a madárijesztő története | pumpkin-parádé #1

Üdvözöllek szerény, ritkán látogatott virtuális hajlékomban, Mélyen Tisztelt Olvasó!
Ma három dologra jöttem rá:
   1. Jelenlegi, félelmetesen szőke állapotomban Daenerys Targaryen és Tyrion Lannister szerelemgyereke is lehetnék.
   2. Szörnyűségesen zavar ez a bő fél éve tartó olvasási válság.
   3. Iszonyú tempóban közeleg a halloween.
A halloween közelgése miatt a felsorolásba csupa rettenetes jelzőt tettem, és előhalásztam egy tavalyi novellát, amit most jól megosztok veletek, a sütőtökünnep miatt.
   Egye fene, zenét is mellékelek, de csak mert egy pár napja tartó horrorfilmnézős szessön után ez a szám sötétben elég riasztó.

A madárijesztő története

Farkasvonyításra ébredtem. Rég nem hallottam őket; elköltöztek néhány teliholddal ezelőtt. Rossz előérzetem támadt. Megvakartam a szárnyam tövét, aztán kiröppentem az odúmból, hogy körülnézzek egy kicsit.

Szörnyű hideg volt, és túl sötét. Felhők gomolyogtak a szürkén dagadozó hold előtt, a tájat belepte a köd. Gyűlölöm a ködöt. Megkétszerezi a menetszél hidegét, átáztatja a tollaimat, ráadásul alig látok tőle valamit.

Apró, fényes arcokra lettem figyelmes, ahogy a város felé repültem. Faragott tökök kerültek az ablakokba, az utcákat ellepték a vacogó gyerekek, akik éppen csokoládét gyűjteni indultak. Volt köztük boszorkánysüveges, lepedőbe csavart, kipingált arcú, volt, aki műanyag kaszával hadonászott. Mondókát skandálva mentek háztól házig. Boldognak tűntek.

Feljebb repültem, és ráfeküdtem a szélre, hogy a vonítást követve minél hamarabb kijussak a városból.

- Hé!

- Ki szól? – kaptam fel a fejem a váratlan kiáltásra.

- Itt vagyok, mögötted. Vadászni indulsz?

Megfordultam. Egy denevér csapdosott mögöttem esetlenül csupasz szárnyaival.

- Nem, a farkasokat keresem – feleltem.

- Ó, akkor rendben van – bólintott. – Csak azért szólok, mert arrafelé, amerre tartasz, valaki irtja az állatokat. Méreggel, csapdával, mindenhogyan. Baglyok is hullottak arrafelé.

- Köszönöm, hogy szóltál – biccentettem. – Óvatos leszek.

A denevér távozott, én is tovább indultam. Időről időre előfordultak gazdák a környéken, akik azt hitték, mindent megtehetnek. Először madárijesztőket készítettek, aztán lövöldözni kezdtek, aztán jött a patkányméreg és a drótcsapda. Nem egyszer múlott szerencsén az életem.

A városon túli dombság erdeiből jött a vonyítás. A farkasokat egy bozótos mélyén találtam meg. Nem ismertem őket, délről jöttek. Szóltam nekik, hogy vigyázzanak a tetemekkel és a gazdákkal errefelé, aztán továbbálltam. Abban reménykedtem, hogy az ismerős falkával találkozom, és ismét hallgathatom a történeteiket. A farkasoknak gyönyörű történeteik vannak, és gyönyörű énekük. Az általam ismert csapat alfája tudja a legszebb meséket, soha nem hallgatnám más ordasét.

A dombság felett repkedtem. Kisvártatva előbújt a telihold, ezüstös derengésbe vonva az erdőt, a város narancsos fényeit és a laposan fekvő mezőket. Keletre egy ismeretlen alakot pillantottam meg, ócska kabát lógott vézna testén, és egy régi cilindert húzott a fejére. Az arcát még bagolyszememmel sem tudtam kivenni. Közelebb repültem hozzá. Egy tökföld közepén ácsorgott, tökből volt a feje is, csálé vigyort festettek rá.

- Jó estét, barátom! – köszöntöttem. – Idetelepedhetnék a válladra néhány szóra?

- Foglalj helyet, szárnyas vándor! – invitált. – Hogy érzed magad ebben a ködben?

- Ami azt illeti, rémesen. Azonban muszáj volt kimozdulnom az odúmból, farkasüvöltést hallottam, és a kíváncsiságom a szabad ég alá űzött.

- Valóban, én is hallottam őket. Egy másik falkát keresnek, de ők már odébb álltak.

- Mióta vagy itt? – érdeklődtem.

- Tegnap lettem ideállítva, mert a hollók rájárnak a tökre.

- Akkor nem volt okos dolog tökből faragni neked a fejet!

A madárijesztő felkacagott.

- Hát nem! Viszont nagyon örülök a társaságodnak, nem maradnál itt velem még egy kicsit?

- Szívesen maradok. Mondd csak, ismersz valami érdekes történetet?

Új barátom eltűnődött egy pillanatra, egészen összeráncolta faragott homlokát.

- Tudok néhányat. Remélem, nem félsz a boszorkányoktól és egyéb rémes dolgoktól!

- Kérlek, mesélj! Amióta a farkasok elvándoroltak, nem hallottam se tündérmesét, se rémeset. És különben is, ebben a töklámpafényes időben jólesik a borzongás.

- Hát jó! – mondta a madárijesztő. Kényelmesen elhelyezkedtem szalmával kitömött vállán, ő pedig mesélni kezdett.

Történt egyszer, nem tudni mikor, talán századokkal, de lehet, hogy csak néhány órával ezelőtt, hogy egy Boglárka nevű kislány jó melegen felöltözött, élelmet pakolt egy tarisznyába, és megszökött otthonról. Senki nem tudta, miért, még ő maga sem, de úgy érezte, nincs maradása. Alkonyodott, amikor a lányka útnak indult. Az erdő felé vette az irányt, bizony, éppen ez az erdő van itt mögöttünk. Boglárka ment a sötétben egyenesen előre, és hamarosan eltévedt. Nem látta, merre megy, nem látta, honnan jött. Kicsi szívébe jeges félelem markolt, de hű maradt elhatározásához, és remegő lábakkal ment tovább.

Bagolyhuhogás és avarzörgés kísérte útját. A távolban vijjogott egy ragadozó madár is. Boglárka egyszer csak egy patak hangjára lett figyelmes. Követte hangot, és nemsokára el is érte a vizet. A patak köves medrében folydogálva egészen feketének tetszett. A kislány egy tuskóra telepedett a partján, elővett egy kiflit, és rágcsálni kezdte. Nem sok fogyott még belőle, amikor egy hangot hallott. Kristálytiszta női hang volt, és mintha egyenesen a patakból szólt volna.

- Kisleány! Szép leányka!

Boglárka nagyon megijedt, csendben maradt, de a hang folytatta.

- Kedves kislány, szép kislány, szeretnél velem játszani? Olyan egyedül vagyok!

- Ki… ki vagy te? – nyögte Boglárka elhalóan.

- Ó, én Kincső vagyok, és itt élek a patakban. Évente egyszer, a Boszorkányok Éjszakáján játszhatok valakivel. Ma van ez az éjszaka, és én olyan rosszul érzem magam egyedül! Kérlek, szép kislány, játssz velem!

Olyan szépen kérte Kincső, és Boglárka annyira rettegett egyedül, hogy úgy döntött, reggelig vele marad.

- Hol vagy? – kérdezte.

- Itt, a vízben – felelte Kincső. – Gyere be ide, és húzz ki!

Boglárka térdig a jeges vízbe gázolt, és megragadta a vízben lebegő kezet. Amikor kiszabadította Kincsőt, és jobban szemügyre vette, majdnem felsikított rémületében. Kincső ruhája szakadozott volt, és zöld a rajta megtelepedett algától. A bőre helyenként mintha leszakadt volna a testéről, az arca szürkés volt, a haja kócos és vizes, a szemei hályogosak.

- Ne félj tőlem, szép kislány! Mi a neved?

Boglárka szépen bemutatkozott. Kincső kézen fogta, átugrották a patakot, és az erdő mélye felé szaladtak. Egy tisztáson álltak meg, aminek a közepén tüzet gyújtottak.

- Mondd csak, miért hívják ezt a boszorkányok éjszakájának? – kérdezte Boglárka.

- Azért – felelte Kincső -, mert ilyenkor minden boszorkánynak hatalmában áll büntetlenül fekete mágiát végeznie. Ezen a tisztáson szoktak gyülekezni, hogy elvégezzék a rítusaikat. Mindig nagyon vicces, ahogyan kántálnak, szeretem nézni őket. Nemsokára ide kell érniük. Addig ickázzunk!

A földre rajzolták az ugróiskolát, és énekelve ugrándoztak egyik négyzetből a másikba. Kincső hangja kísértetiesen magas volt és tiszta, az alakja egészen áttetsző, de Boglárka már nem félt. A lány éneke megbabonázta.

Addig ickáztak, amíg el nem lobbant a tűz. Akkor Kincső egy bokor alá rángatta Boglárkát, és onnan figyelték, ahogy a fekete köpönyeges alakok előtűnnek a semmiből, és körülveszik az ő gyermeteg tüzecskéjük hamvait, és hatalmas máglyát teremtenek a helyére. A boszorkányok kántálni kezdtek, ütemesen hadarva egy bonyolult, ősi nyelven, majd körültáncolták a tüzet, füvekkel szórva meg a lángokat. Minden növénytől felizzott a tűz, és kéken, lilán, rézvörösen kezdett égni.

- Gyönyörű – suttogta Boglárka. – Hogy lehetnék én is boszorkány?

- Gyere – hívta Kincső, és kibújt a bokorból. Boglárka követte. A tűz felé futottak, a boszorkányok felé, nem törődve a szállongó pernyével és érthetetlen varázsigékkel.

- Asszonyok! – kiáltott rájuk Kincső. – Nagyságos asszonyok! Ez a szép kislány a nővéretekké szeretne lenni.

A boszorkányok döbbent csendben fogadták a két lányt, majd éktelen haragra gerjedtek, amiért megzavarták őket, és rikácsolni kezdtek. Lehetetlen volt megérteni, mit mondanak. Az egyikük felemelte a kezét, mire mind elhallgattak – ő lehetett a főboszorkány.

- A nővérünkké? – kérdezte gyanakodva.

- Igen – helyeselt Boglárka.

- Van-e benned varázslat, kislány?

- De van ám – szólt közbe Kincső -, ő húzott ki a patakból!

- Na, már megint te vagy az? – morogta az egyik boszorkány. Kincső kiöltötte rá a nyelvét.

A főboszorkány gondolkodóba esett, aztán a tűz mellé állította Boglárkát.

- Próbákat kell kiállnod. Ha mind a hármat sikerrel veszed, a nővérünk lehetsz.

- Mit kell tennem? – kérdezte a kislány.

- Az első próbád: sétálj át a tűzön!

Boglárka felkiáltott volna, hogy ez lehetetlen, de addigra egy boszorkány meglökte. Ő megbotlott, és arccal a máglyának esett, ami összeomlott a súly alatt, és szikrák miriádjait köpte mindenfelé. Boglárkát égették a lángok; felsikoltott, és megpróbált feltápászkodni, hogy kikecmeregjen a tűzből. A bőre felhólyagosodott, a haja lángra kapott, a szeme kiszáradt. Körülötte újra kántálni kezdtek a boszorkányok.

Mire kiért a tűzből, a főboszorkány egy koponyát nyújtott felé. A teteje hiányzott, az agy helyén bűzös, sötétzöld folyadék kavargott.

- Idd meg! – utasította a boszorkánymester.

Boglárka arcán a fájdalom könnyei folytak, marva a tűz okozta sebeket. A lány nagy levegőt vett, és azt remélve, hogy a zöld lé majd enyhíti a kínt, egy szuszra kiitta a koponya tartalmát.

Összeesett. Levegő után kapkodott, úgy érezte, forog vele a világ. A hallása eltompult, lüktetett a halántékán egy ér, azt hitte, el is pattan. Az égett bőr elkezdett lefesleni a testéről, és eleredt az orra vére. Várta, hogy jobban legyen, de nem lett. Felüvöltött fájdalmában. A távolból Kincső kacagását vélte hallani.

Úgy tűnt, órák teltek el, mire a főboszorkány talpra rángatta Boglárkát. A kislány már nem akart boszorkány lenni, haza akart menni, vagy egyszerűen csak meghalni, annyira fájt mindene és annyira rettegett.

- Az utolsó próbád következik – jelentette a főboszorkány. – Átszúrunk rajtad egy karót. Ha nem vérzel és nem sikítasz, boszorkány lehetsz.

- Kérlek – suttogta Boglárka. – Kérlek, engedjetek el. Már nem akarok a nővéretek lenni. Kérlek…

- Már nincs visszaút – közölte a boszorkány, és keresztülszúrta a kihegyezett fakarót Boglárka gyönge testén. A lányka felsikoltott. Képtelen volt megmozdulni, egy másfél méteres fadarab szögezte a földhöz.

- A tiéd – vetette oda Kincsőnek a testet karóstul, mindenestül a főboszorkány. – Most már igazán békén hagyhatnál bennünket.

Kincső kihúzta Boglárkából a karót, kezével betapasztotta a sikító szájat, és szélsebesen visszarohant a patakhoz. A félig megevett kiflit is magával húzta, ahogy elmerült a jéghideg vízben. Reggelre már két holttest lebegett a hullámok között.

A madárijesztő megköszörülte a torkát, jelezve, hogy véget ért a történet. Hajnalodott. Elköszöntem, és otthagytam cilinderes barátomat a tökföldön. Visszanézve láttam, hogy néhány holló máris kikezdte a fejét, de nem repültem vissza megmenteni.