-ra módosította. Szép volt, Robert, egészen szuratós.
Az Arénából kifelé jövet apa vett nekem és az öcsémnek egy-egy Boys Don't Cry posztert, egy ezrest alkudott is az összegből, így már az ajtóm sem lesz olyan idegenül szűz. Remek.
Na ennyi fangörlködés elég is volt egy bejegyzésbe.
Legközelebb budapesti barangolós, majd szülinapi szeszfogyasztós beszámolókkal jelentkezem, addig is hallgassatok régi jó alter bandákat, nem bánjátok meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése