Elmész, ugye?
A kocsiban ücsörögtem, és táblafilccel metaforákat és latin szavakat firkáltam az ablakra. Néha, amikor nem az üvegre fókuszáltam, elkaptam egy-egy járókelő furcsa vagy megvető pillantását. Nem különösebben érdekeltek: a fejhallgatómból üvöltött a Nirvana, és éppen rájöttem, hogy az ég színét milyen jól lehetne a vizespalackom papírjához hasonlítani. Tovább írogattam, aztán Marci vágódott be mellém.
- Helló, Manócska - köszönt vidáman, és egy puszit nyomott a homlokomra. - Mit írsz?
- Áh, csak sorokat. Nézd, pont olyan színe van az égnek, mint ennek - mutattam először az égre, aztán az üvegemre.
- Ja, egész olyan - mondta Marci, és nagyot húzott az ásványvízből.
- Hogy telt a napod?
- Unalmasan. Valami nyugger tartott ma előadást, és semmit nem értettem abból, amit motyogott. Remélem, nem mondott olyat, ami zh-kérdés lesz.
- Lehet, hogy mégsem a leghátsó sarokban kéne ülnöd - nevettem. - Indulhatunk?
Marci bólintott, úgyhogy ráadtam a gyújtást. Régi Fiat, de én szeretem. Apámé volt.
Áthajtottunk a városon, egészen haza Kertvárosig. A lakásban a szokásos káosz fogadott, Papucs, a macska a kanapén üldögélt.
- Sicc! - kiáltott rá Marci, és Papucs sértődötten ugrott le a párnákról, hogy új ülőhely után nézzen.
- Ne bántsd már! Kérsz kávét?
- Aha. Kihozod az erkélyre?
- Persze - mondtam fejcsóválva. Mindketten tudtuk, hogy kiviszem neki azt a kávét. Marci gyorsan megcsókolt, magára húzott egy pulcsit, és kicammogott az erkélyre. Lefőztem a kávét, megtöltöttem két bögrét - egy PTE-set és egy Angry Birds-ösöet -, és követtem a hűvösbe.
- Jön az ősz - állapítottam meg. Fázósan összehúztam magamon a térdig érő, kötött kardigánt, és Marci ölébe ültem.
- Akkor ne ilyen nadrágokban járkálj, hanem melegebben!
- De ez a kedvencem - néztem a buggyos, batikolt vászonnadrágra.
- Tudom, de ha felfázol, te fogsz szenvedni. De te tudod - vonta meg a vállát, és rágyújtott. Én is előszedtem egy szálat, és két slukk között belekortyoltam a kávémba. Sokáig ültünk szótlanul; Marci az egyik raszta tincsemmel játszott. Már elfogyott a kávé és fejenként egy szál cigi, amikor újra megszólalt.
- Anyám felhívott ma.
Kérdően néztem rá, mire összeráncolt homlokkal folytatta.
- Terhes. Azt akarja, hogy menjünk ki "segíteni" neki.
- Segíteni? Bazmeg, és hol a gyerek apja? Miért mi segítsünk? Szerinted újságírásból röhögve kiugrom hozzá Madridba kilenc hónapra?
- Nyugi már, Gerda! Ki mondta, hogy neked is jönni kell?
Kezdtem dühös lenni Zsuzsára. És ahogy Marci ezt kimondta, rá is. Nyugalmat erőltettem magamra, és úgy kérdeztem vissza.
- Te mész?
Nem válaszolt. Hallgatás-beleegyezés.
- És mi lesz az egyetemmel?
- Az tud várni. Különben is, csak fél évről van szó, asszem, már a harmadik hónapban van. - Jó, de gondolod, hogy enged hazajönni, miután megszült? Szerintem sokkal több segítség kell egy újszölött körül, mint egy terhes nő körül. Vagy anyád őt se óhajtja felnevelni?
- Ezt ne kezdd, Gerda, légy szíves, jó? - pattant fel. Az arca kicsit vörösebb lett, úgy folytatta. - Fogalmam sincs, mit akar. Csak annyit mondott, hogy terhes, és menjek.
- És ha így is csak pénzt akar rólad lehúzni? Merthogy, ha jól emlékszem, nem ez lenne az első eset! Ja, és amúgy, apuci hol van? Vagy várj, jobbat kérdezek. Anyád tudja egyáltalán, hogy ki a gyerek apja?
- Gerda, ne üvöltözz már, én csak segíteni akarok neki! Ha problémád van, vele beszéld meg.
- Máris hívom - csörtettem be a lakásba. Papucsot lesodortam a táskámról, és a mobilom után kezdtem benne kutatni. Nem találtam. Dühömben mindent kiszórtam a padlóra. A mobil nagy csattanással ért földet, de persze semmi baja nem lett. Elpusztíthatatlan Nokia.
Negyed óra alatt tizenkilencszer hívtam Zsuzsát, de persze nem vette föl. Marci közben elment futni. Én tésztát főztem vacsorára, és reméltem, hogy nem égettem oda a szószt. Papucs, a szürke macska a lábamhoz dörgölőzött. Tízpercenként újra hívtam Zsuzsát, és mindannyiszor végigcsörgettem. Semmi.
Amikor Marci született, Zsuzsa éppen a tizenhetet töltötte. Apuka persze sehol. Marcit a nagyszülei nevelték fel, és az öccsét, Áront is, akit Zsuzsa négy évvel később szült. Az apa? Úgy van! Senki se tudja!
Zsuzsa kiköltözött Madridba (illetve először Milánóba, aztán Londonba, aztán Koppenhágába, aztán Madridba), amikor Marci hét volt. Rá két évre meghaltak a nagyszülők.
Zsuzsa most harmincnyolc, harminckilenc körül lehet. És újra terhes. Marcival az a baj, hogy túlságosan jószívű. Ha engem az anyám lepasszolt volna, és már háromszor lenyúlta volna a pénzem egy részét, nem nagyon akarnék neki segíteni. De Marci más. Nála mindig van még egy esély.
Azt viszont nem értettem, miért akar engem itthon hagyni. Persze, nem kedveljük egymást Zsuzsával, de mégiscsak ő az egyetemista, és én az író. Ő a helyhez kötöttebb.
Annyira lefoglalt az idegeskedés Marci anyjával kapcsolatban, hogy a saját terhességi tesztem totál kiment a fejemből, pedig ezzel akartam kezdeni, ahogy hazaérünk. Délután vettem, és csodálkoztam, miért nem jutott ez egyből eszembe Zsuzsa terhességéről, aztán arra gondoltam, biztos azért, mert ebből kisebbfajta balhé lett, az én mensesem meg csak egy hete késik.
Átvonszoltam magam a fürdőszobába, és megcsináltam a tesztet. Vetettem rá egy pillantást, mielőtt meghallottam a kulcsot a zárban. Marci hazaért.
- Szia - köszöntem rá, ahogy kiléptem az előszobába.
- Szia, Manócska - felelte.
- Marci...
- Hm?
- Elmész, ugye?
- Jaj, Manó, még megbeszéljük...
- Válaszolj. Mész?
- Valószínűleg - hajtotta le a fejét, mintha bólintani akart volna, csak belefáradt a mozdulat közepén. - Megérted, ugye?
- Meg én - mondtam. - De én is terhes vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése