kár

most akkor ez a vég vagy nem a vég?

kár azért a vonatútért – százötven elvesztegetett

perc, elhanyagolt betűk, elfeledett tájak

kár a sötétségbe burkolózott százötven pillanatért

kár az átaludt éjszakákért, hisz pihenni

a sírban is lehet, de odalent olvasni már

nem tud az ember. és amikor majd

kipihenten ébredek, és kávéra sem lesz

szükségem, akár meg is halhatok, de előbb

még elmondom mindenkinek, mennyire kár

azért a tizenhat üres évért.

inkább csapongnék az ajkaid s a latte s a

csámpásra tekert cigarettám között

egy üres vasárnap délután újra,

mint hogy szembesüljek a hibáimmal.

ez a végtelen pazarlás, amit művelek: akár

meg is halhatok, de előbb még elmondom

mindenkinek, hogy tanuljanak a hibámból,

és ne színleljenek alvást a vonaton,

amikor olvasni is lehet.

kár azokért a heves érzelmekért

mennyivel könnyebb lett volna, ha nincsenek

akkor most nem szenvednék két üres oldal között

nem ülnék az ablakban, az utca felé

kalimpáló lábakkal, mínusz hét fokban

te megértesz, ugye? ő nem tette, vagy csak

ügyesen titkolta. legközelebb majd nem

szeretek bele ennyire, vagy ha mégis, akár

meg is halhatok, de előbb elmondom

mindenkinek, hogy ne legyenek ennyire

balfaszok, mert csak sírás lesz a vége

2017. 01. 22. 1:15 am