szanálás | a százezer forintos novella

A Magyar Nemzeti Galéria hirdetett egy pályázatot (immár második alkalommal) középiskolások számára Képtári történetek címmel. Hogy, hogy nem, sikerült elhoznom az első díjat, amit ismét nagyon köszönök a Galériának és az OTP Banknak is, és mindazoknak, akik szavaztak a novelláimra. Rólam végül a zsűri döntött, nem a szavazók, de tényleg jól esett.
Amúgy, a novellának van egy hosszú változata is. Talán majd egyszer azt is megmutatom.

Kocsis Imre: Szanálás, 1974-1976

Szanálás

Omlik a vakolat, sötéten ásít a kapu, túl sötéten ahhoz, hogy bizalomgerjesztő legyen, de piszkálja a fantáziámat. Egy rozoga utcai lámpa fényébe húzódom rágyújtani, és várok.
   Felhős az ég, a bakancsom talpa alatt zöld üvegszilánkok roppannak, de a közelben láttam barnákat is. Ezen a környéken több sör fogy, mint víz. A ház tipikus budapesti ház, helyenként kilógnak a téglák a festék alól, ahogy a térdek a farmernadrágokból szoktak. A házszám ötös. Ötödikén születtem.
   Erősen ver a szívem. A ház az oka, a málló vakolat, meg a véralkoholszintem. Minden kihalt, beosonok a kapun, elolvasom a neveket a postaládákon, beszívom az állott, péntekszagú levegőt.
   Síri csendben lépkedek a belső udvarra nyíló ajtó felé, az öngyújtómmal világítok, és automatikusan tájékozódom. Tipikus budapesti ház, tipikus budapesti éjszaka. Önmagának ellentmondó valóság.
   A kisudvart valaki teleültette tulipánnal. Befekszem közéjük, a csillagtalan égre meresztem a szemem, alakokat képzelek a felhők elmosódott körvonalaiba. Megtalálom a tükörképemet. Homályos és csúnya, mint a saját arcom minden alkalommal, amikor meglátom a leveseskanálban.
   Öngyújtó kattanását hallom, aztán meglátom a levegőben szálló füstöt is. Fütyülni kezdek egy lassú bluest. Kisvártatva megjelenik egy arc a gangon, lenéz rám, de nem látunk egymásból semmit. A másodikon van, parázslik a cigarettája, és még mindig néz. Tovább fütyülök, és azután is folytatom, hogy ő eltűnik, és megnyikordul a lépcsőház ajtaja. Amikor az udvarra ér, még mindig van egy-két slukkja. Az alak mellém heveredik.
   – Te nem itt laksz – mondja.
   – De nem ám – válaszolom.
   – Részeg vagy? – kérdi.
   – Mint a csap – bólintok.
   – Én is – bólint ő is. Korombeli lány, hasonlóan leharcolt állapotban van, mint én, kinyúlt pulóvert és kopott farmernadrágot hord, szőke tincsei kiszabadultak a postásgumi alól, amivel megpróbálta őket egy helyen tartani. Egy darabig csak fekszünk egymás mellett, szuszogunk, a falakat nézzük, és néha egymást.
   – Amúgy Orsi vagyok – szólal meg később.
   – Örülök, hogy megismertelek, Orsi – mondom, és kezet csókolok neki. – Csanád vagyok.
   – Részemről a szerencse, Csani. Van cigid?
   Adok neki. Nem kérdezem meg, miért tőlem kunyerál, amikor fönt még volt neki.
   Aztán azt mondja, szanálni akar: érzéseket, gondolatokat, emlékeket, amikre már nincs szüksége. Ülünk a tulipánágyásban, keserű emlékeket halászunk ki egymásból. Gondosan megformálunk mindent, értelmezzük, és komoly megfontolás után szortírozunk. A pusztulásra ítélt gondolatokat elvetjük, elfelejtjük. A szép dolgokat elcseréljük és megtartjuk.
   Így lesz egyik pillanatról a másikra egy hároméves öcsém, egy aláírt Doors-plakátom, a teljes Csáth Géza életművet tartalmazó könyvespolcom, és így kap Orsi Martens-bakancsot, limitált kiadású bakelitlemezeket, tetoválásokat és formás szemöldököt. Közben különböző drogok hatóanyagai, halott szülők, töribukták és elfelejtett barátok oszlanak szét a felhők alatt. Már nem léteznek. Kiszanáltuk őket.
   Feltápászkodom. Gyorsan, de bizonytalanul mozgok, szó nélkül csoszogok ki a sötétbe vezető ajtón, aztán az utcára nyílón is, a leomló vakolathoz és a zöld és barna szilánkokhoz. Ötös házszám. Holnap ötödike van, és én ötödikén születtem. A térdemre támaszkodva kihányom a bennem maradt többletvodkát. Végre tényleg megkönnyebbülök.