filmmaraton 4.0 | a filmadaptációk éjszakája

Nos, rég csináltam ilyet, és már megint telezabáltam magam, szóval itt az ideje a megszokottnál tovább virrasztani. Ez egy cseppet tematikusabb filmmaraton lesz, mint az előzőek voltak, és nem zárom ki a gondolatot, hogy ezentúl is valamilyen szempont alapján választok filmeket az ilyen éjszakáimra. Most tehát csupa olyasmit fogok megnézni, amit valaki valahol valamikor megírt, és valaki más filmet csinált belőle.
  Nézd el nekem, Drága Olvasó, hogy baromi kritikusan szemlélem az eredeti műhöz való ragaszkodást (talán azóta, hogy tizenegy évesen megnéztem a Harry Potter első részének filmváltozatát).
  Mielőtt belecsapunk a lecsóba, elmesélem, mit néztem meg (Márkkal) legutóbb, ami szintén könyv alapján készült. Ez a film a

BATTLE ROYALE
(バトル・ロワイアル)
Ha valaki nem tudja, hogy ez a könyv előbb volt, mint az Éhezők viadala, könnyen azt hiheti, hogy annak a trilógiának a japán átiratáról van szó. Pedig ez előbb volt, és atyaég, de jól sikerült. Takami Kósunnak sikerült hatszázötven oldalban kifejtenie nekem egy fasiszta rendszer működését, az emberek megfélemlítésére szolgáló titkos kísérlet célját, és megismertetett velem negyven gyereket jellemvonásokkal, háttérsztorikkal, mindennel. Le a kalappal. Na de mit lát a vásznon az, aki nem olvasta a könyvet? Egy csapat húzott szemű kölyköt, akik változatos módon gyilkolják le egymást, és főszereplőink is egyik vérontásból rohannak a másikba egy darab üres perc nélkül, és így is két órás a film. A főszereplő Súját még talán megismerjük, de a többiekről semmit nem tudunk meg. Tudom, hogy lehetetlen volna ezt mind elmesélni egy filmben, de azért na. Így egy kicsit kétdimenziósak a karakterek. Az ügyetlen meghalásokon és kisebb-nagyobb átírásokon nem bosszankodom, a japánok talán nem egy kifejezett színész népség, a történetbeli módosítások meg messze eltörpülnek attól, ahogy például Tim Burton megerőszakolta a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei utolsó negyven percét.
  Érdemes megnézni, de csak ha olvastad a könyvet. És olvasd el a könyvet. Nem bánod meg, tömény izgalom és vééér.

Akkor itt kezdődik az éjszakám. Lássuk.

AZ ÓCEÁNJÁRÓ ZONGORISTA LEGENDÁJA
(The Legend of 1900)
Alessandro Baricco Novecento című műve alapján készült ez az ugyancsak két órás film, a Tanár Úrral nemrég beszéltünk is róla, hát én most jól megnéztem. Kicsit lassú lefolyású, ám hihetetlenül okos és remek színészi alakításokkal és kellemes zongorajátékkal operál, és majdnem vissza tudja adni a Baricco által teremtett alakot. Nem volt olyan szívmelengető élmény, mint az olvasás, de hasonló lelkesedést váltott ki belőlem.
  Ami viszont hihetetlenül felba felbosszantott, az az, hogy átnevezték a főszereplőt! Adott egy olyan tökéletesen hangzó név, hogy Novecento, és akkor valami idióta úgy dönt, hogy legyen inkább 1900, mert azt mindenki megérti. Borzalmas. A fickó azzal, hogy elvesztette a nevét, elvesztette a kifinomultságának egy kis darabját. Hüpp-hüpp.
  Gyászomat félretéve, a film zseniális légkört teremt, a narratíva segítségével ügyesen kidolgozza a zongoristánk jellemét, könnyes-mosolygós történetét, szelíd humorát, töprengő természetét... újra beleszerettem, na. Nincs ebben semmi rossz.

GALAXIS ÚTIKALAUZ STOPPOSOKNAK
(The Hitchhiker's Guide to the Galaxy)
A legjobb filmélményem evör! Legalábbis az utóbbi időben biztosan. Eléggé szöveghű volt ahhoz, hogy a néhány kis változás ne legyen zavaró (talán az egyetlen sérelmem volt, hogy a Végtelen Valószínűtlenség Hajtóművéből Hihetetlent csináltak - mert azért lássuk be, nem ugyanaz a kettő), és a betoldott jelenetek humorban, stílusban, mindenben tökéletesen illeszkedtek az alapsztorihoz. Az angol humorból ugyan lecsippentettek egy kicsit, de különböző beszólásokkal és egyéb helyzetkomikumokkal kiegészítették az élményt sírvaröhögősre. Douglas Adams kicsit bonyolult, de alapvetően zseniális ok-okozati történetét remekül sikerült elmesélni, és még a hobbit sem zavarta meg a látványvilágot. Marvint, a paranoid androidot még jobban megkedveltem. Akár olvasás nélkül is élvezhető, kacagtató élmény. Az egyik legjobb a Galaxisban.
  (Már a nyitójelenet is egy klasszikussá vált leleplezés, egy pompás kis dalocskával tálalva:)

NE BÁNTSÁTOK A FEKETERIGÓT!
(To Kill a Mockingbird)
Tavaly nyáron olvastam ezt a fantasztikus regényt, és akkor a kedvencemmé is vált. Harper Lee írta főleg a saját gyerekkori élményei alapján, és nagyon jót tett a lelkemnek, hogy elolvashattam. És mint mindig, ha a szívemnek ilyen kedves történet filmváltozatát készülök megnézni, elfog a félelem.
  És kellemesen csalódtam. A film fekete-fehér, 1962-ben készült, amikor a közönség még nem kívánta meg az alaptörténet látványelemekkel átszőtt rohangálássá alakítását, hanem csak egy jó sztori kellett nekik. A vásznon megelevenedik a könyv hangulata, mosolyt csal az arcunkra egy jó testvéri viszony, nyári kalandok limonádéillata, a lábnyomok a kertek mögötti rejtekutakon... Egy cseppet sem szokványos, ám annál tökéletesebb apafigura, aki higgadt viselkedésével és megfontolt, bölcs cselekedeteivel visszaadja az emberiségbe vetett hitemet. A katarzis, ami egy pár percnyi rettegést - Fürkészért és Jemért való rettegést - követően szabadul fel bennem még úgy is, hogy ismerem a cselekményt.
  Alig maradtak ki jelenetek, és hiányérzetem sincs. Egyszerűen csak mosolygok, amiért átélhettem velük ezeket az élményeket, minden árnyoldalukkal együtt.

És akkor vissza van még a Száll a kakukk fészkére, amivel sajnos nem haladok túl gyorsan, valamint a hajnali fények előtt még belepillantok a Mozart In The Jungle című sorozatba, amit a Tanár Úr ajánlott. Pont jó lesz hozzá elmajszolni egyet-kettőt a tőle kapott Mozart golyókból, és akkor már mócárttúladagolást kaptam. Sebaj, művészet, vagy mi a szösz.
 Jóéjt.