tulajdonságok

Nem, nem, nem és NEM! fogok az újult erővel tomboló ewa-komplexusomról beszélni. Helyette itt egy novella a múlt nyárról.

Tulajdonságok

 Csinálni kéne valamit. Én ezt tudom, de te csak ülsz, mint a krumplis zsák, és ettől dühös leszek. Te krumplis zsák vagy, full tele krumplival, és kábé annyi íkúval, amennyi egy zsák krumplinak van. 

  Én is egy zsák vagyok, csak bennem más van. Düh. Csalódottság. Bizalmatlanság. Az érzés, hogy valamit csináljunk már basszus, meg a töméntelen mennyiségű keserűség, és az egészből lesz egy rohadtnagy semmi, amit majd az orrod alá nyomok, hogy tessék, kezdjél vele valamit. Te meg nyilván nem kezdesz, mert nem tudsz kezdeni, de még folytatni meg befejezni sem. Nem a te hibád, veled született tulajdonság, az öröklődéskor domináns gén. A barna szem is domináns, tudtad? Nekem barna szemem van. A közepén meg fekete, a pupilla, olyan sötét, mint az elméd nagy része. Ezt is örökölhetted valahonnan. 

  Szóval akkor üljünk a seggünkön szép nyugodtan mind a ketten, amikor egyrészt minden vagyok, csak nyugodt nem, és ne csináljunk semmit, mert úgysem lehet vele mit kezdeni, és már amúgy is elcseszted a kedvem még a legelején. Majd amikor teljesen elegem lesz, kiköpöm ezt a rosszízű valamit, ami itt a torkomon akadt, és lenyomom a te torkodon, és akkor majd te se leszel ilyen baromira nyugodt, hanem ugyanúgy meg akarod magad fojtani egy hajszállal meg keserűséggel, mint én, mert ugye keserűség az van bőven. A bal zsebem egészen tele van vele, kérsz? Vedd ki nyugodtan, és akkor majd pofon vághatlak, amiért hozzáértél a combomhoz. 

  De te majd azzal se fogsz tudni mit kezdeni. Én viszont vérszemet kapok, és hozzád vágok mindent, ami mellettem van: a keserűséget a bal zsebemből, az irigységet meg önsajnálatot a jobb zsebemből, és még azt a baromi nagy darab bunkóságot is, amin ülök, pedig az egész kényelmes, végezetül meg lehánylak rosszindulattal, és egészen megkönnyebbülök. Már csak egy kis darab önbizalomhiány maradt nálam, azt meg majd beveszem este teával, te viszont ki se látszol a sokmindenből, amit hozzád vágtam. Tényleg megkönnyebbültem és tök jól vagyok, de még mindig csinálni kéne valamit, te viszont csak ülsz, és nem is veszel levegőt, mert valami rohadt légüres tér az egész hely, amiben amúgy se lehet csinálni semmit, csak megfulladni a keserűségben. Meg esetleg elkezdeni sírni, és akkor összeszednénk a egymás könnycseppjeit, és megennénk őket késsel-villával. És akkor már jóllakottak is lennénk mindketten meg kellően nyugodtak ahhoz, hogy sakkozzunk, kirakjuk a Rubik-kockát és megkeressük Honolulut a földgömbön. És akkor te mosolyognál, és kivennél a fiókból egy halom szeretetet, és elkezdenénk vele labdázni, aztán direkt kettétörnéd, hogy az egyik felét nekem add ajándékba. És ettől nekem bűntudatot kéne éreznem, amiért én megdobtalak bunkósággal és te a kezembe nyomsz egy félbetört szeretetet, de a bűntudat a kabátzsebemben maradt, és csak dühös leszek, amiért te nem lettél dühös attól, hogy megdobáltalak, hanem ajándékot adtál. És kezdődik az egész elölről, mert én megint dühös vagyok te meg nyugodt, és totál életképtelen vagy, mert az összes alapvető emberi tulajdonságot most vágtam hozzád. És te mit tudtál nyújtani cserébe?

  Szeretetet.